_1917 julius 10._
Mondják, hogy az indiánusok már háromszáz esztendővel ezelőtt
füzfavessző kifőzött levével borogatták sebeiket. Ez mindenesetre
geniális megsejtése a szalicilnak. De azért, ha megsebesülök, jobb
szeretem, ha Verebély, vagy Hűttl Hümér borogat, mint egy háromszáz
esztendő előtti indiánus.
Hogy mire mondom ezt? Gondolhatják: politikára. Arra, amivel nálunk a
szokványpolitikusok szokták lesommázni azokat, akiknek nincsen sem
hivataluk, sem mandátumuk, sem atyafiságuk, de tanultak, gondolkoztak és
elmélkedtek. Hogy ezek nagyon derék, de nagyon elméleti ábrándozók, mig
ők: ők az élet, a gyakorlat emberei. Ez az, amiben nem vagyok biztos.
Abban, hogy amiért valaki a maga számára élelmes, felebarátjai számára
is az élet embere. S abban, hogy amért valaki világéletében nem tünődött
semmin, nem tanult semmit, s nem lát tul az orrán: már ezzel a gyakorlat
embere.
Igaz: a szobatudós tévedhet. Csakhogy akkor nem tudós. Ha, mikor az élet
egy területéről elmélkedik, nem méri fel, nem gyüjti össze s nem veszi
számba e terület adatait, akkor nem elméleti ábrándozó, hanem felületes
kontár. Az megtörténhetik a tudóssal, hogy elmerül gondolataiba s
elhagyja valahol az esernyőjét, mig a gyakorlat embere a másét is
elviszi. De ha valaki, például, esernyőtudós, és nem tud olyan esernyőt
csinálni, ami felfogja az esőt, akkor nem tudós, hanem svindler.
Elvégre min épül a tudomány? Elvégre honnan vétetnek az elméletek? Nem a
gyakorlat tapasztalatain-e? Nem a valóság felméréseiből-e? Nem a
tüneményei közt való tájékozódáson, nem ezeknek összehasonlitásából?
Kanásznak igen jó lehet a kanász, ki már kora ifjuságában disznót
makkoltatott, de külömben nem ért sem anatómiához, sem vámpolitikához.
Ám hogy, mondjuk: állategészségügyi főfelügyelőnek mért volna inkább
való, mint aki megjárta a gazdasági főiskolákat, s ismer minden állatot
kivül-belül, s ismeri s egymáshoz mérte minden világrészek tenyésztési
és gazdasági állapotait, szokásait és haladottságát, azt nem tudom
megérteni. A cigánymuzsika szép muzsika, de Nikisch vagy Mahler mégis
csak különb operaigazgató volt, mint volna Banda Marci. Nem tudom hát
átlátni, hogy főszolgabiróság, sőt még főispánság is politikai vezetésre
mért kvalifikátum inkább, mint a politikához való tudományos hozzáértés.
A valóság az, hogy az ugynevezett gyakorlati emberek beválnak vagy
legalább is nagyobb bajt nem szereznek rendes időben, mikor valamely
nagy fordulat hullámait kell elültetni s hirtelen lett változások
gyümölcseit kell kivárni. Ügyességükkel, jó szemükkel, szokásra járó
kezükkel jól eligazgathatják a nem bonyodalmas dolgokat. Ellenben: éppen
vezetésre nem valók. Mert gyakorlottságuk a multra vonatkozik. Mert
megszokásuk eltompitja fülüket a füvek növése iránt. Mert az ujat zavaró
körülmények érzik, s tolakodó hetvenkedésnek, ha a holnap különbözni
akar a tegnaptól. A gyakorlat embere reformot éppugy nem követel s nem
készithet elő és nem vezethet, mint ahogy a vén kocsis nem kivánkozik
automobil után s nem is tudja megszokni a soffőrséget. Az automobilt s a
repülőgépet nem a kocsisok találták ki, hanem a tudósok. Soffőrök és
pilóták csak akkor ültek rá, mikor már megvolt. A gyakorlati kocsis, ha
a hajtás nem megy előre, keresi a hibát a kocsiban, keresi a lóban,
keresi, sürü emlegetésükkel még a mennybéli hatalmakban is. Csak kettő
nem jut eszébe. Hogy lehet, hogy ő nem való a bakra. Vagy, hogy hogy
egyik napról a másikra a föld hátastul megváltozhatott.
Elméleti ábrándozók… doctrinairek… furcsa, ezt a szót mintha már
hallottuk volna. Hogyne, hogyne – sőt éppen itt Magyarországon. S nem is
érdektelen időkben: most hatvan, hetven, nyolcvan év elött. Akkor, a
mult század negyvenes éveiben, élt Magyarországon egy pár különös életü
fiatalember, ki ahelyett, hogy a gyakorlatban gyakorolta volna magát:
angol, német és francia könyveket bujt. S kik, mig az élet emberei az
életnek éltek, tanulmányok, sőt ujságcikkek irásával vesztegették a
drága időt, sőt azt a már akkor is antizsurnalisztikus különcséget is
elkövették, hogy napilapba irtak tanulmányokat, s vezércikkek helyében
folytatásos szakértekezéseket. S a legelvontabb s legidegenebb
dolgokról. Például: az állam fogalmáról s rendeltetéséről. Például: a
polgár szabadságáról s jogairól. Például: a központi igazgatás
szükségéről s a városoknak, (az idegennyelvü és származásu magyar
városoknak!) nemzeti hivatásáról. Semmi érzékük nem volt a legszentebb
hagyományok iránt, s egyikük nem átallott paskvillszerű regényt irni a
legbeváltabb nemzeti védőbástyáról, a vármegyéről. Azt lehet mondani,
hogy, egyfelől, hiján voltak minden történelmi és faji érzéknek, s hogy,
másfelől, hiján voltak minden élelmességnek és gyakorlatiságnak. Ezek a
fiatal emberek vagy férfiak, akiket a gyakorlat akkori emberei ugy
jobbról, mint balról, ugy fent, mint lent, felhőbenjáró álmodozóknak s
nemzetietlen doctrinaireknek tartottak, nevük szerint Báró Eötvös
József, Báró Kemény Zsigmond, Pulszky Ferenc, Szalay László és Csengery
Antal voltak. Ezek a doctrinairek voltak azok, kik Petőfivel, a
költővel, együtt érezték meg, micsoda láva forrong s van kitörőben a
békés magyar föld alatt. Ezek a doctrinairek voltak azok, kik az
összeomló helyébe egy uj Magyarország gondolatait rakták le alapnak.
Ezek az alapok voltak azok, miken a forradalomban összeomlott
Magyarország huszéves élőhalál után diadalmasan épült ujra. Ezek az
akkori doctrinairek azok, akikből s elméleti ábrándjaikból él
hatvan-hetven esztendő óta az ország gyakorlata. S ha ez az ország ma is
megvan, s van életképessége, hogy mostani élete beborulván, uj életnek
derüljön: azt a doctrinaireknek köszönheti.