_1917 október 3._
Az éjszaka azt álmodtam, hogy oláh vagyok.
Ugy volt, hogy este egy kicsit fel is öntöttem, meg aztán az esti lapok
elolvasása közben aludtam el s azok tele voltak: egyik hasábjukon a
kolozsvári választójogi gyüléssel, hol kimondták, hogy a választójog nem
nemzeti veszedelem, másik hasábjukon az Erdélyi Szövetség gyülésével,
hol kimondták, hogy arra való az állam, hogy a választójog ne legyen
nemzeti veszedelem. Mondom: elaludtam s azt álmodtam, hogy oláh ember
vagyok, erdélyi oláh ember, tagja a nemzetnek, mely veszedelemben forog,
tagja az államnak is, melynek a nemzetet e veszedelemtől meg kell
mentenie.
Igen különös volt, mondhatom. Ébren az ember megszokja azt, ami van, s
nem csudálkozik rajta. Álmában azonban mintha álmából keltenék fel,
olyan csodálkozva néz körül. Olvastam egyszer az ötletet, hogy igy is
van – a világot s az életet csak álmodjuk, az alvás olyasmi, mint a
hajnali álom, kezdete az ébredésnek, s a halál a teljes ébredés. Van-e
valaki, aki azt kivánja, hogy szülőhazája ilyenfajta ébredés után lássa
meg igazában, hogy mi a nemzetiségi politika?
Egy keveset álmomban megláttam belőle. Azt álmodtam, hogy visszatérjek
rá, hogy erdélyi oláh ember vagyok, s olvasom az estilapokban a nagy
beszédeket, mik mind énrólam szólnak. A betük megelevenedtek s helyükbe
emberek és szájak termettek elő. Az emberek öklüket emelték rám, a
szájak itéletet mondtak. Az egyik azt mondta, hogy veszedelemnek
veszedelem volnék ugyan, de hála istennek, se nem osztok, se nem
szorzok. A másik azt mondta, hogy ilyen jól ugyan nincs, de lehet tenni
róla, hogy ne árthassak. Némi földet kell csak hóditani hátam mögé, s
ezt megrakni őrökkel, hogy ügyeljenek rám. Azonfölül az iskolákat is ugy
kell megcsinálni, hogy ott is énrám ügyelhessenek. Nem szólva róla, hogy
az igazgatás, amit én fizetek, de a kormány is, amit én is fizetek: mind
arra való, hogy énrám ügyeljen. Tulajdon hazámban. A tulajdon nemzetem.
A tulajdon államom. Ezen a földön, hol, mint délelőtt felém dalolták, s
ahogy a nagy nemzeti költő, az én nemzeti költőm is, dalolta: élnem,
halnom kell, mert a nagy világon e kivül nincsen számomra hely…
Mellesleg: a nemzetközi szocialista elvtárs is ugyanezt magyarázta: hogy
ugyan mit félnek tőlem – hiszen sokkal tudatlanabb és szegényebb vagyok,
semhogy árthatnék. Ugylátszik: ha énrólam van szó, a Marseilaise, sőt az
Internationale sem más, egy cseppet sem, mint a Szózat.
Az álom hamar asszociál, s Rouget de Lisleről s Vörösmartyról eszembe
jutott Petőfi s a szörnyü szó, mit a magyar ifjakról irt: Ti fekélyek a
hazának testén!… A végén azt éreztem, hogy az vagyok én.
Kétmillomodmagammal: fekély a haza testén. Felemelő érzés nem volt. S
forró szerelmet sem keltett bennem a haza, a nemzet az állam iránt,
melynek tagja vagyok.
… Az álom nemcsak hamar asszociál, de furcsán is. Kolozsvárról hirtelen
egy másik ódon városban találtam magamat, kápláros kisvárosban, mely
idegen volt előttem, de mégis odavaló voltam. Az idő is idegen volt, de
azt éreztem, hogy ebben élek. A tizennyolcadik század volt, s nem oláh
ember voltam már, hanem porosz alattvaló, s kisfiu voltam, kis berlini
utcagyerek, s az utca is, hol a többi kisfiuval gomboztam, az akkori
Berlin volt. S éppen rémült szaladásnak kerekedtem, mert az egyik fiu
hirtelen elkiáltotta volt magát: jön az öreg! S jött is: Frigyes Vilmos
király volt, egy nagy darab csizmás, parókás ember, s furkósbotnak
beillő sétabotját emelgetve, döngő léptekkel szaladt utánunk. Egyönket
el is érte, fültövön csipte s furkósbotjával keservesen elhusángolta. A
kölyök visitott, az öreg pedig magából kikelve orditozott: mit szaladtok
előlem, – szeressetek, a teremtésteket!