nagyon látszik, hogy az alörsi czukrász kontárkodott. Pedig tudom, hogy
azért madame Goldbachot épen úgy megfizettette, mint bármely pesti
czukrász.
Goldbachné erre nem birt egyebet tenni, mint alig észrevehetőleg az
ajkát elbiggyeszté; mi nem is csuda, miután ugyanazon tortát ő
készítette.
– Uraim! ebből a jó neszmélyiből nem is parancsolnak? szólt Goldbach,
hogy a társalgást másra vigye.
– Valódi neszmélyi? – kérdé összehúzott szemekkel nézdelve a
cilindereket a tőkepénzes.
– Kéz alatt jutottam hozzá; s így elég biztos vagyok benne.
– Csak azért kérdem, – folytatá a tőkepénzes, hogy az ily elsőbb rangú
magyar borokkal nagyon könnyen meg szokta járni az ember. Multkor is,
hogy Zenei grófnál ebédeltem, – – úgy hiszem, te is ott voltál Ottil? –
– – azaz nem, nem; – – – te báró Váraiék asztalához voltál épen akkor
híva, – emlékszem már rá; – – – különben téged is magammal vittelek
volna. Zenei grófné valódi anyai szeretettel ragaszkodik Ottilhoz! ha
egy héten nem látja őt, már a másik héten küldi érte a batárját. – –
Minő batár az!! mintha bölcsőben volna az ember, oly puha, s úgy ringat.
Az öreg grófné nagyon sokat ad a pompás fogatokra. Nemde Ottil, az
instellátión is Zenei gróf fogata volt a legelegánsabb? utána, ha jól
emlékszem, Hajnal bárónéjé volt, – – – tudod Ottil, kinek multkor
Bécsben a páholyában voltál.
– Igen, kinek az a rút, vén társalgónője van, s a báróné oly rosszul
beszél vele francziául, hogy ha hallom, azon éjjel felőle álmodom.
– Ugyan uraim, – vágott közbe a háziúr, ne vessék már meg asztalomat!
igyanak, egyenek! bizony szégyenben maradok! – Eduárd! tölts bort
Hannóver úr poharába; és sürögj, forogj, a hol valahol hiányt látsz. –
Uraim, rajta, ki miből parancsol! Itt van finom sodó; feleségem ma
készíté. Vagy tán pecsenyékkel szolgálhatok? a férfiak azt jobban
szeretik. Uraim, itt a legpompásabb kappan!
– Stíriai kappan? szólt, szemeit összehúzva a tőkepénzes.
– Nem biz az; hanem még annál is becsesbb; saját kis majorságomból való.
De hát igyanak uraim. A dámáknak mindjárt egy kis csemegeborral
szolgálok. Abból ön is fog inni Ottil kisasszony, nemde? – – Lajos! ne
fészkelődjél itt körülem; még leöntlek!
Ezekből látva, még nem vitte eddigelé senki a társalgást, – a
tőkepénzesen, leányán és a jó háziúron kívül. Hannóver inkább ivott,
mint beszélt; Hannóverné és a tőkepénzesné evésre fordították a drága
időt; Holdburgné az aranylánczos kompanistán legelteté szemeit, melyet
az azonban alig látszék észrevenni, nem csekély neheztelésére a szép
özvegynek, ki már abba is beléegyezett volna, ha a bátortalan compagnon,
kenyér golyócskákkal dobálandotta őt, vagy épen lacktopános lábait, az ő
bársonyczipős lábacskáihoz érintette volna! de mindez nem történt meg, –
pedig a jó Goldbach, már nem egyszer inte szemeivel kompanistája felé,
mintha mondta volna hogy: – no már! ugyan már! szólj már! sat; – de a
kompanistából aranynyal sem lehetett volna egy okos szót kicsalni;
ostobát pedig nem akart mondani. – Goldbachné szinte nem sokat beszélt;
ő különben is elzárkózott, gyakran elmélázó, elgondolkozó vala, s még
társaságokban, vagy épen saját vendégei között is többnyire hallgatag
maradt; melynek okát azonban senkisem tudhatá: miért oly elzárkózott,
miért oly elgondolkozó, s miért esnek terhére a társaságok!! már nem is
igen törték rajta az emberek fejöket, úgy megszokták. Talán családi
gondok foglalják el!
Evés, ivás a legjavában folyt, midőn a Goldbach-ház kapuján erősen
megszólalt a csengetyű.
– Ugyan ki jöhet ily későn?
– Tán vendég.
– Vár ön még valakit? kérdék többen.
– Nem emlékszem, hogy még valaki igérkezett volna, – mond a fűszerész: –
tán valamely jó barátom meg akar lepni.
Ujra csengettek, s még hangosabban, mintha csak tűzi veszedelmet akartak
volna tudtul adni.
A másik pillanatban Eduárd lépett be; s Goldbach fülébe súgott valamit.
Goldbach azután vendégeihez fordult, s mondá:
– Megbocsássanak uraim és hölgyeim: egy pillanatra távozom, de csak az
udvarra. Egy idegen akar velem pár szót váltani. Addig majd Bertalan
kollégám viseli személyemet.
– Inkább majd én megyek ki! – kapott rajta a compagnon.
– Nem! neked mulattatnod kell vendégeimet. Tüstént itt leszek.
Goldbach kisietett, mi azonban mint mindennapi dolog, a társaságot
legkevésbbé sem zavará meg, azaz: Hannóver úr tovább ivott, Hannóverné
és a tőkepénzesné tovább ettek, a kompanista tovább hallgatott,
Holdburgné tovább kaczérkodott vele, a tőkepénzes és leánya pedig tovább
folytatták megjegyzéseiket.
– Mily műveletlenség! – súgá atyja fülébe Ottil; a – háziasszony úgy
viseli magát, mintha nem is látna szívesen bennünket. Ha már valami baja
van, az illem úgy hozná, hogy rejtse el legalább vendégei előtt.
– Igazad van, – szólt szinte súgva a tőkepénzes; – hja, de lásd, nem
forgott ám ő grófi asztaloknál, mint te lányom.
S a tőkepénzes és leánya, nem látták be, hogy ezen sugdosásuk nagyobb
műveletlenség, mint Goldbachné modora, mely mindössze is csak abból
állt, hogy nem járt szüntelen a szája!
E pillanatban, – – hah! – megnyomta valami Holdburgné lábait.
Ah, tán neki bátorodik már a compagnon; bizonyosan ivott, az utasítás
szerint: – gondolá a szép özvegy, s mintegy rímet keresve rája, ő is egy
gyöngédet nyomott bársonytopános lábacskáival; s azután szemérmesen,
titkon pillanta fel a lovagra, arczából akarván leolvasni, vajon minő
hatást tett rá a rím.
Legkisebb jelecskével sem fejezé ki a kompanista arcza, hogy észrevette
volna a gyöngéd viszonzást.
Tán erősebben kellett volna, – gondolá az özvegy: – hátha a másik lábára
léptem, s azon másik lába talán a hosszas ülésben elzsibbadott, s nem
érezheté; – s úgy cselekvék a mint gondolá.
Semmi jel a kompanista arczán. Még csak szemével sem hunyorított, pedig
már tyúkszeme is fenyegetve volt.
Na, gondolá boszúsan a bájos özvegy: – ha ezen embernek a szíve is olyan
érzéketlen mint a lába, úgy nem sokra megyünk vele! Pedig kár! Nem rút
férfi. S az a sok drága ékszer a mellényén és nyakán, bizonyosan czégére
lehet egy nem megvetendő gazdaságnak!… De hogy olyan érzéketlen! – –
vagy tán csak bátortalan még folyvást! – tevé gondolkodva utána, és
szinte kedve volt volna már valami módon tudtára adni a compagnonnak,
hogy – ne röstelje, s igyék bátran!
De a kereskedőtárs ujjával sem érinté boros poharát.
Ez alatt a háziasszonyság megkisérte mindent, nem is annyira a jókedvnek
fentartása, mint inkább annak megteremtésére. Beszélt, kinálkozott,
nevetett is; bár könnyen észre lehete venni, hogy mindezek csak
tettetett kifejezései érzelmeinek.
Szerencsére, hogy a jó Hannóvernek végre-valahára meghozá igazi kedvét a
valódi neszmélyi, melynek hatása, nála is mint legtöbb embernél, a
beszédességben kezde nyilatkozni. Legelőször is felköszönté a – még
folyvást távollevő háziurat, szeretett nejével, gyermekeivel és minden
hozzátartozandóival. Egyszerre azonban elérzékenyült. Eszébe jutván
ugyanis, miszerint neki is van ugyan felesége, de gyermekei – azaz egyéb
hozzátartozandói nincsenek, hacsak vasárus legényeit nem veszi
hozzátartozandóinak – meg borzas fejű, szőke tótjait, kik
Felső-Magyarországból, mázsa számra szállítnak neki kaszát, kapát és
öntött vaskályhákat. S ezen lelki elérzékenyülésére, nagyot hajtott a
tele pohárból, mely példát, felesége könyhullatások közt követett;
könyeinek hullását azonban nem annyira az elérzékenyülés, mint inkább a
pezsgő csipőssége sajtolván ki szemeiből.
De hah!! – mi történt megint?! – Holdburgné egyszerre elsikoltá magát a
legélesebb klarinéthangon, s felugrott székéről, mintha egy eltévedt
villám csapott volna a tányérok közé.
– Mi ez? mi történt? kérdék, szinte akaratlanul felugrálva a vendégek. –
Mi lelte önt?
– Szent isten! – kiáltá Holdburgné. – Ah, végem van!
– Mi baja?
– Jaj nem merem kimondani!
– Mi az? mi az? mit nem mer kimondani?
– Az asztal alatt – – – – ah!
– Mi történt az asztal alatt? szólt Hannóver s gyertyát vőn kezébe, hogy
az asztal alá világítson.
– Uram megtiltom önnek! – kiálta a szép özvegy, s a gyertyát kikapá
kezéből. Nem szabad senkinek az asztal alá tekinteni.
– De hát mi lehet az már? kérdék egyszerre a vendégek, kiknél a
kiváncsiság tetőpontját éré el.
– Semmi, semmi! kérem uraim önöket! a férfiak tüstént menjenek ki a
szobából.
– Kimenni? – – –
– Vagy legalább hunják be szemeiket, vagy oltsák ki a gyertyákat! – – –
Ide ne merjen senki nézni! – – Ah – a topánom, a topánom!…
– Mi történt a topánjával?
– Nem tudom; – – lehúzta valaki lábamról! – – Ide ne merjenek nézni;
Hannóver tegye le azt a gyertyát! tüstént oltsanak ki minden világot! –
A két boltossegéd azt asztal végén majd megbolondult. Úgy szerettek
volna egy pillantást az asztal alá vetni.
A legnagyobb zavar tetőpontján, egyszerre elkiáltja magát valaki az
asztal alatt: – kikirikí!!
– Mi az? Szent isten!!
– Hah, Lajos, az átkozott Lajos!
– Mit csinált?!
– A gaz kópé itt volt az asztal alatt, topánkámat… ah a topánkámat!…
S valóban Lajos volt e merész tett hőse, ki is atyja távollétét
használva, szabadságot vőn e kis jux elkövetésére.
Az egész terem egyszerre talpon volt. És csak gyors futamodásának
köszönheté a tetten kapott Lajos, hogy anyja ott a vendégek előtt
mindjárt nem vett tőle nagyon kézzelfogható elégtételt e csínyéért; de
midőn megcsíphette volna, már akkor Lajos úrfi jó húsz lépéssel túl vala
az ajtón. Szerencsére, hogy ijedtében a topánt nem vitte magával.
– Ah, ez már mégis neveletlenség! – szólt apjához Ottil.
– Ilyent már a kis Zenei grófok sem követnek el; pedig azoknak mint
grófoknak, többet elnézne az ember! Jó, hogy nem veled történt lányom.
– Hju, mindjárt föld alá sűlyedtem volna!
A társaság kevésbbé arrogáns része, utoljára is nem tudott egyebet
tenni, mint jóízűen nevetni e pajkos ötleten. A segédek, csupa
udvariasságból, csak zsebkendőjökbe nevettek, hanem Hannóver úr, teli
torokkal kaczagott és hányta magát a székén, esküdvén mennyre-földre,
hogy ő nem adná egy vármegyéért, ha neki egy ilyen eleven,
szeretetreméltó fiacskája volna. – Csak a házinő volt még zavarban és
Holdburgné, kinek érzése is járult, hogy nem a komoly s aranylánczos
kompanista lacktopánaival jött érintkezésbe, – mint az Lajos úrfi
csintalansága után szépen kiderült. S e miatt oly szikrázó szemeket
vetett a folyvást komoly és néma compagnonra, hogy az szinte szeretett
volna már tiz mérföldre távol lenni az asztaltól; és zavarodásában nem
tudott mást, mint Goldbach után kérdezősködni, hogy hova maradhat oly
soká.
– Valóban, több fél órájánál már hogy távozott, s mégsem jön.
– Tán el is felejté már, hogy vendégei vannak, – jegyzé meg gúnynyal a
tőkepénzes.
– Innen-onnan már fel is kellene kelnünk. Én már eleget ettem; szóla
Hannóverné.
– De én még iszom egy cseppet, mig bejő a háziúr, – mondá Hannóver.
– Ez bizonyosan új divat a polgárosztálynál, – szólt apjához Ottil, –
hogy a vendégeket magokra hagyják. El fogom hallgatni Zenei grófné
előtt, hogy itt voltam.
– Még ez a pezsgő sem látta ám soha Francziaországot, – szólt szinte
halkan leányához a tőkepénzes, kinek, mint látjuk, fölötte nagy kedve
telt benne, minden tárgyra megjegyzést tenni.
Ezalatt Goldbachné Eduárdot futtatá ki az udvarra, hogy keresse elő a
háziurat.
– Úgy úgy, édes Goldbachné, hívassa csak elő, – szólt Hannóver úr; –
nagyon vágyom már egyet inni az egészségéért. Én sohasem iszom, hacsak
okát nem tudom adni minden ivásomnak.
– Ah, hogy dönti magába a bort ez a vasárus! – szóla halkan Ottil.
Bizony még ruhámat önti le.
– Ne félj lányom; vigyáz az minden cseppre, hogy kárba ne menjen.
Mintegy öt percz mulva visszajött Eduárd, hozván azon hírt, hogy
Goldbach urat nem tudni hova lett.
– Nézted szobájában?
– Ott sincs.
– Az udvaron? a kapu alatt?
– Sehol sem találtam.
Ekkor a kereskedőtárs kelt fel, s igéré, hogy ő majd feltalálja és
visszahozza.
Eltelt öt percz, tíz percz, félóra! a kompanista is visszajött, még
pedig azon hírrel, hogy Goldbachnak sem híre, sem hamva a háznál.
Ezután vállalkozék a két segéd, hogy ők minden esetre előteremtik.
Lehet, hogy az utczán beszélget azzal az idegen úrral.
Elmentek ezek is, s vissza is tértek üresen.
Mit jelenthez ez?
A háziurat a föld nyelte el!!
A háziúr a kútba ugrott!!
A háziurat a boszorkányok ragadták el!!
Mást nem lehete gondolniok a vendégeknek, kik már meglehetős unalmasnak
találták e hosszas várakozást.
– Már ideje is volna, hogy távozzunk, – szóla a tőkepénzes, ki mint
elnök, első kelt föl az asztaltól. Utána a többiek is felugráltak.
– Sajnáljuk, hogy kedves háziurunkhoz, kinek épen születése napját ültük
meg, nem lehet többé szerencsénk! – szóla a tőkepénzes. Az idő már késő
és – –
– De ugyan maradjanak még! szabódék Goldbachné. Mindjárt visszajő
férjem. Hol is maradhatna még tovább?! Valóban oly zavarba hozott
kimaradásával. Ne siessenek oly nagyon! hisz még most kezdünk majd
mulatni. A gyermekek verset fognak mondani apjoknak. Én is vendégeim
előtt akarnám átadni ajándékimat, miket magam készíték. Majd Ottil
kisasszony lesz oly szíves megbírálni himzéseimet. Óhajtanám, hogy
tetszését megnyerje. Csak ne siessenek! Még marad időnk egy kis játékra
is. Holdburgné igen jól visztez. Ottil kisasszony is, hallom,
szenvedélyesen játsza.
Mindez azonban nem használt semmit.
A vendégek arczából, mentegetőzéseikből látszék, hogy sértve érzik
magokat a háziúr e figyelmetlenségén. Csak Hannóver maradt volna még
szivesen, ki nem akart előbb távozni, míg egy pohárral rá nem köszönt
Goldbachra. Felesége unszolására azonban neki is készülnie kellett a
távozásra.
Egy óranegyed mulva, hajlongások, köszöntgetések, kölcsönös csókok és
kézszorítások után, az étterem ki volt ürítve a vendégektől.
Goldbachnénak sikerült ráerőszakolni a compagnont, hogy Holdburgnénak
karját ajánlva, kisérje őt haza.
A család magára maradt, még pedig a családfő nélkül.
Goldbachné, életében tán sohasem volt ily nyugtalan, mint e perczben. –
Az edények, s egyéb asztaleszközök elrakosgatását is csak más napra
halasztá. A gyermekeket és cselédeket sietteté lefekvésre, kivéve
Eduárdnak kelle fenmaradnia, hogy legyen kinek tüstént kinyitnia az
ajtót, ha Goldbach meg talál jönni.
Ő maga is fenmarad. Még csak kényelembe sem tevé magát szoros ruháiból;
úgy járkált fel s alá az üres szobákban, melyeknek mindenikében egy-egy
halvány éji lámpát gyújta. – Már éjfél mult, és semmi nesz a kapun,
semmi hír Goldbachról. – Egy férj éjjeli kimaradásán még nem találunk
semmi különös megütközni valót: de midőn a férj, mint gazda, épen
vendégei közül, csak percznyi távozás ürügye alatt szökik meg – mert ezt
másként nem lehet nevezni, – ott valóban, a honn maradt nőnek, ha az
szeget üt a fejébe, nem lehet csodálkozni. Ha pedig Goldbachné jelenlegi
lelki állapotát még szorosabban fürkészszük, csakhamar rájöhetünk, hogy
annak, előttünk ismeretlen sejtelmei, gyanúi lehetnek, melyeket nem bir
legyőzni, elűzni s melyek nála, férjének e rögtöni, mistikus eltünése
miatt ébredtek fel. – – Majd egy kis szekrényke fiókját húzá ki, abból
iratokat vevén elő, olyakat, melyek tán hosszú évek óta vannak oda
elzárva: tán levelek, tán könnyen veszélyezhető emlékek még hajadon
korából, vagy tán épen még későbbi időkből, – elég az, hogy egyenként a
lámpa lángja fölé tartá azokat, s átadá az enyészetnek. Aztán bezárá
újra a fiókot, a kulcsot pedig, – mi még sohasem történt, – benne hagyá;
mintha gondatlanságból feledte volna benn. Mindez pedig szép darab ideig
tarta. Az éjőr, hajnali három órát kiálta már az ablak alatt.
Kiálthatott volna különben négyet, ötöt, hatot is, akár a nap minden
óráját elharsoghatta volna, de Goldbach mégsem tért vissza.
Eltökélé, hogy le nem fekszik, ha három napig kell is rá várakoznia.
Már a tejes asszonyok kiabáltak be a kapun. A fűszeres bolt
kinyittatott; a segédek egymás közt suttogva kérdezősködének, vajon
Goldbach nem jött-e még vissza, mi történhetett vele? soha, soha ilyen
vendégséget, hol a házigazda, szőrin szálán elvesz a mulatságból! s a
hol még a dámák bársonytopánkái is veszedelemben forognak! sat. sat.
E tünődések azonban mitsem segítének. Goldbach azért mégsem tért vissza:
nem tért pedig egész – más nap estig.
III. A szegény Goldbach!!
A kínosan átvirrasztott éj után, szinte est lőn már, – midőn a városka
távolabbi utczáin, az alkony fél homályában, – épen nem szilárd lábakon
egy férfi botorkált.
A kik szemközt találkoztak vele, bizvást ráfoghatták, hogy ittas. S
kitértek előle, mint boros emberek elől szoktak a józan emberek.
Pedig oh dehogy volt az! inkább lehetett volna mondani róla, hogy
megbolondult szegény! elment az esze, s most azt jár keresni – ha
valahol még ráakadhatna személyes leírása után.
Úgy megbotorkált az utczán, mintha szűk lett volna neki! s úgy
megbeszélgetett magában, mint egy kezdő szinész, midőn előadásra menve,
egész a szinházig szavalgatja magában szerepét.
A járókelő emberek csakhamar megismerék a tébolygó emberben –
Goldbachot. S nem gúnyolódva, hanem inkább csudálkozva és szánakozva
tértek ki előle.
– Mi lelhette ezt a jó úrat? suttogák egymásnak: – hiszen ő példánya
volt a józanságnak!
– Mi vihette őt a boritalra, mikor egész életében úszott a boldogságban?
olyan szép felesége és szép gyermekei vannak!
– Nagyon megfeledkezett magáról, hogy még az utczán is tántorogva megy!
– Ne bántsátok! megtörténik az a becsületes emberen is!
Goldbach mindezeket nem hallá, hanem ment tovább a maga útján.
Úgy nézett ki, mintha hosszú, hosszú esztendők után most szabadult volna
ki a tömlöcz fenekéről! s úgy rakta a lábait, mintha ugyanannyi idő óta,
most vették volna róla először le a vasat!
Régi ismerősei köszöntötték. Rájok sem nézett, nem hogy viszonozta
volna.
Pedig még tegnap olyan volt, hogy az egész világot meg akará csókolni!
Olyan boldog, s olyan büszke boldogságára! s most oly nyomorult, mint
kinek legszilajabb kedvében, borozás közepett üti meg fél felét a szél!
Mi lelheté őt?
Tán kereskedése bukott meg valamely nagykereskedő után? Vagy tán hű
kompanistája csalta meg? vagy épen tán a felesége? – –
Menjünk közelebb, s figyeljünk azon érthetlen monológra, melyet útközben
meg-megállva, meg nekifutamodva, mintha űzne, hajtana valakit, fenszóval
hadar el, mint az utczán tébolygó elmezavartak szokták.
– Lám, lám, milyen vén bolond vagyok én! Régen elcsukva kellett volna
már nekem lennem valamelyik bolondok házába! De ki is látott valaha
ilyen ostobát, hogy még én, – – én tanítsam őt: hogyan kell magát az
asszonyok között forgatnia?!… Elment az én eszem?… Hát nem többet tudott
az a gazember, mint ezer ilyen filkó mint én?
Megint elhallgatott, s megint tovább botorkált.
– S aztán ilyen sehonnai, czudar, jöttment ember mert és bírt engem
megsemmisíteni?!… Veszett mennykő! hogy nem az én két kezem által mulhat
ki a világból!!… De csitt! mit jár itt a szájam, mint egy bolondnak!
Lassan menj, ha verebet akarsz fogni!… Lassan, – – – megállj!… Úgy dobog
a szívem!… Nyomorult szívem!… beh jó volna megpihenni, – – de úgy futnak
ezek a lábak, mintha megvesztek volna!… Lassan, – – – megállj!…
Gondolkozzunk kissé, – mit is fogunk majd mondani? Előbb már tudtam, s
megint kiment a fejemből. Nagyon tele a fejem: nem fér már belé több
gondolat. – Veszett…? épen azok a gondolatok szorultak ki belőle, mikre
legtöbb szükségem volna!… Úgy; – – – megvan! mehetek – mehetek – – – – –
Oh, erőt! erőt! boszúálló isten!!…
A monológból csak e töredékeket hallhatók; a továbbira, kisérjük be őt
neje szobájába, melynek épen e pillanatban nyitá be ajtaját.
Goldbachné még folyvást tegnapi öltözékében ült és várta férjét a
divánon. Vonásai csüggetegek, s arcza halvány, beesett az álmatlanul
átvirrasztott éj után. Kezei, keresztkulcsolva feküdtek ölében, mintha
hosszú imádkozás után felejtette volna úgy.
A nő, megrendült, midőn férjét be látá tántorogni.
Ittas! – gondolá magában; s e gondolat, pillanatra visszaadá erejét.
Ittas emberrel könnyű elbánni!
Ha még csak az volt volna!… Ittas volt ő, igaz. Csakhogy a bosszú, s nem
a bor lángja égett benne.
Midőn belépett, egyenesen és szótlanul a szoba csengettyű-zsinórjához
ment, azt erősen megrántá, melyre azonnal Eduárd sietett elő.
– A boltot be kell csukni! – szólt rekedt hangon a fűszerész.
– Becsukni? mi jut eszedbe férjem? ily korán? nem fognak-e az emberek
majd roszat gyanítani kereskedésed állása felől?
– A boltot be kell tüstént csukni! – ismétlé még keményebben a férj. –
Midőn künn az utczán veszedelem van, mindenki bezárja boltját; s miért
ne történhetnék az akkor inkább, midőn a házon belül van a vész!?
A fiú távozott; a férj pedig oda ment az ajtóhoz, s ráfordítá a kulcsot
kétszer.
Ki tegnap látta Goldbachot, családja körében, tetőpontján boldogságának,
a legszerencsésebb férj és apa érzelmeinek túláradásával, csaknem a
nevetségig gyermekes örömeivel, bohóskodásaival; ki ha körülnézett a
világban, elmondhatá, hogy – kivel sem cserélek! sem rang, sem hiú
fényüzés, sem semmiféle kincs nem érnek fel az én boldogságommal! – – S
ki most látja őt – őrjöngve megsemmisülésén, porba hullva mint egy
vezeklő bűnös, vagy szidva, káromolva mindazt, a mit tegnap imádott, –
valóban, azt kell hinnie, hogy ez nem ugyanazon ember, vagy pedig nekem
kell hibául felrónia, hogy egy emberbe két jellemet adtam, vagy hogy
elhamarkodással rontottam el az előbbi alakot.
De lássuk, vajon igazolhatjuk-e magunkat.
Az ajtó elzárása után, a férj nem tarta valami nagy szünetet, mint azt a
szinpadon szokták, midőn valamely frappánt jelenetet, úgynevezett
művészi szünettel akarnák még hatásosabbá tenni.
Egyszerűen oda ment nejéhez; kezét megfogá, mely reszketett az övében;
szüntelen a nő arczán tartá szemeit, melyek úgy ki valának veresedve, –
tán az elmult éjszakázástól, vagy sírástól, – s aztán rekedt hangon
ekkép intézé hozzá szavait:
– Ne remegj, azért hogy úgy felháborodva látsz! Nem hoztam én magammal
azért – sem tőrt, sem mérget életed kioltására! Nem is vagyok én
szinész, hogy itt czifra szavakkal, ékesszólással beszéljek hozzád
morálról, avagy sirjak, vagy szitkokkal és átkokkal halmozzalak, mintha
elébem volna írva! Nincs nekem ilyenekben gyakorlatom; nem készültem
ilyen dolgokra soha! – Mérgemtől se félj. Kitomboltam már magamat. Az
utczán járókelőknek, kik csak láttak, azt kelle hinniök, hogy
megbolondultam, – pedig az egy éj és nap kiállott szenvedései bölcscsé
tettek! – Jó szerencse, hogy kisírhattam magamat! Most nem állnék ily
hidegen előtted. Úgy jöttem mint egy Nemezis, s most úgy állok itt,
mintha én volnék a bűnös, a bűnbánó, a vezeklő. – – Semmitsem tudok már
azokból, a miket első fellázadásomban kigondoltam ellened! – – A boszú
vágyát nem hoztam el magammal, – csak azon begyógyíthatlan sebet hagytam
meg, melyet te ejtél szivemen, s melyet hagyok vérzeni örökké!…
Férjedtől jövök.
Ha a villám mellette csap el a nőnek, nem rettenhetett volna jobban meg,
mind Goldbachnak e szavaitól: «Férjedtől jövök.»
A jó Goldbachban pedig nem volt annyi maliczia, hogy e földig sújtó
szavak után, szünetet tartott volna, a végből, hogy gyötörje őt, vagy
hogy tán fürkészsze arczának gyorsan változó színét, hogy abból annak
lelkiállapotára olvasson. – Mi hasznát is vette volna?! –
Goldbach folytatá:
– Ne sápadj el. – – Ne változzék azért arczod színe – sem fehérré, sem
pirossá. Fejedet se hajtsd le előttem. Lesz annak még elég ideje
meggörbedni a bűnbánat súlya alatt! – Hosszú, hosszú idő lesz számodra
mérve bűneid megbánására! boldogtalan asszony!…
Goldbach elfordult, s tenyerével födé el arczát.
– Férjem! férjem!!…
– Én nem vagyok férjed! te nem vagy nőm! s gyermekeid nem gyermekeim!!
– Bizonyítványt! bizonyítványt! – kiáltá mintegy eszmélkedve a nő: ki
beszélt neked ily rettenetes dolgokat?! – –
– Csak ne indulj fel. Végy rólam példát; lám, minő nyugalmam van nekem!
borzasztó nyugalom! Hiába is iparkodnál, tettetésekkel akarva elütni
vétkedet. A bizonyítványok már – jó helyen vannak.
– Jó helyen, mondod? Hol, – hol?
– A hatóság kezében.
Még a kitörendő sikoly is torkán akadt a nőnek e szavakra, úgy
megrendült egész lényében.