MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
31. KÖTET
GOLDBACH & COMP. FŰSZERKERESKEDÉSE „A KÉK MACSKÁHOZ“
Irta
BEÖTHY LÁSZLÓ
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1908
[Illustration]
GOLDBACH & COMP. FŰSZERKERESKEDÉSE „A KÉK MACSKÁHOZ“
REGÉNY
IRTA
BEÖTHY LÁSZLÓ
HOMICSKO ATHANÁSZ RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1908
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.
BEÖTHY LÁSZLÓ.
1826–1857.
Két Beöthy-család van, a szlováni és bessenyői. Mind a kettő nevezetes
nyomot hagyott a közéletben. A bessenyői ágon csupa politikusok
teremnek, a szlovánin csupa tudósok és írók. Még egy harmadik ág is
volt, mely kihalt, az örvendi gróf Beöthyék, de ezen csak grófok
termettek.
Beöthy László, a korán elhalt, nagyreményű humorista tehát a szlováni
Beöthyekből való. Komáromban született 1826-ban s jogi pályára készült.
Mint katona, hasznát is vette, mert a forradalomban főhadnagy-hadbíró
lett s mint ilyen kapitulált a komáromi várban. Bohém hajlamait követve,
melyeket a táborozások is fejlesztettek, vándorszinésznek csapott fel.
Ezekben a legszomorúbb időkben csak e nyomorúságos festett világban volt
még egy kis vidámság; oda vette be magát.
De nem maradt sokáig; időközben nehány novellája föltünést keltett az
írói körökben, feljött tehát 1850-ben Pestre írónak és novellákat,
rajzokat irogatott a «Hölgyfutár»-ba és egyebüvé, a mint új és új lapok
kezdtek támadni. Csakhamar kedvencz embere lett az írói kompániáknak és
a közönségnek is. Frisseség, könnyedség, eredetiség s gazdagon bugyogó
őshumor jellemzi irásait, úgy hogy a hírnév szárnyain villámgyorsan
emelkedő Jókai mellett e nyápicz, körteképű, kis kecskeszakállú Beöthy
László látszott a legújabban felkelő csillagnak, kitől sokat várt az
ország, melynek nem voltak többé se politikusai, se hadvezérei. Nem volt
már egyebe, csak a nyelve s a kik azt pallérozták, a poetái. Ők legalább
elvitték a magyart képzelt világokba, hogy a valóságot egy perczig
elfeledje. Beöthy azonfelül meg tudta nevettetni is. Nagy balzsam volt
ez akkor.
Humora bár egy kicsit vaskos volt, néhol groteszk, mégis önként fakadó
színhumor volt, nem afféle elmeficzam, mint a Bernáth Gazsi bolondos
ötletei. Azonfelül nem volt chablonos, a pékek, omnibuszlovak és az
anyósok periferiájában mozgó, mint az akkori elménczeké; egy kicsit a
felületen járt, de egészséges megfigyelésből eredt s mindenre
kiterjeszkedett, a mit látott (vagyis a mit Prottman látni engedett).
Igaz, nem sokat látott. Mit látna még egy huszonöt éves ember a dolgok
mélyéből? Pedig a humor a szerint értékes, a mekkora mélységekből van
felhozva.
Szóval Beöthy még nem volt kiforrva, novelláinak, regényeinek szerkezete
pongyola, ízlése hiányos, alakjainak jellemzése habozó kézzel van
megrajzolva, inkább csak az úgynevezett «oroszlánykörmök»
gyönyörködtették az olvasóközönséget; az oroszlány maga még elő nem
jött.
Mindenesetre jeles író lett volna s talán nagy író is, ha több időt
enged neki a gondviselés, vagy ha az a kevés idő, a mit engedett, nem
olyan kedvezőtlen.
A sirva-vigadás kora volt ez. Nem az Olymp vonzotta a fiatal írókat,
hanem a «Komló»; ott temették mindennap előlről a hazafiúi bánatokat
borba és czigánynótákba; a mely életmód sokkal inkább vezette őket a
halál, mint a halhatatlanság felé. Kinek irjanak? tünődtek e bús
vígfiúk. A nemzetnek, a ki volt, vagy a nemzetnek, a ki lesz? Végre is
irtak a szerkesztőknek, a kik vannak. Beöthy László lelke volt e
kompániáknak. Társas lénynek alkotta a természet is. Víg, pajkos,
előzékeny, megenni való kedves ember volt, társalgásban szellemes,
sziporkázó. A hová belépett, a derűt hozta magával, az egész országnak
jó pajtása. Ennél csak Lisznyai Kálmán vitte még többre, ki azonfelül
még a «madarak pajtásának» is neveztetett.
E duhaj élet mellett a különben is törékeny szervezetű Beöthy nem birja
összeszedni a munkához egész erejét. Ambicziója mint a hold, ritkán
teljes, fogy és eltünik. Hosszabb lélekzetű munkáinál, pl. a _Goldbach
et comp._ cz. regényben látszik némi gond, de ott se végig. Legtöbb
munkáját, beszélyeit, apróságait ellenben rendesen akkor irta
hevenyészve, ha a szerkesztők sürgették vagy ha egy kis pénzre volt
szüksége. Ha több pénz kellett, akkor valami adomás könyvet vagy
kalendáriomot ütött össze. Így jelent meg a «Puncs», «Laczikonyha»,
«Ördög naplója», «A ki vesz, annak lesz» stb. Novellái közt van nehány
kitünő és ugyanannyi igen gyenge, de az elbeszélői tehetség varázsa
mindenikből kimosolyog. Regényt a Goldbach et comp.-on kívül csak még
egyet irt, a _Puszták fiát_. 1856-ban a vígjáték terén is próbálkozott,
melyet Özvegy és proletár czímen a Nemzeti Szinházban adtak elő kevés
sikerrel.
Tekintve, hogy írói pályája úgyszólván csak hat évre terjed, sokat irt.
Művei immár egész hosszú lajstromot tettek ki, de még mindig azokért a
reménybeliekért lelkesedett jobban a közönség, melyek a lajstromon
következni fognak, midőn 1857-ben meghalt s a lajstrom örökre
bevégződött.
S még az nem volt elég, hogy hátulról a halál kurtította meg a
lajstromot azokkal a művekkel, melyeket még meg kellett volna irnia:
halála után két évre Beöthy Zsigmond összegyűjtvén s kiadván testvére
összes műveit, előlről törült a lajstromban azokból, melyeket nem
kellett volna megirnia, úgy hogy három kötetre olvasztotta le irodalmi
hagyatékát.
De ez a három kötet is untig elég megérteni, mekkora veszteség az
irodalomra, hogy e bohókás, nagyszerű fiú nem lehetett veterán író.
_Mikszáth Kálmán._
BEVEZETÉS.
Új Diogenes.
Ma itt, – holnap tiz mérfölddel odább, – holnapután pedig majd valahol a
föld alatt!
Jókai.
Történetünk hőse nincs többé!
Rég ott fekszik valahol a temetőben, – – vagy tán nem is benne, hanem
csak ott valahol a temető árkában!…
Egyébiránt mindegy, akárhol! Ott is csak kipihenheti magát. Neki pedig
nincs is egyébre szüksége, mint a nyugalomra.
S hogyis ne?! Kit egész életén át oly rútul megviselt a sors, s kit
úgy-úgy megdobált, úgy-úgy megkergetett mint gazdátlan kutyát az
utczagyerekek, – – attól valóban nem sajnálhatjátok azt a hat láb mély s
hat láb hosszú sírt, melynek ezóta már – nemcsak keresztje, de tán
dombja sem látszik többé.
Még gyermekkoromból emlékezem reá. Akkor is már kész öreg ember volt.
Pedig kár, hogy úgy megvénhedett itt a földön, mert utoljára is az egész
világ bolondjának tartotta. Még a gyermekek is csúfot űztek belőle. Még
a gyermekek sem mehettek el mellette az utcán, hogy egy-egy gúnyszót
utána ne kiáltsanak.
Szegény öreg! – – – Csak most bánom, hogy én sem voltam különb a többi
céda gyereknél! Beh máskép viselném most magamat, ha még élnél! Hogy meg
tudnálak most becsülni! hogy megvédenélek! hogy megótalmaználak azoktól
a csufondáros megjegyzésektől, melyekkel vérig üldöztetél!… Szegény
öreg!
Igaz ugyan, hogy sokszor megkergettél bennünket! Néha utczahosszat
futottál utánunk, s ha úgy véletlenül elcsiphettél közülünk egyet, – –
na hiszen volt akkor dolga annak a gombos végű nádpálczának! – – – Az a
gombos végű nádpálcza! – – – ha az tudna szólni, be czifra történeteket
mondhatna el viselt dolgaiból. Az én hátam is nem egyszer kötött vele
ismeretséget, – – – – – azzal a gombos végű nádpálczával.
Oh be jól emlékezem reá. Csak azt kellett az utczán utána kiáltanunk:
«Diogenes! Kell-e lámpás, vén Diogenes?!» – Akkor aztán nézhettük, hogy
merre tágasabb az utcza!?!
Én szegény öregem! Be sokszor megdorgáltál bennünket! Be sokszor
elmondtad: – «hát erre tanítanak benneteket az iskolában?» S azzal –
piff-paff – olyat nyomtál a hátunkra, – – szájunkban lesz az íze még
lakadalmunk napján is, – ha t. i. kapunk valaha feleséget!
Én szegény öregem!… Emlékezetem óta, mindig egyazon öltözetben láttalak!
Tíz év alatt nem ment le testedről az az átkozott világos kék frakk,
mely sárga rézgombokkal vala ékesítve, s a hol a rézgombok már
leszakadoztak, – a kirívó hiányt csont és selyemgombok felváltva
pótolák. Oh az az emlékezetes kék frakk! lett légyen nyár, ősz, avagy
karácson, – te édes öregem, karácson napján is abban az egy szál
frakkban dicsérted az Urat! Télen-nyáron, kurta nanking nadrágban
jártál! Romlásnak indult saruid emlékeztetének az enyészetre: s borzas
fejeden, ütött-vert magas kalapod, háromszor ment ki, s háromszor is
jött ismét be divatba a nélkül, hogy te csak egyszer is elhajítottad
volna!
– – – – –
Csak serdülő ifjúkoromban, midőn te már bevégzéd viszontagságos
pályafutásodat a földön, – jutott a véletlen által tudomásomra: ki és mi
voltál.
S nem is csoda! Egész addig, minden ember, – ifju, öreg, úr, szegény –
egyedül ezen universalis néven ismert és szólított: «Jánoska!»
Kocsmába vagy az Úr házába ha bevetődtél, minden ember csak így
köszöntött: – jó reggelt, Jánoska!
Minek is jártál te templomba?!
Nem okosabb lett volna kocsmában húzni meg magadat? hol nem kiabálta
volna minduntalan füledbe a pap: «ne igyál!… ne igyál!…»
Oh mert te nagyon sokat ittál! – – én szegény öregem!! Különben nem is
űztek volna belőled annyi bolondot! – – Hanem így templomban sem volt
különb dolgod! Botrányköve voltál ott is a híveknek. Pedig végig azt
hivéd: bölcseség köve vagy a világnak!
– – – –
Hogy a jó öreggel olvasóim is közelebb ismeretséget köthessenek,
legczélszerűbb, ha mindjárt kedvencz helyein keressük fel őt. Kedvencz
helyei pedig valának, másod- és harmadrendű kávéházak, elsőrangú
csapszékek, étkező és mindennemű mulatóhelyek, Pesten.
Lakását ki sem tudá. Vagy tán nem is volt, mert a nyári éjeket nem
egyszer sétálá keresztül, téli éjszakákon pedig többnyire ott virradt
meg, ahova estve bevetődött: a legkényelmesebb csapszék, vagy a
legközelebbi kávéházban, hol is aztán párnája volt egy felfordított szék
háta, madrácza volt kiterített vörös karton zsebkendője, takarózója
pedig volt nyakravalója, vagy hidegebb időkben szolgálatára állt még –
nadrágszíja is!!
E szomoruságos élete mellett azonban az öregnek voltak jobb órái is, –
ha azokat csakugyan jobbaknak lehet mondanunk, miket alább elbeszélünk.
Ugyanis, nélküle azon időben, nem történhetett mulatság, nem volt jó
kedv, hahota Pest nyilvános helyein; kiválólag a zúgkávéházakban. – «Hol
van Jánoska? Nem ér a mulatság semmit, ha ő itt nincs! Kerítse valaki
elő Jánoskát!» – hallatszott majd minden éjjel a nemes ifjúság között; s
ha ilyenkor véletlenül közéjök toppant Jánoska, – lett egyszerre taps,
zaj, nevetés mintha ördögök szabadultak volna el lánczaikról.
A szegény öreg aztán alig találta ilyenkor helyét.
Egyik puncscsal, másik rummal, kávéval és az isten tudná miféle
italnemekkel kinálta, miknek rendesen nagy része sem a szájba, sem a
gyomorba, hanem kalapjába vagy frakkja hátulsó zsebébe omolt a jó
öregnek.
Sokszor láttam, hogyan szomorodott el aztán az ilyen kegyetlen tréfákon!
Hogyan fordult félre, s törölt le ránczos arczáról egy pár könyet! – –
Hanem azzal a nemes ifjúság mitsem törődék. Sőt újabb ötletek
kigondolásán jártatta az eszét; s ki legvadabbat gondolt ki, ötletét
rögtön végre is hajták.
Míg józan volt, addig csak csínján bántak még vele. Mert
elménczkedéseiket a Diogenesnek gúnyolt öreg busásan vissza tudta
torolni.
– Miért csúfolják magát Jánoska, Diogenesnek? kérdék tőle
egyszermásszor.
– Azért, mert bolondok vagytok, öcséim; én pedig nagyon okos, hogy
köztetek lámpával kell fényes nappal hozzám hasonlót keresnem az
okosságban. S akkor sem találok.
– De hallja maga, nem jól beszél maga, Jánoska! mert tudja meg, hogy
Diogenes nem volt ám soha részeg.
– Nem csuda, mikor mindig üres hordóban lakott; lőn a lakonikus válasz.
– Mondja meg Jánoska, – faggaták tovább, – miért nem vesz már egyszer új
ruhát magára? Ilyen rongyosan bizony belé nem szeretnek a menyecskék!
– Hadd rongyosodjam, öcsém! Régi dolog már, hogy rongyból lesz a
papiros, papirosból a bankó. Ki tudja, ha levetem majd testemről ezt a
frakkot, melyben most annyian megbotránkoztok, – vajon az egyik
szárnyából nem – ezer forintos bankjegyet fognak-e még gyártani? meg a
másik szárnyából is, – meg a hátából is? Hány embert tehet még e rongy
maradványa szerencséssé, vagy épen boldogtalanná, – – a mint a pénz
szokta magával hozni! Avagy ki tudja, hogy a rongyos frakk, miután majd
a kertek alatt vagy a szemétdombon, puttonába rakván valamely éhes
rongyász, papirrá készíttetik, – vajon nem azon papirra fogja-e valamely
bölcs, halhatatlan gondolatait megírni? Vagy hány boldog vagy épen
boldogtalan házassági szerződés megírására szolgáland még anyagúl e
rongy? Ki fogja megátkozni vagy talán megáldani akkor azt a türelmes
papirt, melynek apja egykor frakk képében a szegény Jánoska testét
takargatá?! azért a sokat üldözött emberét, a cynicusét, azét a
korhelyek matadorjáét, kit az egyik csapszékből csak azért vetnek ki,
hogy a másikba ismét beállítson, s ha ott aztán ráestveledik, ott mint
illik, meg is virradhasson!…
– Ej, ne papoljon ilyen szomorúkat, Jánoska! Jobb bizony, igyék egy
pohár bort! Iszik-e Jánoska?
– Iszom öcsém, csak tölts! nekem való a bor, nem a boldog embereknek.
– De hátha megint megrészegszik?
– Ne gondolj vele. Én esem el, nem te.
– Minap is bezúzta fejét, a mint a «két pisztoly» kávéház küszöbéről
leesett. Csupa vér volt.
– Nem a te véred folyt, hanem az enyim. – Tölts! Nem kár az én véremért!
Folyt ez a vér már haszontalanabb dologért is: mikor – menyecskék miatt
veregették be a fejemet! Hej a ki – – –! Hanem töltsetek hát, s ne
papoltassatok itt a levegőbe!
Az ifjúság közelebb húzkodá székeit az öreg körül, s miután titkon
összepillantának, tele tölték poharát.
– Hát – – mondja meg csak Jánoska, szerették-e magát hajdan a lányok?
– Hogy szerettek-e? Hej! – – szerettek is, – – meg is csaltak! Most is
azoknak a koldusa vagyok!… Hanem hagyjuk ezt, öcséim. Régen volt az,
mikor én még szerelmeteskedtem. Tán nem is igaz. Kiket én még
Klárcsikámnak, Zsuzsikámnak hivtam, – lett azokból most már Klára néne,
meg Zsuzsánna asszony: s kiket egykor gerliczémnek, angyalomnak mondék,
– sátánnak is rosszak volnának már!… Régen volt az! Nagyot fordult a
világ. Tán még a nap sem úgy süt többé, mint az én időmben; – annyira
megváltozott minden, – – csak az asszonyok maradtak meg – régieknek. – –
Tölts, hadd iszom!
– Sok baja lehetett Jánoskának az asszonyokkal, hogy ilyen furcsán
beszél rólok.
– Volt, de nincs már. S most már csak azt mondom én is, mit Diogenes
monda, midőn az athéni országúton, két – rosz hírben álló asszonyt
látott felakasztva.
– S mit mondott Diogenes?
– Azt mondá: bár csak minden fa ilyen gyümölcsöt teremne! – – Sámson is
azt a verset írta Deliláról, midőn megcsalta őt: «Méz íz alatt mérget, –
Szép almában férget, – Rejteget sok feleség!»
– Valami fűzfa poéta lehetett az a Sámson, úgy-e Jánoska?
– Eltaláltad, öcsém. Kár hogy az ő idejében nem éltél, mert bizonyosan a
te álladdal verte volna le a filisteusokat! – – Micsoda ital az, mi
előttetek áll, öcséim?
– Ez bizony puncs, Jánoska. Iszik egy pohárral?
– Innám biz én kettővel is, – hanem csak bort. Azt is csak úgy, hogy
vizet ne töltsetek belé, mert akkor meg nem iszom. Azt zengedezi
Vitkovics egy szép versében: – «Ki vizet tölt borba, – Guta üti orrba!»
A nemes ifjúság, mely már ekkor meglehetős jó kedvében vala, tele tölté
az öreg poharát, mit az mohón ragadott meg, s még mohóbban kiüríte.
– No még egyet, Jánoska!
– Akár kettőt!
A borok fogytával növekedék az ifjúság kedve, mely egyre szilajabb
irányt vőn.
Jánoska ismét egy pohárral kezde megbirkózni.
– Ejnye, – szól egy az ifjak közül: – hol tanult illedelmet, Jánoska?
Nem tud felkelni, mikor iszik? Keljen mindjárt fel s köszöntse ránk azt
a poharat!
Jánoska engedelmeskedék. Fölkél, – – azaz csak akart fölkelni, ha t. i.
tudott volna. Hanem nem tudott, mert a nemes ifjúság szépen a szék
hátához kötözte őt, frakkja szárnyánál fogva.
Az öreg úr nem szólt e pajkos csínyre; csak egyet – mosolyodott.
– Ki tette ezt? – kérdé egy az ifjak közül; pedig épen az tette, a ki
kérdé. – El kell őt szabadítani! – S azzal elvágta peniczilussal
frakkjáról a zsinórt, de úgy, hogy a frakk végéből is ott maradt egy jó
darab.
Jánoska ekkor fölkelt, hogy meggyőződjék; s aztán kihajtá a teli
poharat, mintha mi sem történt volna. Aztán megint olyan jókedvüleg
mosolygott. A szegény öreg úgy megszokta már ezeket a bolondoskodásokat.
– Így la; most már üljön le Jánoska.
Az öreg asztalra teszi a poharat, s le akar ismét ülni, – – – – haj de
egyszerre hanyatt vágja magát… A széket titkon elránták alóla.
– Hahaha! hahaha! kaczagott egyszerre a barom ifjúság. – Jöjjön ide
Jánoska, majd fölemelem!
– Se baj Jánoska! katona dolog!
Az öreg felvánszorog. Bizonyosan nem igen ütheté meg magát, mert ekkor
is csak mosolygott. Hanem az a mosoly szomorúbb volt a sirásnál!
– Lám megmondottuk, ne igyék annyit Jánoska! Itt van la! már álló
helyében is elesik. Törölje meg a képét; – merő por!
A jó öreg hátra nyúl frakkja zsebébe, hogy elővegye ismeretes karton
keszkenőjét letörleni arczáról a port, mely eséskor ragadt reá. Oh de mi
történt?! Egyszerre elordítja magát, mint egy megszúrt bika a spanyol
viadalon – (mikben még a bölcs spanyol státusférfiak is gyönyörrel
vesznek részt) – kikapja kezét a zsebéből, mintha kigyó csípte volna
meg… hát pedig nem kigyó csípte meg, hanem zsebkendője helyett egy –
égő-tüzes koppantóhoz kapott, mely szinte veres volt a forróságtól, s
melyet a nemes ifjúság csempészett zsebébe.
– Mi baj, Jánoska? – kérdik, odatódulva a haza – – akarám mondani – a
kocsma oszlopai. – Mi történt önnel, Jánoska?
Az öreg nem felelt. Elvetette a tüzes hamvvevőt, s kezét szájához kapta,
mint rendesen szokták tenni a testöket megégetett emberek.
Ez már sok volt.
Ennyi kínzással fizetnie meg azt a néhány pohár bort, melyet ők már
úgyis elfecséreltek volna, vagy kiöntöztek volna a padlóra, abroszra,
falakra: – – – valóban sok! – – Mennyi szégyennel jár a szegénység!
kivált ha a szegény ember még a – bort is szereti!!! – – – Pedig ki is
szeresse a bort inkább, mint a szegény ember?! – – Meleget, hideget, –
csak a bor által lehet eltűrniök! Hát még a nyomorúságot?! hát a
lenézetést, – megvettetést, – osztályokbóli kizáratást?… Be nagy áldás,
hogy olykor-olykor a szegény ember is leihatja az eszét, s az által
megszünnek öntudata, eszmélkedése, gondolata, fájdalma és gyötrelmei!! –
– Oh hallatlan bűbája van a bornak; – – mikor még a gazdagok is alája
vetik magokat, hát a szegény ember, hogy ne folyamodnék hozzá!? mikor az
olyan jót tesz vele! elaltatja, elringatja s önfeledésbe sűlyeszti!
Pedig a szegény embernek be sokat kell felejtenie! Mi altatja el
kétségbeesését? a bor! elcsüggedését? a bor! mi feledteti nyomorúságát,
inségét? a bor! – – Oh – hallatlan bűbája van a bor mámorának! S ezt
nemcsak a szegények ismerik el, kik fűtetlen szobában, avagy a kertek
alatt virradnak meg vagy halnak el, étlen, hidegben! – – Jól tudják ezt
a paloták hősei is, kik kéjben alszanak el, gyönyörre virradnak fel!
Miért, – miért dorbézolnak mégis a nagy urak is? S ha dorbézolnak, ha
borba fuladnak, – miért zárják el magokat palotáik termeibe? Szégyenlik
magokat, nemde? Oh igen, – – hisz eszét veszteni, csak szegény emberek
sorsa! Miért is innák le magokat a nagy urak nyilvános helyen?! Miért
aljasodnának le a néphez, mikor a nép lealjasodik az állathoz, s ez
által egyenlőek lennének azokkal! – – De hiszen jól is van ez így a mint
van! Ti nagy urak, isztok jókedvetekben, – – a szegény legény iszik –
bujában!
– – – Egyébiránt édes olvasóim, bocsássatok meg; – e leírt ostoba
gondolatok nem enyémek! A Diogenesnek gúnyolt jó öregtől hallám ezeket,
és csak mint jellemére vonatkozókat beszélém el. (Egyébiránt elismerem,
hogy luxus volt; úgy sem javulunk!)
S most térjünk vissza öregünkhöz, kit – ha jól emlékszünk, épen azon
tréfás jelenetnél hagytunk el, midőn a tüzes koppantót markába
szorította. És csakugyan tréfás is volt a jelenet, mert az öreg minél
jobban dugdosta – hol zsebébe, hol szájába a kezét, melyen a tüzesített
hamvvevő hólyagokat szítt, annál inkább röhögött a nemes ifjúság.
Hogy lehet már ennyi bolondot elkövetni?! Hátha még azt is elmondom,
hogy midőn megsokalta Jánoska ezt a sok komédiát, s e végből már távozni
akarván, olyan fekete volt egész képe, mintha csak posztóval vonták
volna be. Egy fiatal genie ugyanis odalopódzott szépen az öreghez, s
vigasztalás és békítés ürügye alatt végig czirógatta orczáját,
olyaténképen azonban, hogy a nagy czirógatás alatt – koromfeketére
festette azt.
– Hagyjatok nekem békét, – szólt elkeseredve s visszaborzadva fekete
képmásától az öreg, midőn azt a tükörben megpillantá. Mi örömetek telik
benne, hogy ilyen vén emberből bolondot csináltok?! Ez-e a ti borotoknak
ára? Akkor kár volt elfogadnom, mert nagyon drága! Nem is jövök többé
közétek! Inkább a kutyákkal egy ólban, mint veletek egy asztalnál!!
Gondoljátok, hogy tán volt e keserű szavaknak hatása?
Igen, a mennyiben az ifjúság akkorát kaczagott reá, hogy végre már a
kocsmáros úr is megsokalván az örökös lármát, szépen karon fogá
Jánoskát, s az ajtón kivezette.
Az öreg kibotorkált a holdvilágos éjbe. Még csak vissza sem káromkodott
azokra a hahotákra, melyek még utána hangzottak a kocsmából.
Hová ment? hol feküdt le? melyik kőre hajtá fejét? s melyik
utcza-szögleten virradt meg? – sem mi nem tudjuk, sem mások nem tudják,
mert azóta nem láttatott sehol! Régi jó helyeit elhagyta; búcsút vett a
kávéházaktól, búcsút a lebujoktól! – Tán felakasztotta magát! vagy hogy
bevitték a dolgozóházba, vagy épen a bolondok házába!! – Az is meglehet
tán, miszerint addig botorkált még azon éjjelen, hogy utoljára rátalált
a – Dunára.
I. Fűszerkereskedés a «kék macskához.»
A Duna mentében fekszik egy közép nagyságú, fél-magyar, fél-német
városka. Valódi neve nem hajtván semmit a dologra, költött nevet adunk
neki. Költött neve pedig legyen ezennel Al-Örs, – minthogy ily nevű
helység, a régi viharos időkből, legtöbb találtatik hazánkban. A városka
nem sok nevezetességgel bír. Annak bizony nincs – sem múzeuma, sem
nemzeti szinháza, sem gázvilágítása, sem szobrai, – mely utóbbiak
különben Pestnek sem lévén, mit is kerestek volna azok ily kis
városkában? hol az érdemes tanács nagy bölcsen elhatározá, miszerint az
éjjeli kivilágítások fölöslegesek, miután a becsületes embernek télen
hétkor, nyárban pedig kilencz órakor – otthon a helye! vagabundok,
korhelyek és tolvajok kedvéért pedig ostobaság volna kivilágítani a
várost!! A kisvárosi hatóságok sokszor elmések!
Nevezetessége tehát a fenn tisztelt városkának nincs. Legfölebb egy
polgári ház benne a nevezetesség; az is csak azért az, mert azon polgári
ház körül forog e hosszú történet. (Azért mondom pedig hosszú
történetnek, hogy készítsem hozzá a szerkesztőt vagy kiadót, kik néha
mint a tűzi fát, öl számra szokták venni a kéziratot!)
Azon – bennünket érdeklő polgár család fejének neve: Johann Goldbach.
Nem tehetek róla, hogy nincs magyar neve! Hanem az nem is tesz semmit,
mert ő azért mégis olyan jó magyar volt, mint más akárki; mint ilyenre,
számos példa van hazánkban.
Johann Goldbach jól rendezett s jól is jövedelmező fűszerkereskedéssel
bírt a «kék macskához» czímezve. Arról sem tehetek, hogy ezek a
kereskedők mind olyan különczök, s boltczímekül a legbizarabb,
természetellenes dolgokat választják, mint: arany elefánt, zöld kakas,
arany szarvas stb. A kereskedők ezen mesés csodaállatai is bizonyosan
ott teremnek, hol az Eszterházyak griffjei! – Miért is nem használnak
inkább alkalomszerű czimereket? mint teszem: – divatkereskedés a –
fényüzésnél! – hogy már e borzasztó szó láttára is visszaijednének a
leányos apák! Vagy továbbá ilyenfélét; – topán- és czipőraktár a – rossz
kövezethez! – lámpakereskedés a – budai sötétséghez! – férfiszabó a –
rongyos proletárhoz! – kávéház a – czikóriához! – bormérés a – szomjas
torokhoz! – Ezek legalább léteznek az életben!
Azonban hagyjuk abban! ily badar dolgokat kötet számra tudnék összeírni,
hanem azért mégsem jönnénk rá, hogy vajjon micsoda család is hát azon
Goldbach-család, melyről beszélni akarunk, s melynek vagyon jól
rendezett füszerkereskedése a kék macskához!
Goldbach János negyven éves, nős, két gyermek atyja: hajlandó az
elhízásra, haja szőke, szeme kék; visel bajuszt, szakált és vastag pisze
orrt. Karaktere: jámborság, szelidség s nejének papucskormánya alatti
görnyedezés. Foglalkozása: reggeltől délig, kereskedelmi ügyek, délben
ebéd, ebéd után a kávéházban fekete kávé, mellé egy szám Allgemeine,
utánna egy partie à la guerre, rá egy pohárka gyönge kömény-víz,
rendesen kiöblögetvén utána száját, hogy madame Goldbach meg ne érezze
rajta; ezek után egy futó pillantás a boltba, onnan be a család körébe
társalgás végett; este vacsora után lefekvés és egyéb dolgok.
Ez – futólagosan rajzolt képe Goldbach úr életének. S most menjünk a
részletekre; kivánván magamnak elegendő erőt a muzsámtól, hogy ne váljak
unalmassá, – az Úrtól pedig elegendő erőt a jámbor olvasóknak, hogy az
olvasásba belé ne fáradjanak!
A kék macskához czímzett fűszeres bolt, húsz év óta áll már jó
renoméban, az említett kis városka főpiaczán. A kereskedés nem volt
egyedül az ő tulajdona. Vala neki kompanistája is, kit rendkívüli éles
ész, csinos külső s nagy kereskedelmi talentommal áldott meg a
természet. Ez volt leghivebb barátja a jó Goldbachnak. Barátja,
tanácsadója, ügyvezetője, titkára és társa, kinek ügyessége és szorgalma
mellett, csakhamar örvendetes virágzásnak indult a kék macska. Hogy el
ne felejtsem, – hívták a derék kompagnont Zsellye Bertalannak.
Goldbachnak volt egy igen-igen szép felesége, ki halálba szerette
férjét: – és Zselylye Bertalant ki nem állhatta.
Zsellye Bertalant ez nagyon búsítá. Goldbachnénak vele éreztetett
ellenszenve és csípőssége miatt nem egyszer akart már viszonyt szakítani
a jó Goldbachchal. De a jó Goldbach sohasem akart tudni róla.
– Már megint megy az eszed, Bertuskám? – szólt egy napon társához, a
fűszerészhez. – Lásd, ez az én feleségem jó asszony volna máskép, hanem
olyan bolondos szeszélyei vannak. Már engem csak szeret, imád, s tudod
mégis hogy velem is mennyire érezteti szeszélyeit. Azt gondolná a világ,
hogy papucs alatt vagyok. Pedig én csak gyöngédségből hajtom meg
fejemet. Hiszen ha akarnám, bátran dohányozhatnám is előtte; de nem
teszem, mert a füst a mellére hat. Ha akarnám, ihatnám bort is, a mennyi
kell; de nem teszem, mert nem állhatja a bor szagát. A burnótozással is
csak irántai gyöngédségből hagytam fel. Pedig ő sohasem mondta. Hanem
mert magam is beláttam, hogy a burnót – fi donc – – valami utálatos
dolog! Oh én sok mindent elkövethetnék, ha akarnék! de nem akarok.
Megtilthatnám azt is, hogy veled tovább is éreztesse ellenszenvét. De
ládd édes Bertuskám, mikor az mind csak női szeszély. Fel se vedd. Majd
eszére tér. Az volna még hátra, hogy e miatt ily virágzó és renomirt
kereskedést mint a miénk, ketté szakítsuk.
– Igen, de ha terhére vagyok nődnek.
– Ej: asszonynak a kereskedésbe semmi szólása.
– S ha mégis – – – –
– Semmi mégis! Rá se nézz.
– Végre még a számadásoknál is gyanusítani fog.
– Ah, szeretném látni. De már ki ennyire megsértené az én barátomat,
annak csakugyan megmutatnám, ki az úr a háznál! Bizonyos lehetsz benne,
hogy akkor tüstént – –
– Ugyan mit csinálnál?
– Tüstént behoznám ismét a pipákat a házhoz, s füstölnék az orra alá
mint egy basa; s tömném magamba a burnótot, hogy megpukkadna mérgében!
szóval, minden kigondolható vexaturát elővennék boszantására. Még bort
is innám!
Bertalan úr elmosolyodott a jó Goldbach e nemes felhevülésén, de nem
szólt semmit többet, mely annyit jelente, hogy a viszony felbontása újra
elhalasztatott.
E pillanatban kis fiú lépett a két kereskedőtárs szobájába. Mintegy tíz
éves lehetett. Gyönyörű, kedves teremtés; lágy, szőke haja olyan volt
mint az arany, s leomlott egészen vállaira. Oldaláról piros szíjon rezes
kard csüngött le: lábacskáit pedig réz sarkantyús piros csizma boritá. A
kis fiú, mindőn belépett, egyszerre katonás állásba vágta magát Goldbach
előtt, s meglehetős lármás hangon így szóla hozzá:
– Apám! azt üzente mama, hogy nekem tüstént végy egy paripát! még pedig
olyant, a mi szalad is – meg eszik is, mert másforma nem kell!
A két kereskedőtárs összenézett. A jó Goldbach szemeiből csak úgy
szivárgott ki az apai öröm. Mintha mondta volna: – büszke vagyok ez
eleven, e tüzes, e katonának termett gyermeknek apja lehetni!!… – Aztán
olyan szánó tekintettel fordult a még nőtlen kompanistához, mintha
mondta volna: – lásd bohó, miért nem házasodol? most neked is lehetnének
ilyen örömeid!…
A fiú ezalatt folytatá:
– Nos? lesz paripa apám? vagy nem lesz? mert különben – – –
Goldbach majd kibújt apai örömében a bőréből. Tetszett neki ez a katonás
hang. Mintha mondta volna: – teringette, minő talpraesett egyenruhás
polgára lesz ebből a városnak! (Goldbach maga is az volt, egyenruhás
polgár; viselvén zöld frakkot, zöld nadrágot és zöld forgóval
pofoncsapott kalapot és őrmesteri rangot a vadászszázadnál.)
– Nos, mi történnék különben, ha például nem vennék neked paripát? –
kérdé enyelegve az apa, mialatt leült, s a fiút két térdére ülteté.
– Akkor nem fogom ma este születésed napjára elmondani azt a szép
verset, melyre Bertalan bácsi tanított.
Goldbach mosolyogva, mintegy hálás tekintettel nézett a komoly
kompanistára. – Mennyi barátság! mennyi gyöngéd figyelem! gondolá
magában, s azzal ismét a fiúhoz fordult.
[Illustration: Az apa leült s a fiút két térdére ülteté.]
– S te tanultál valami szép verset születésem napjára, kis fiacskám?
– Igen; hanem azt nem szabad neked előre megmondanom. – Aztán – –
– Nos?
– Mama is készített valamit számodra. Szép, aranybojtos házi sipkát,
óratokot, selyem papucsot; meg azután Betti is, sok – sok – sok
mindenfélét. Hanem ezt nem szabad tudnod!
– Oh aranyos gyermekem te! szólt az apa, félre simítván a fiúcska
aranyló fürteit. – Dehogy nem veszek én neked paripát!
– Olyant, a mi szalad?
– Olyant.
– Hanem Bettinek nem lesz szabad ráülni?
– Pfui! ki látta, hogy kis leány lóra ülne?!
A fiú leugrott ezzel apja térdéről, s lármásabban mint jött, – rohant
el.
– Hollá! csakhogy Bettinek nem lesz szabad ráülni paripámra!
A kereskedőtársak magokra maradtak. Az egyik szótlanul, komolyan, a
másik csordultig keblében az apai örömökkel.
– Nos, Bertalan kollega, – kezdé szünet után a kereskedő. Ilyesmit
látva, megjön-e már egyszer a te kedved is házasodni?
– Alig hiszem.
– Lásd, azért nem szeret téged a feleségem is, mert valódi nőgyűlölő
vagy. Hanem várj csak; hiszen tudom, megkedveltetem én még veled a
fehérnépet. Ma születésem napja lévén, egy kis családi ünnep lesz a
háznál. Itt lesz többek közt Holdburg Fanni is, – tudod, az a szép
özvegy, az oly jó szerencsével bukott Holdburg fiatal özvegye. Csak te
csapd neki a szépet! azt mondják, nagyon hajlékony. Be szép pár válnék
belőletek. Teringette, ma lesz a napja, hogy _összeboskózlak_
benneteket. Ma ugyis igen jó kedvem van. Két butella bordóit is
rendeltem már az ünnepély emelésére… Hanem nem a magunkféle bordóiból
ám, – tevé utána tréfásan; – tudod, a mienk nem valódi; azzal nem sok
becsületet vallanánk… Azonkívül két butella franczia pezsgőről is van
gondoskodva. Szereted te a pezsgőt? Oh mert én imádom! Két pohár belőle,
engem valódi hőssé tesz. Úrnapkor is, midőn kirukkolok századommal az
ünnepélyre, magamra sem veszem addig az uniformist, míg két pohárral
abból a hosszúnyakúból fel nem hajtok. Hanem aztán akkor kell megnézni
Goldbach őrmestert. Hogy tartja magát! hogy villámlik a szeme!
teringette, nem vagyok utolsó legény a glédában! Majd meglásd Bertus,
rád is minő hatással lesz az a jó pezsgő! Hanem akkor aztán csak neki,
előre! ostrom alá a szép özvegyet! ne tágíts! mindig előre! majd én is
segítek! én fogom pillantásaimmal tudtodra adni, hogy most mit mondj,
most meg mit tégy, – – – mert néha tenni is kell ám, teringette: üres
szavakkal nem sokra megyünk a nőknél, kivált ha valamely nő már özvegy
asszony is! Teringette, kolléga, be nagy hiba benned, hogy te csak a
könyvvitelhez értesz oly kitünőleg, s az asszonyokkal pedig nem tudsz
bánni! No de hiszen majd beléjösz te is. Ma lesz az első próba. Csak ma
viseld magadat ügyesen, mert minden az első benyomástól függ! Tehát
számolhatok reád, hogy ma vendégem leendesz?
– Ments fel kérlek; lásd, mikor nekem oly teher a nők társasága, – szólt
lanyhán a kompagnon.
– Itt van la! már megint teher! S miért volna az teher?
– Mert én ügyetlen vagyok, s nők között szótalan.
– Ej lárifári! nincsen könnyebb mint azon segíteni. Mindjárt adok én
neked leczkét kolléga, csak nyisd ki jól a füled. Tanultam én már a te
genied után a kereskedelmi dolgokban, miért nem fogadhatnál el te is
tőlem pár leczkét a szerelem ügyében? Az nem szégyen. Először is tehát,
a kiválasztottad megszólítod – – –
– Igen; de ez az átkozott megszólítás a bökkenő! Mit mondjak neki?
– Az nagyon könnyű. Azt mondod, a mi eszedbe jut.
– Bah! Leghamarabb jutnak eszembe a kereskedelmi czikkek. A czikória ára
fölebb ment, a rio-janerói kávé lejebb szállt, mult héten nyolczvan
darab czitromunk rothadásnak indult, s ebből veszteségünk, darabját per
3 kr. számítva, lesz – –
– Hagyd el kollégám, mert már kiveszesz türelmemből! – – Hogy te már nem
tudsz egyebet a könyvvitelnél! Tüstént megbuktál, mihelyt hölgyek előtt
czikóriáról és rothadt czitromról beszélsz. Még ez utóbbit valamely
ártatlan liba magára is vehetné mint hasonlatot. – – Mégis ha
virágkereskedő volnál, s beszélnél kaméliákról, rododondákról, kék
ibolyáról, s ilyenkor mindig hozzá tennéd, hogy épen oly virulók, oly
szépek mint ön, asszonyom! Ah, de rothadt czitrom! – – – Vagy volnál
divatkelme árus, s beszélnél selyemről, bársonyról, és szépen oda
alkalmaznád, hogy az épen most érkezett selyem olyan, mint imádottad
haja, a bársony pedig mint annak bőre, – lágy, puha, fehér! – Ah, de
rothadt czitrom! – – Kollega, kétségbe kell esnem, hogy valaha hív
szeretőt találhass!
– Én magam is ezért akarok kimaradni a hölgyektől, – mondá kedvetlenül a
kompanista.
– Sőt ellenkezőleg, épen azért kell társaságukban részt venned, hogy
beléokulj! Punktum! meg kell jelenned. A bordóit nem hozattam hiába, s a
két palaczk pezsgő magamnak sok, a szép Holdburg özvegynek pedig
széptevőre van szüksége. S most megyek és mindjárt megmondom
feleségemnek, hogy téged is megnyertelek a családi ünnepélyre.
II. Családünnep a fűszerárusnál.
Goldbach polgártárs boltja a «kék macskához» saját házában vala. Vala
pedig a házban hat szoba; egyet a fiatal boltos segédek bírtak, hátul,
az udvarra nyíló ablakkal, és szemközt a kis házi majorsággal, mint
tyúkól, galambdúczok, hidlás stb.; tehát ez nyujtá a legszebb kilátást;
egy másik, szintén kisded, de nagy tisztaság és csínnal rendezett szobát
a szerény, igénytelen és szorgalmas kompanista bírta évek óta; a nagy
barátság Goldbach iránt köté őt e szerényke szobához, különben
kényelmesebben is ellakhatott volna a város bármely szebb épületében.
Hanem a barátság! Mikor az némely embernél olyan varázserővel bír!…
A többi négy szoba a család rendelkezésére állt. A négy szoba e napon,
mely a családfő születése napjának vala ünnepe, tetőtől földig ki volt
forgatva régi jelleméből. Padlók zsuroltattak, falak meszeltettek,
bútorok poroltattak, edények sikáltattak, kések köszörültettek, tyúkok
leölettek, nyársak forgattattak, gyerekek ugrándoztak, örülvén az estére
bekövetkezendő lakomának, mely minden évben csak egyszer, még pedig e
nevezetes napon szokott előkerülni. – S minthogy Goldbach úr nem volt
valami gőgös arisztokrata, tehát az adandó ünnepélyre segédeit is
meghívá; s ezért a segéd urak is sokkal nyájasabbak valának a
szokottnál: a boltba belépőket hangosabban köszöntötték, s ha csinosabb
szobalányka, vagy olyan gömbölyűbb szakácsnő vetődött be, egy pár elmés
bókkal fogadták, sőt szabadságot vőnek azoknak piros ajkukon egyet
csípni is, ha t. i. a szüntelen boltban tartózkodó kompanista úr
történetesen félre nézett.
Esti hat órára már a nagy tábla meg volt terítve. S épen a
háziasszonyságot is a körül találjuk, gondosan igazgatva, egyengetve a
terítéken.
A háziasszonyság még fiatal nő: nem több 29–30 évesnél. Még folyvást
gyönyörű vonásairól itélve, tizenhat–tizenhét éves korában csodaszépség
lehete. Most is elég szép azonban, eléggé gazdag nemének minden
bájaiban, hogy unalom, játék vagy szeszélyből hódításokat tehessen. Ámde
minek ez már neki?! Férje van. Elég ha egymást boldogítják.
S valóban a legboldogabb férj, Goldbach.
Hanem meg is becsüli a szép asszonyt! Úgy gondoskodik róla, úgy figyel
minden óhajtására, úgy sürög-forog körüle s olyan előzékeny! Lám, a
dohányzást is elhagyá végette! meg a burnótot, meg a boritalt, – kivéve
ünnepek alkalmával azt a szokott két pohár pezsgőt, midőn mint őrmester
a polgári vadászszázadban kirukkol parádéra. Ez meg volt neki engedve,
mert Goldbach anélkül nem tudott a glédában katonásan állni.
Hova kell már jobb férj?!
S hova kell jobb nő, kit magában ennyi figyelem már boldoggá tud tenni?!
Goldbachné a legjobb családanya is. Két gyermeke van: Betti és Lajos. Ez
utóbbihoz már volt szerencsénk, a másikat is szintén mindjárt
bemutatjuk.
A kis Betti épen e pillanatban fut az étterembe. Angyalszép gyermek,
világos lenvirágkék szemekkel, s mint aranyhullám vállacskáit körülomló
szőke hajakkal. Tizenegy-tizenkét éves lehete; bár gyöngéd, gyermeteg
vonásai ennyi időre sem mutatának. Egészen anyja képmása volt. Ugyanazon
szemek, orr, liljomfehér bőr s mellé az ajkacskák, mint a tejbe
csöppentett vér. Arczának kifejezése is az vala: komoly és ábrándos,
mely oly feltűnő volt e gyermeteg arczhoz, s egészen ellentéte a tíz
éves Lajosnak, ki sarkantyús piros csizmában járt, veres csákót viselt
és kardot az oldalán; azzal a karddal aztán neki-neki menvén a
pohárszéken díszlő gypsz figuráknak, úgy lefejezte azokat a mosolygó
Vénusokat, Napoleonokat és Herkuleseket, hogy nem volt az a drótos tót,
a ki többet emberré tudta volna őket drótozni. S ilyenkor a kis Betti
nem tudott egyebet tenni, mint szépen megsiratni az elhullott
gypszhősöket, s midőn megsiratá, kemény papirosból ragasztott össze
koporsót, belé fekteté a marengói hőst, a sz. ilonai mártirt, s fehér
szemborítóval elfedve, a kertbe temeté egy kis sírhant alá, szomorú
fűznek árnyékába, honnan is aztán más nap szépen kiásták a házi ebek,
vagy épen maga Lajos úrfi, ki is nagy kedvét lelé benne, ha a kis nővért
megríkathatá.
– Mama! szólt Betti, ki mint mondók épen e pillanatban lépett az
étterembe, természetesen mindenütt követve Lajostól, ki azonban most
csak az ajtón dugta be fejét, meglesni akarván, vajon nem kap-e Betti
előbb mint ő azokból a kaczéran mosolygó díszsüteményekből, melyek terhe
alatt az asztal görnyedez? s ha igen, bizonyos lehet benne a mama, hogy
tüstént ostrom alá veendi az egész, tortákkal, angyalkákkal és
czukorkakasokkal ékeskedő asztalt. Pedig az aztán több a háborúnál. –
Mama megengedi, hogy én is az asztalhoz ülhessek?
– Meg, leányom, csak most ne háborgass; vagy ha ittben akarsz maradni,
rakj mindjárt székeket az asztalhoz.
– Hát én? kiáltá Lajos, fejét valamivel jobban bedugván.
– Neked majd a sutban terítünk.
– No akkor le is nyesem annak a zöld angyalnak a fejét ott azon az
ostoba tortán! – kiálta kihivólag a fiú, s belépett a terembe; s tán már
foganatba is veendé fenyegetését, ha történetesen Goldbach úr
lóhalálában a szobába nem rohan e szavakkal:
– Jőnek! Jőnek!
– Kik? kik?
– A vendégek! teringette, elkéstünk!
– Ah, minő unnobel! szólt bigyesztett ajkkal a szép Goldbachné, s futó
pillantást vetett a tükörbe, haján és kendőjén egyet igazítandó. – Ily
korán! Nagy asztaloknál ilyenkor terítenek ebédhez, s itt már vacsorára
jőnek.
– Nem tesz semmit, fiam; csak Holdburgnét láttam erre közeledni.
– Ki nem állhatom ezt a Holdburgnét. Minek is hívtad?
– Bah! nem tudod-e, hogy Bertalan kollégának akarom elszerezni?
teringette, gyönyörű pár válik belőlük! – – Eduárd! Eduárd!
E kiáltásra egy piros képű, szörnyű tüskés és szőke hajú suhancz lépett
be. Ez volt Eduárd, boltos inas a kék macskánál, jelenleg pedig
felszolgáló a táblánál. Különben nagyon ügyetlen fiú; tizenkét tányér
közül egyet rendesen el szokott ejteni, ha mindjárt pástétom is volt
benne; a pintes üvegekkel pedig, kivált ha nőket pillantott meg a
szobában, egyenesen a falnak ment.
Eduárd tehát belépett.
– Hallod-e Eduárd, szólt Goldbach; – úgy az eszeden járj, hogy én holnap
tüstént elcsaplak, ha nekem egy porczellán tányért el találsz törni, – a
pintes üveget pedig elébb a fejedhez ütöm, mint időd lenne elejteni! S
most gyorsan: a két palaczk pezsgőt a jégbe fogod hűteni, s mikor inteni
fogok, felhozod az asztalra! Érted? Az ételekbe pedig belé ne merj
torkoskodni! minap is csak elnéztem, az ételmaradékokból hogyan
zsanzsiroztál zsebedbe egy pulykaczombot! Meg ne történjék többet! Aztán
a mártásos étkeket ne hozd oly ügyetlenül, hogy az ujjaid megint belé
érjenek a tálba. Én ugyan nem vagyok finnyás, hanem Holdburgné meg nem
eszi, ha meglátja. – Arra is figyelmeztetlek, hogy ne bámészkodjál a
vendégek szeme közé, s ha valamelyikünk valami jó ötletet talál mondani,
el ne röhögd magadat, mint a multkor is tevéd; inasnak mitsem szabad
hallani, csak látni! Érted?
Kip-kop!
Az ajtó megnyílt s belépett Holdburgné.
– Ah, bocsáss meg édes Elizem (Goldbachné keresztneve); én már csak ide
jövök be egyenesen hozzád. Mi nem csinálunk egymással szertartásokat.
– Hozott isten, édes Fannim. Foglalj helyet!
Holdburgné azonban nem foglalt mindjárt helyet, hanem oda ment
Goldbachhoz, azt szépen megköszönté, mit a háziúr mosolyogva és sugárzó
arczczal fogadott, sőt, mint régi ismerősét, szabadságot is vőn magának,
a bájos Holdburgné homlokát megcsókolni, a tett után e szavakkal mentvén
magát:
– Tudja már na, – – házas embernek már meg van engedve ilyesmi, – –
kivált ha a feleség is jelen van! – s azzal oda ment nejéhez is, és
mintegy kárpótlásul őt is megcsókolá!
Oly ritka kedve volt e napon a jó Goldbachnak, hogy tán az egész világot
összecsókolta volna.
– Lesznek-e sok vendégeid, Elizem? kérdé az özvegy, mialatt Goldbach
segélyével megszabadult felöltönyeitől.
– A háziakkal együtt tizenkettőre terítettek.
– Megigérte Zsellye Bartalan is, hogy eljön, – szólt gyorsan a
fűszerész, s aztán oda hajolt az özvegyhez, s hogy felesége meg ne
hallja, fülébe sugá: érdekest mondok.
– Nos?
– Az én jámbor kollégám, halálba szerelmes önbe!
Holdburgné elpirult, s keztyűjével feléje legyintvén, mondá:
– Menjen; – – ön mindig oly tréfás.
– Teringette, komolyan beszélek! – s aztán ismét halkan tevé utána: –
nem is csoda: ennyi kellemmel a legelső bécsi nagykereskedő
kompanistáját is meglehetne hódítani!
– Ha még egy ilyet mond, tüstént elárulom a feleségének. Menjen ön!
– Ő nem féltékeny! Egyébiránt, én most nem is a magam, mint inkább
jámbor kollégám érdekében teszem önnek a szépet, minthogy neki nem sok
bátorsága van hozzá. Hölgyekkel egyáltalában nem tud bánni. Még csak
szerelmes sem volt soha. Most azonban utasításokat adtam neki, hogy
mikép viselje magát ön iránt. Egyébiránt ha bakot lőne, például, ha
lassan-lassan neki bátorodva, önt tán kenyér-golyócskákkal találná
hajigálni, ne vegye neki rossz néven! – Az is megtörténhetik, hogy
lábával titkon az asztal alatt önnek a lábacskáit fogja majd nyomkodni,
– de ne vegye neki rossz néven. Nyomja vissza. Az őt hallatlan boldoggá
fogja tenni.
Holdburgnénak mindezekre nem volt mit felelnie, mint hangosan elkaczagta
magát, s mondá:
– Na köszönöm! ön ugyan gyönyörű széptevőről gondoskodott számomra!
Vannak kilátásaim, hogy jól mulatom magamat.
Alig telék e közben pár percz, s újra vendégek érkezének, kik azonban az
illedék szabályai szerint már nem az étterembe, hanem az elfogadási
szobába léptek.
Goldbach elébök siete.
Két férfi és három nő valának az érkezők.
Az egyik Berger Simon, gazdag tőkepénzes, nejével és leányával. A
tőkepénzest Goldbachné nem szenvedheté, s most sem lett volna hivatalos
az ünnepélyre, ha a fűszerésznek pénzviszonyai nem lennének vele, s
ezért mint szükséges rosszat meg kelle szívelnie. Rosznak pedig azért
volt mondható a tőkepénzes, hogy vagyona miatt, nem egy nemes család
asztalához törölte már a kését, s aztán ha ily kisebbszerű
polgártársakhoz is hivatalos volt, meg nem állhatá, hogy észrevételeit
fenszóval ne nyilvánítsa, mely modor egynemű a lenézéssel, fitymálással,
mint azt többnyire olyanok szokták tenni, kik palotából egyszerű
házikóba mennek vagy fővárosból falura rándulnak, vagy nagyvárosi
szinház után valamely vidéki kis rögtönzött színbódét látogatnak meg. S
e hibáját a tőkepénzesnek leánya is elsajátítá, a kis – barna hajú
Ottil, ki mindig bárókra kaczérkodott, s az al-örsi nyilvános bálokban
csak óvatosságból nem tánczolt cotilliont, nehogy valamely
boltossegédkének jőjjön vágya, őt választani tánczosnőül. Milyen jó
freskót lehetne belőle keríteni, e czím alatt: A tőkepénzes leánya!!! –
Egy másik, két tagból álló család volt még a vendégek között Hannover úr
és neje. Hannover úr, vagyonos vasárus az «arany szántóvashoz.» Neje
magtalan; s a gazdag, – örökös nélküli férj, e miatti bújában, mélyebb
boritalnak adta magát. Néha-néha felesége is üdvösnek találta használni,
a búbánatnak ezen universális gyógymódját. – Goldbachné előtt tehát ezek
sem lehetének valami nagyon szívesen látott vendégek, és csupán
férjéveli vérrokonság miatt tűré őket. – Hetedik vendég volt Bertalan
úr, a kompagnon. A kor divata szerint, fekete kvekker volt testén;
nyakán ízléstelen kék atlasz kendő, melynek csokrát, értékes aranytű
tartá össze: violaszín bársony mellénye gomblyukáról nehéz, kigyó alakú
aranyláncz lógott le, melyről mindennemű drága gyűrűk, a mennyifélét
csak az aranyműves phantasiája teremthete, – csüngtek alá! E gyűrűk
azonban már csak azok valának, melyek ujjaira, általában kezefejére már
nem fértek fel. – Holdburgné szemei azonban nagyon megakadtak rajtok. S
ezt Bertalan úr is hihetőleg észrevette, mert – bár közömbösséget
affektálva – elkezde ujjaival a gyűrűk közt babrálni, hogy szinte
csörgött a sok nemes ércz.
Az egybegyűlt vendégkoszorú, melyet – dolgait végezve – a háziasszonyság
is bejött ékesíteni, – elkezde egyről-másról beszélgetni, a miket ide,
érdektelenségök miatt, nem méltó följegyezni. S ezért, a drága papir
kiméléséből, jónak látom a nyájas és éhes vendégeket bevezetni az
étterembe, s leültetni őket a terített asztal mellé. – Mi – kedves
olvasóim, majd csak állva maradunk, még pedig szépen az ajtó mögött,
mint mindenütt a hivatlan vendégek. –
Az első ülést az asztalnál, a vagyonos tőkepénzes neje foglalá el. A
többi vendég, mint kevésbé vagyonosak, s így csak másodrangú csillagok,
– utána következének. Az asztal végén a két fűszerész segéd foglalt
helyet, kik kezeiket csak igen félve merték az asztal fölé hozni,
ugyanis a mult hideg, csikorgó télen megfagyván, még most is
meglehetősen fel valának cserepesedve.
A társalgás eleve igen lanyhán ment. Lehet, hogy tán még nem valának
eléggé összeszokva, vagy hogy tán a párolgó étkek illata tartá kötve a
kedélyeket, nem tudjuk.
A jó Goldbach mindent elkövetett a társaság felvidámítására; s midőn
lassanként, fogyatékához közeledék ötleteinek, majd egyik, majd másik
gyermekének produkáltatásával iparkodék a társalgás hézagait betölteni;
s mint gyermekeit túlszerető apák szoktak tenni, a vendégek előtt
Lajossal szavaltatott, Bettivel pedig énekeltetett, a társaság unalmára
vagy mulattatására. Reá nézve, minden esetre az utóbbi hatása volt. Úgy
égtek szemei az apai örömben! – Később a tőkepénzes tőn olykor egy-egy
hangosabb megjegyzést, még pedig legelőször is a tortákon kezdé meg,
hogy legalább a gyermekekről elvonja már a társaság figyelmét.
[Illustration: A jó Goldbach mindent elkövetett a társaság
felvidámitására.]
– Oh, ez a mi helybeli czukrászunk, valóban nem egyéb, mint egy
sütnivaló filkó! Emlékszel rá leányom Ottil, midőn Hiripi báró
asztalánál voltunk, a báró szakácsa mily remek czukorművekkel lepett
meg?