reád? Óh, iszonyú hely és messze út az, hova téged visznek, – honnan tán
sohasem térhetsz többet vissza – – vagy ha egykor, igen – – csak hosszú,
hosszú idők multával fog az történhetni! Megagg akkorra az ifjú, s
elporlandok én, mikorra te onnan ismét előkerülsz!…
– Oh istenem, istenem! – zokogott a hölgy.
– Dajkák meséjévé fogsz válni; gyermekeket ijesztenek neveddel; s
történetedet, lenyomva fogják árulni utczasarkokon a kóbor gyerekek!…
Mivé levél, boldogtalan asszony!! Bűneid alul, sem isten nem fog
feloldozni, sem az igazság keze, mely e pillanatban már nyomodban van! –
Nem elég arra egy élet, tetteidért méltán megbűnhödjél! jutni fog belőle
még a más világra is! – –
– Irgalom istene! – kiálta a nő, s két tenyerébe hajtva fejét, leborult
a pamlag vánkosára, s gyermekként zokogott.
[Illustration: – Irgalom istene! – kiálta a nő s két tenyerébe hajtva
fejét, leborult a pamlag vánkosára s gyermekként zokogott.]
– Hiába sírsz! Ha mind kitéped hajad, ha úgy csúszol a porban, mint az
eb, s leimádkozod az eget, – isten még sem fog megbocsátani!… Én, – – én
tán – igen! De az én bocsánatom – semmi! felettem is hatalmasabb bírák
itélnek; – s te ezeknek lől alájok vetve! – – – Készülj, – – minden
pillanatban jöhetnek éretted.
– Szabadíts meg! isten nevére, szabadíts meg!! – kiálta Goldbachné,
hangja és arczában a kétségbeesés kifejezésével, s kezeit tördelé.
– Nem én valék árulód; nem is én lehetek megmentőd. – – Ismered jól a
vén Zsedőfi Andrást…
Mint élettelen testre, galvanikus ütés, hatott e név a szerencsétlen
nőre. Kezeivel födé el arczát, eliszonyodva azon borzasztó
emlékezeteken, miket e név idézett fel multjából.
Goldbach folytatá:
– A vén Zsedőfi András, egy napon fölkerekedett régi lakhelyéről, s
utánad indult a nagy világba, hogy feltalálva téged, – mint törvényes
nejét, visszaállítson jogaiba! – Azon silány 15.000 frtot, mit
szökésedkor magadnál felejtél – –
– Istenem! istenem!
– Úgy látszik, hajlandó elengedni. Csupán azon csipetke egérkőért akar
kérdőre vonni, melyet tévedésből s elég vigyázatlanul reggeli
borlevesébe ejtettél…
A nő felugrott, s görcsösen kapá meg a férj kezét:
– Hol beszélt veled Zsedőfi András?
– Oh istenem, istenem! Minő boldogság, minő édes örömök közül
szólíttatám ki, hogy e borzasztó történetnek tudója lehessek!! Beh jó
volt volna, e szörnyű titkot nem tudva – halni meg!!… Melletted élni s
mulni ki a világból, azon utolsó gondolattal, hogy enyém voltál!!…
Elhallgatott; fejét bánatosan csüggesztve mellére, míg a kétségbeesett
nő, folyvást görcsösen szorítá magához karját:
– Hol találkozál Zsedőfivel? szólj, szólj, hol jövél vele össze?
– Én szegény bolond! – folytatá, folyvást maga elé bámulva, s rá sem
figyelve a nő rimánkodásaira. – Most már mehetek amerre látok, a merre
lábaim visznek! föl is olyan virágtalan az út, mint alá!… Őgyeleghetek a
nagy világban szerteszéjjel, czél nélkül, iránytalanul, – a hogy szoktak
az emberek, mikor már semmisem érdekli őket itt a földön!… Oh istenem,
istenem! ennyit veszteni egyszerre!… nőt, két gyermeket és – barátot! –
– Barátot!?… Oh, hogy elragadták előlem azt a drága zsákmányt!
– Hol van Bertalan? kiálta magánkívül a nő.
– Ahova majd téged is vinni fognak, ott van ő is. Előre elsietett. Siess
te is, hogy még jókor érj vigasztalására, – a börtönbe! –
– Isten irgalmára, szabadíts meg engem! Oh istenem, – s mi lesz
gyermekeimből?…
– Majd átveszi a város, és gondját viseli.
– És te, – – te el fogod hagyni őket?!
– Mintha sohasem is láttam volna! Hiszen magamnak is más viseli majd
gondomat.
– Tehát nem tudsz-e módot megszabadításunkra – rimánkodék a hölgy,
összekulcsolt kezek s kétségbeesett arczczal. Tán ha még lehetne, – –
mit gondolsz, – – megszöknünk? – szólt sápadtan a hölgy, s úgy remegett.
– Oh, miattam azt is megteheted. Mondám már, hogy nem én léptem fel
ellened vádlóul. – Tégy, a mit lehet. Itt az ajtó, benne a kulcs, zárd
fel és menj! Itt a szekrény, nálad a kulcs, végy belőle pénzt, a mennyi
kell és menj! Ott vannak szobájokban a gyerekeid, ültesd szekérre őket s
vidd! Akár sohase jussatok többet eszembe!… Nem is akarom én az én
boszumat tirajtatok tölteni! te nyomorult asszony valál, s boszum nélkül
is nyomorultul fogsz elveszni… De csábítód, bűntársad az, ki engem
élőhalottá tőn – – – oh, csak még azzal hozzon össze a sors egyszer az
életben!!… Nos? – – – ne fetrengj itt a földön; hiába kulcsolgatod itt
össze kezeidet és ordítod tele a levegőt, hogy a ház talpon áll már!
Tégy a mint mondtam. Öt-hat percz még, s nyakadon lesz a vármegye!
A szerencsétlen nő, e szavakra, eszeveszetten kezde kapkodni holmijai
után; futkosott egyik szekrénytől a másikhoz; ruháit kiszórta a padlóra,
majd ismét visszahányta, majd ismét megállapodék, sírt s a férfi nyakába
borult. Az pedig úgy állt ott, mint egy oszlop, mozdulatlanul, lehajtott
fővel, mintha miről sem tudna, a mi körötte történik.
Már esti nyolcz óra volt, midőn – a kapun csengettek.
A hangra felüté fejét Goldbach, – s elfehérülve, halkan mondá:
– Itt vannak!… Már elkéstél. – –
Egy sikoly kitörésével, összeomlott a nő.
A férj ott hagyá őt a földön, s elébe ment az érkezőknek.
Minden szobán keresztül vitte útja, míg a kapuhoz ért, kivéve azon
egyet, melyben a két gyermek vala, kik már ekkor ágyban feküdtek,
jóllehet még folyvást ébren, s így mindent hallva, a mi a
mellékszobákban történik.
– Alszol, Betti? – szól Lajos, a már szinte szunnyadni kezdő nővéréhez.
– Nem még. Nem tudok elalunni.
– Én sem… Mintha valaki sírna a másik szobában. Hallasz te valamit,
Betti?
– Oh igen. Valaki keservesen sir… Nem édes anyánk hangja az? Hallgasd
csak Lajos.
– Oh bohó, – – már miért sirna édes anyánk? Nem gyerek az már, hogy
sírjon!… Mégis, ha valamelyikünk meghalna – – te Betti, vagy én! akkor
majd, tudom, sírna.
– Milyen nagy zörgés van a szobákban!
– Hallom; az ajtókat csapkodtatják.
– Valami idegen emberek jöhettek hozzánk. Hátha zsiványok!
– Ah!…
– De mégsem azok, mert az udvaron lámpással járkálnak, már pedig a
zsiványok elfutnak a lámpástól. Úgy-e Betti, azok csak sötétben járnak?
– Ne menjünk be kérdezni, hogy mi történt?
– Én nem merek, – szóla Lajos, és szőke fejecskéjét a takaró alá húzta.
– Hát ilyen katona vagy?
– Tudod, mit, Betti? Kiáltsd be Eduárdot.
– Eduárd! Kiáltá Betti.
– Jobban kiálts. Nem hallja!
– Apánk is az udvaron. Minő zaj!
– Betti! – hátha tűz van?
– Ne ijeszsz, Lajos; akkor én is félek. Jer, keljünk fel!
Lajos azonban, nemhogy fölkelt volna, de még mélyebben húzta fejét a
paplan alá.
– Hallod-e Lajos? már távoznak, – – legalább úgy gondolom, mert a kaput
bezárták, s már nincs olyan nagy lárma.
Sebesen elrobogó kocsizörej rázta meg e pillanatban a szoba ablakait.
– Bizonyosan kocsin ment el tőlünk valaki. Beh szeretném tudni, kik
voltak itt?
– Csak Eduárd jönne már! – – Eduárd!
– Vagy édes anyánk jönne! még ma egész nap nem is láttuk őt.
– Apánkat sem. Kiálts egy nagyot. Kiáltsd hogy – mama!
Betti kiálta, a mint csak torkán kifért. De bizony nem jött arra semmi
válasz.
A két gyermek nyugtalanul feküdt ágyában, egymást ijesztgetve vagy
egymást bátorítva a takaró alól. Éji mécseske világítá a szobát. Azt nem
merték volna eloltani. Nem lett volna rájok nézve semmi borzasztóbb,
mint sötétben maradni. Még így is sok mindent láttak, különösen Lajos,
ki azt akarta elhitetni Bettivel, hogy fehér lepedőben lelkek járkálnak
a szobában.
– Oh csak el tudnék alunni!
– Hunyd be jól a szemedet, Betti!
– Nem bírom. Mintha még most is hallanék valakit sírni. Olyan hangja
van, mint anyánknak.
– Ha vele történt volna valami, Betti!
– Vagy apánkkal.
– Vagy azzal!
– Ha megölték volna!
– Oh ne mondj ilyent!
– Tudod, hogy most három-négy hónapja is mi történt?
– Mi történt, Betti?
– Hát nem jut már eszedbe, milyen borzasztó halállal ölték meg a
Liliom-utczában azt a szegény takácsot?
– De igen. A kis fia azóta sokszor eljár hozzánk koldulni. Ha majd
nekünk is úgy kellene koldulnunk.
– Oh Lajos, aludjunk el már.
– Csak tudnék! Én még kiáltok egyet; hátha most meghallják: – mama! édes
anyám! – Oh, olyan csöndesség van, mintha mind elmentek volna a háztól.
– Istenem, ha csak mi ketten volnánk itthon.
– Minket is megölhetnének! – – Csak már megviradna. Olyan soká lesz
nappal!
– Tán még éjfél sincs.
– Vagy hogy épen most van tizenkét óra. Tudod, hogy akkor a lelkek haza
járnak.
– Ne beszélj Lajos, mert így nem fogunk elalunni. Húzd erősen magadat a
paplan alá, húnyd be a szemedet, majd elalszol. Én is úgy tettem.
– Igen de – –
– Ne szólj hát megint! Jó éjszakát!
Lajos elhallgatott. Betti is befordult a fal felé, aztán elcsöndesült
minden, mintha az egész ház egyszerre kihalt vagy kiköltözött volna.
Reggel, már jó magasan állott a nap, midőn a nyugtalan éj után a két
gyermek fölébredt.
Máskor édesanyjok szokta őket fölkelteni, édes mosolylyal, nyájas
szavakkal és jó meleg reggelivel.
Most még csak Eduárd sem jött öltöztetni őket.
A reggeli világosság visszahozta az éjjel elvesztett bátorságukat.
Különösen Lajos, a mint megpillantá, hogy már nappal van, egyszerre
ismét hős lett, s borzasztóan állította, hogy ő az éjjel sem félt, hanem
csak álmatlan volt.
– S most megyek egyenesen anyámhoz. Te is Betti, ugorjál ki abból az
ágyból, s menjünk együtt, hogy megtudjuk, mi történt itt az éjjel.
– Még csak be sem jönnek hozzánk, – szólt Betti, mialatt piczinke rózsás
lábaival kilépett a szőnyegre, s fehér csipkés hálófőkötőcskéje alá
duggatá szétbomlott világos szőke haját. – Nyujtsd ide kérlek
harisnyáimat, Lajos; ott vannak a széken, meg topánomat is. Ma felénk
sem jön senki.
– Mindjárt kitekintek én a konyhába, s meglásd, Betti, akkorát kiáltok,
hogy az egész ház talpon lesz! – Lajos úgy akart tenni, a mint mondá,
azaz kitekinteni és egy nagyot kiáltani, hanem az ajtó zárva volt.
– Mi ez? az ajtót ránk zárták!
– Zörgess.
Lajos dörömbölni kezde. Nem válaszolt senki.
– Istenem, – szólt elhalványodva Betti – hátha mégis történt valami az
éjjel! Az egész házban egy lelket sem hallani.
– Siess öltözni Betti. Csakugyan valami baj eshetett a háznál. Itt van
topánod, ruhád; mire van még szükséged? Vizünk sincs mosdani. – –
Eduárd! Eduárd! Nem hallasz?
– Nyissák ki az ajtót! segíte Betti is kiáltani s kezecskéivel
dörömbölni az ajtón, hogy szinte kiveresedtek belé.
Pár percz mulva lépteket hallának az udvaron.
– Ah, jőnek!
– Talán apánk, vagy Eduárd, mert férfiléptek.
A zárba kulcs tolaték, melyre az ajtó megnyilt s Eduárd és egy idegen
férfi léptek a szobába.
A szőke Eduárd szemei erős sírástól valának kiveresedve. Haja még a
szokottnál is borzasabb vala, s ruhái, nyakkendője, úgy álltak testén,
mintha három napig nem vetkezett volna ki belőlük.
Az idegen férfi alacsony, köpczös ember volt, s igen tekintélyes
arczczal bírt. Nem viselt sem bajuszt, sem szakált; haja, mely nagy
gonddal előre volt fésülve halántékára, már szürkülni kezde, mintha dér
lepte volna el. Kurta, vastag nyakát hátul gomboló, széles és fekete
atlaszkendő takará, egész ruházata pedig tisztességes fekete posztóból
volt készítve.
Ezen úri ember neve Waldmann Sámuel s egyik érdemes polgára a kisded
Alörs városának. Hivatalára nézve becsületes szabó mester, s egyúttal, a
város által convencionált halottjelentő (vidéki elnevezés szerint,
halálmadár). – Midőn a szobába lépett, azonnal tekintélyes állást vőn,
mely tekintély emelése végett még torony magasságú kalapját sem billenté
meg, azután fontos arczczal kérdé Eduárdtól:
– Tehát ezek lesznek ők?
– Igen – felel szomorúan a szőke inas, és zsebkendőjével megtörlé
szemeit.
A gyermekek már ismerték temetésekről a baljóslatú halottjelentőt, s nem
csudálkozhatunk, ha láttára egyik jobban elsápadt, mint a másik.
– Nos, kedves gyermekeim, kezdé a halottjelentő, miután megczirogatá
mind a kettőnek halvány arczát, – ki tudnátok-e találni, miért jöttem én
most hozzátok?
– Nem, felelt Lajos, ki vagy három lépést hátrált az ijesztő embertől. –
Eduárd, hol a mama?
– Most ne kérdezd kis fiam, – szól, Eduárd helyett a halálmadár: – majd
megtudjátok később. Édes anyátok elutazott az éjjel, s egyhamar nem is
tér vissza. Ti addig az én gyermekeim lesztek.
– Hát apánk? – szólt Betti, komoly arczát és szép nagy szemeit a férfira
függesztve. – Hát ő hol van?
– Az is elutazott, kis lányom; s én reám bízott benneteket, hogy, míg
visszajő, viseljem gondotokat.
– De mi magát nem is ismerjük.
– Majd megismerkedünk. Csak ti szedjétek most össze holmitokat, mert
mindjárt jöttök velem.
– S hova akarna maga minket vinni? kérdé Betti, szemeit még mindig a
férfin tartva.
– Hozzám, – felelt az.
Lajos ekkor már a jó Eduárd háta mögött volt s biztosság kedvéért
kabátja szárnyába fogódzott.
– Én nem megyek ezzel az emberrel! – szólt rejthelyéből Lajos.
– Én sem, – mondá Betti, és szinte Eduárd felé huzódék. – Eduárd, mondd
meg, hol van édesanyánk?
– Akarom tudni, hol van, – szólt nekibátorodva Lajos; – mert én ezzel a
csudafejű halálmadárral egy lépést sem megyek a házból.
– Ejnye kis kópé te, hát csudafejű vagyok én? szólt sértődéssel Waldmann
Sámuel. – No hiszen meglakolsz ezért.
– A hol ni! még el sem mentünk vele, már is fenyegetődzik! Betti, egy
lépést se menj.
– Ime, szól Waldmann Sámuel, ilyen az elkényeztetett gyerek! Még
akaratoskodik, s gúnyt űz abból, ki neki javát akarja. Hohó, kis
fiacskám, majd megszelidülünk még! Eduárd barátom, – fordult aztán az
inas felé, – hol vannak a gyermekek ruhái? Segítsen előkeresni. Úgy
hiszem, tán itt a szekrényben lesznek, az ágyneműeket is össze kell
szednünk, mert azok is mind nevemre vannak átirva. Fogjunk csak hozzá,
addig majd eszére tér a kis vitéz is ott a háta mögött. – Itt van egy
pár csizma, topánok, sipka, kalap, itt vannak a kis leány fehérneműi,
hálófejkötőcskék, harisnyák, szalagok, csecsebecsék, – – istenemre,
módosan el vannak mindennel látva; akár egy férjhez adandó kisasszony. A
holmikat egyenként mind írásba vezetem. Feleségem nagyon pontos asszony.
El nem vinné a lelkén, ha egykor számolni nem tudna rólok. Én magam is
szeretem a pontosságot; minden bejelentett halottnak még a biografiáját
is naplómba vezetem, valamint betegségét, halálának okát és hogy melyik
orvos gyógyította. Itt tehát vannak a fehérneműek, amott gondolom a
felsőruhák állanak. Menjen csak barátom, rakja mind szépen ebbe a
bőröndbe. Majd én azalatt meg fogok ismerkedni és barátkozni ezekkel a
leendő kis növendékeimmel. – Úgy van, úgy – folytatá, a két gyermekhez
fordulva, kik csak néztek és bámultak szótlanul, vajon mi fog már
történni; – ti ezentúl az én fiaim lesztek. Ha jól viselitek magatokat,
csak szülőiteknek szereztek örömet, s magatok is úgy veszitek hasznát,
mert az én házamnál tejbe-vajba lesztek fürösztve, ha megbecsülitek
magatokat. Hé, kópé! szereted-e a kakastejjel, varjúvajjal készített
kenyeret? No ha jó fiú lészsz, mindig azzal foglak etetni. – Te is kis
leányom, – fordult Betti felé, és szép sima orczáját megczirógatá: – te
is minden jóban részesülni fogsz nálam. Olyan aranyos jó dolgod lesz,
hogy észre sem veszed, mikorra majd csak ott terem értetek édesanyátok.
Hanem ne csinálj hát olyan szomorú arczot.
– Mondja meg hát, hol van édesanyánk? – szólt könyezve a lányka. – S
miért kell nékünk magával mennünk?
– Semmiben ne aggódjál, leányom! Apád és édesanyád elutaztak bizonyos
dologban, ahova titeket nem vihettek magokkal.
– Tehát miért nem adták tudtunkra?
– Hogy megkiméljék magokat a szomorú bucsúzástól. Csak ti most
engedelmeskedjetek mindenben nekem. Úgy veszitek hasznát. Te is Lajos
fiam, ne légy olyan makranczos, mert azzal bizony mitsem használsz
magadnak. Játékaidat is elviszszük magunkkal; ne félj, mulathatsz
kedvedre eleget.
– De miért nem maradunk hát a mi házunkban?
– Mert a ti kedvetekért én nem hurczolkodhatom ide egész családostul.
– Vagy miért nem küldöttek bennünket tehát keresztanyámhoz, vagy
Hannóverékhez?
– Azok el vannak foglalva, fiaim.
– Igaz-e az Eduárd? kérdé leveretve Betti, s komoly arczát a szőke
inasra függeszté, ki is alig bírt a lányka szemeivel találkozni s
elfordult midőn felelé:
– Igaz.
– S meddig fogunk mi ezen idegen úrnál maradni?
– Míg kedves szülői vissza nem térnek. Goldbachné asszonyság meghagyta,
hogy csak jól viseljék magokat.
– Édes jó anyám! – sóhajta Betti – hogy te nekem erről mitsem szóltál!
Pedig ő mindent szokott velem közölni. Nem is úgy tekinte már mint kis
lányt, hanem érett gyermeket, mint kit egészen kezéhez, oldala mellé
szoktatott már. – Ámde jól van! jer, Lajos; engedelmeskednünk kell
anyánknak! Jer, menjünk ezen úrral.
Lajos azonban még nem volt hajlandó a távozásra. Nem oly könnyen hitt és
engedett, mint gyöngéd nővére, s a szó teljes értelmében sokáig daczolt
és opponált a halottjelentőnek; míg végre is mit volt tennie, a nagyobb
erő és okoskodásoknak, nemkülönben Betti kérelmeinek s a halottjelentő
mézeskalácsos igéreteinek, csakugyan engednie kelle.
Waldmann Sámuel úr ez alatt, legnagyobb pontossággal kikutatott minden
szekrényfiókot, s a mit elszállításra méltónak talált, be a bőröndbe. A
gyermekek ajándékpénzeit pedig, melyek pár fényes huszas és új
tallérokból állottak, gondosan elzárva kisded porczellán perselybe, – a
perselyt eltörvén, zsebébe csúsztatá.
– Majd jó lesz nekik apródonként csemegékre! – mondá fenhangon; lehet
azonban, hogy magában mást is gondolt.
– Nos, készen vagytok-e, gyermekeim? – kérdé aztán az árvákhoz fordulva;
– tehát mehetnénk! Maga pedig Eduárd barátom, kapja vállára ezt a
bőröndöt, s vigye ki az udvarra, ott majd átveszi az én inasom.
Eduárd olyan arczczal engedelmeskedék, mintha kedve volt volna azt a
bőröndöt inkább a tűzben égetni el, vagy kedvezőbb esetben, a
halottjelentő úr fejéhez nyomni!
– S most már kedves egyetleneim, szólt Waldmann, – vegyetek búcsút e
szobától, mert bizonytalan, hogy mikor tértek belé ismét vissza. –
Azután fogta két kezénél a két gyermeket, egyiket jobbról, másikat
balról, s indult ki velök a szobából. Azok pedig mentek, megadva magokat
és engedve édes anyjok akaratának; – nem tudva, hová mennek, miért
mennek, s mi sors vár ott reájok!!
Midőn a kapun kiértek, Eduárd utánok tekinte még egyszer. Olyan egypár
köny gördült ki szemeiből, alig tudta kabátja ujjával letörleni, midőn
az udvar közepén megállt s monda: – Na, most már én is mehetek, a merre
szemeim látnak!…
IV. A fenyítő törvényszék.
A _kék macskához_ czimzett fűszeres bolt becsukatott, homlokzatáról a
firma levétetett.
A segédek pontosan kifizettettek és útnak bocsáttattak. A cselédek
szélnek eresztettek, a butorok elárvereztettek, a ház üresen maradt, s
kapujának kulcsát a város hatósága vette magához, négyszögletű czédulát
szegeztetve ki reá, melynek tartalma szomorúan hirdeté a mellette
elmenőknek: «_ezen ház eladandó!_»
Történtek pedig mindezek, öt-hat nappal Goldbachnénak elhurczoltatása
után, midőn is Goldbach, három törvényes tanu jelenlétében megcsinálta
számadásait, elosztván a közös kereskedés tiszta hasznát két egyenlő
részre, egyik jutván a compagnon – Zsellye Bertalannak, másik pedig
maradván Goldbach osztályrészéül. Zsellye Bertalan vagyonát a város
vette kezelés alá, valamint atyai szárnyai alá vevé Goldbach két
gyermekét, kiknek neveltetésére jó Goldbach 10,000 váltó frtot tévén le
az árvák pénztárába, – a nemes város tanácsa, Waldmann Sámuel értelmes
és emeritus halottjelentőjének apai gondoskodását vevé számukra igénybe,
fizetvén annak évnegyedenként neveltetés és tartás fejében, törvényes
kamatját a letett 10,000 váltó forintnak. Goldbachnak nem maradt egyebe,
mint eladandó s adósságokkal terhelt háza s pár ezer forintja; ez
utóbbit mint készpénzt magához vevé, s öt-hat nap mulva család és
családörömei szétdúlása után, egyszerre és nyom nélkül eltűnt a
városból. Mi magunk is csak pár hét mulva találkozunk vele; akkor sem
régi lakhelyén többé, hanem Pesten, azon megye székhelyén, hová
történetünk idejében, 1834-ben, – a kisded Alörs városka tartozott.
Színhelyünk tehát változik, s egy ideig Pesten maradunk, hogy egy – a
történetünkkel szoros kapcsolatban álló törvényszéki jelenetnek tanui
lehessünk.
Alig pár héttel Goldbachné elfogatása után, mindjárt a hét elején, a
büntető-törvényszék összeülése következék. Reggeli 9 óra előtt már
gyülekezni kezdének a politikai és kriminalis törvényszék ülnökei,
birái, jegyzői, – elszéledve a benlakó tisztviselők dolgozó vagy épen
dohányzó szobáiba, tarka, tréfás beszélgetésekkel előzendők meg a
fontos, s e miatt néha nagyon is unalmas törvényszéki órákat. Kilencz
órára azonban már mind a két törvényszék együtt ült, s a tárgyalások
megkezdetének.
Nem leírását akarjuk az ily ülésnek adni, s ezért az időnként ki- és
bemenő vádlottakat, torzszakálú, csüggeteg arczú rabokat mellőzni
fogjuk. Röviden csak saját embereinket választjuk ki, mint bennünket
érdeklőket. A zöld asztal felső végén foglal helyet az elnök; legszebb
korú férfi, bajuszos, szakállas magyar arcz, olyan megnyerő szelid
vonásokkal, melyek a legkétségbeesettebb vádlottba is bizalmat öntnek.
Utána egy korosabb férfi ül, magyar öltözetben és szintén magyar
kifejezéssel arczán, daczára hogy előtte egy tányérnagyságú
burnótszelencze áll, melynek rovátkos ezüst fedelével játszik, majd
kinyitva, majd becsukva azt, míg végre egyet szippant belőle, melyre
azonban a prüsszentés már nem szokott bekövetkezni, daczára, hogy
attilája két hátulsó zsebében két zsebkendőt is hordoz, – az egyiket
használván gyakran könnyező szemei törlésére, a másikat pedig hagyván az
orr szolgálatára. Az öreg úr, ha figyelmét valamely fontosabb tárgy,
például, szőnyegre került súlyosabb bűneset, vagy épen az orr
elalélásának felburnótozása nem foglalja el, – igen szeret a szemközt
ülő jegyzővel latinul csevegni, melyre azonban csak gyéren szokott
visszafelelni, akkor is meglehetős szarvas hibákat ejtve a Cicerók
klasszikus nyelvén. A jegyző nem több harmincz évesnél. Egyike a
legszebb magyar ifjaknak, minőket a férfiak is megbámulnak. Testén, apró
ezüst makk-gombokkal, feszes atilla van, mely oly nyalkán áll rajta,
hogy szinte hátráltatja őt a folytonos irásban, melyet mások is
észrevehettek, midőn időnként majd egyik majd másik vállával feszenge.
Lágy fekete haján, minden kriminális ülés előtt, fodrász keze remekelt,
mintha mindannyiszor tánczvígalomba lépett volna. A komoly bírák közt
egyedül csak ő örökké nyugtalan, s minden öt perczben megtekinti
krajczár-kicsiny aranyóráját, mintha lesné már, mennyi idő van még hátra
ebből a borzasztó ülésből, hol az ember szemlátomást látja, miként
őszülnek meg egyenként hajszálai. E férfival még találkozandunk,
jelenleg is tehát azért mutattuk be; a többieket azonban, mint különben
is csaknem mind egyöntetű egyéniségeket, s részint olyanokat, kikkel
úgyis bajosan találkozunk többé, elhallgatjuk! – – legfölebb még azt a
két patvaristát ha megemlítjük, kik ott hátul a kályha mellett, elég
szék hiányában ketten _egy_ széken ülnek s hatalmasan szundikálva,
gyűjtik magoknak a praxist. Még ezekkel összejöhetünk valahol.
Tíz óra volt már, midőn egy önvallomás aláirása után két vádlott
kilépett, s az elnök inte hogy vezettessék be – Goldbachnét.
A nő névre a két patvarista tüstént felüté fejét. Nem bánták ők, lett
légyen rút vagy vén a vádlott, csakhogy asszony vagy leány vala.
Rettenetesen érdekelte őket, ha a kriminális törvényszék előtt hölgyek
jelentek meg. Férjcsábítás, gyermeksikkasztás s több e féle hajmeresztő
és vérlázító dolgokon alul ilyenkor már nem is álmodtak. A két
patvarista oldalba lökte egymást figyelmeztetésül.
Belépett Goldbachné. Egyszerű barnacsíkos tafota ruha volt testén s a
tavaszi hűs ellen könnyű püspike. Arcza sokat változott, bár nem veszíte
szépségéből, sőt halaványsága s bánatos vonásai által inkább nyert, –
mint azt a jegyző úr meglepetésén is észrevehetjük, ki úgy rajta feledé
szemeit, mintha valamely dalidóban, egy ünnepelt szépségre kaczérkodott
volna.