_1921 november 15._
Az itt következő panaszt eredetileg németül irtam, valamely
cseh-szlovákországbeli német lapnak szánva, minek utána volt olvasóim
egy része most ezeknek lett közönsége.
Aki e sorokat irja: az utóbbi harminc esztendőben szorgalmas munkása
volt a magyar irodalomnak, de amit irni kiván, nem igyekszik irredentás
hatásra. Csak számot akar adni, minden következtetés nélkül: az uj
cseh-szlovák köztársaság irástudói előtt az olyan iró lélekállapotáról,
kinek érzése egy dolgos férfiéleten át Ó-Magyarország épségében mint
valamely természeti adottságban gyökeredzett, s ki most
természetellenesnek érzi, ha kerités mögül és rácson át kell voltaképeni
olvasóihoz áttekintgetnie.
Ez a különös a mai magyar tollforgató helyzetében, ki nem mától fogva
az. A részek, mik a vesztett háboru után Magyarország testéről
levétettek s a szomszédországokhoz függeszttettek, legfőbb tanyái voltak
az addigi magyar müveltségnek. Kivált az irodalminak. Budapest, a
nagyváros, nekilenditette ugyan a modernséget, ám ez uj irodalom igazi
közönsége a vidéki városok voltak. A kiváltságosokat, kik lakósai
lehetnek, a nagyváros mindenfajta benyomással izgatja, s nem szorulnak
csakis az olvasásra, sőt alig érnek rá. S arra sem szorul a nagyvárosi
ember, hogy mintegy megnyugtassa önérzetét – városainak szinvonalában
meg van a kezessége az övének is. A vidéki müvelt ember inkább fél, hogy
el talál maradni a világ mögött, s mentül árvábban teng a magának élő
kispolgárság közt, annál jobban rá van utalva – hogy a világkulturával
való összefüggést el ne veszitse – az olvasásra. A kisvárosi ember
számára a betü pótolja a nagyvárost, s a költőkkel s publicistákkal való
közönségi társalkodás a szalónt. Innen a hálás kiváncsiság, amivel
például vidéki felolvasáson fogadják az irót, ki otthon az ő
nagyvárosában az utcán tán fel sem tünik s észrevétlen élhet kávéházban
s szerkesztőségben. A snob is, de az is, ki becsületesen eped magasabb
után, éppen e magasabbnak kisugárzását sütteti belőle magára.
Olyan birodalmakra, melyek több hajdani országból álltak össze s igy
több a nagyvárosuk, mindez talán kevésbbé áll, mint olyan centralizált
országra, aminő Ó-Magyarország volt, hol ugy a politika, mint a gazdaság
száz éven át a közép, a főváros felé hajtotta mind a nedveket. A maguk
is fejlődő vidéki városok a fenségesen fellendült Budapesthez képest
egyrészt ugy is álltak, mint ahogy a francia vidéki város vonul meg egy
Páris árnyékában. Másfelől azonban nem egy olyan vidéki városunk volt,
mely e mai fejlettségében mindössze nyolcvan éves Budapesttel szemben
régibb kulturkezdetek, visszanyulóbb hagyományok, gyökeresebb müveltség
jogcimére hivatkozhatott. Budapest bizonyára egyike a világ
legintelligensebb városainak, de nem ugy a legintellektuálisabb, mint
ahogy Páris teszi, ősidők óta, első sorban a francia közönséget, a
francia olvasót. Az ujabb s az ujra értékelt régi magyar irodalom igazi,
mert ájtatos, mert olvasásra utaltabb olvasója a vidék volt, a városok s
a városkák, melyeknek maguknak is megvoltak kisebb vagy nagyobb
ujságjaik, komolyabb vagy játékosabb irodalmi társaságaik, orvosaik,
ügyvédeik, biráik s kereskedőik, kiknek – nem is olyan rég volt –
ellátottságukból, olyikuknál jómódjukból lelkiekre is jutott. Ami lelki
szomjuságot a kereskedelemmel, iparral és pénzzel való foglalkozás
nevel: Ó-Magyarország vidéki városaiban égett – ezek tették a magyar iró
igazi közönségét, s ezeknek érzi most hiját.
Mert Ó-Magyarország városai a felvidéken találtattak, a földrajzian
végzetes félkörben, ahogy a hegyek a magyar alföldet bekoszoruzták. S
épp e koszorut veszitette el, s országa a sikságra, népe a parasztira
csökkent össze. Hatvannál több került Ó-Magyarországbeli jelentékenyebb
város idegen fennhatóság alá, s bennük a magyar irónak tulajdonképpeni
olvasói. Egy régi magyar versben a hőse szétnéz: „Szertenézett s nem
lelé Honját a hazában.“ A mai magyarországi költő is igy él. A paraszti
nép, mely Uj-Magyarországnak java lakosságát teszi, legalább egyelőre,
mig az elhanyagoltság félálmát ki nem dörgölte szeméből, aligha találja
meg ugy, mint az ipari munkásság megtalálta volt, ahhoz a
tulfinomultsághoz való közét, mely az utóbbi évtizedek magyar irodalmát
oly becsessé tette. Maguk a költők is, ha személyük végső szálaival még
ugy a talajban gyökeredzenek is: a fejlettség lombsudaráról aligha
találnak már le a paraszti gondolkodás szükebb földszintjére. Ha a
magyar iró, a magyar nyelv különösségeinél fogva, még ugy csakis olyan
olvasóra számithat, kinek e nyelv félig-meddig anyanyelve:
intellektuálitásában szinte közelebb áll az idegen intellektuálishoz,
mint paraszti atyjafiához. S annál forróbban vágyódik azok után az uj
országokban élő atyjafiai után, kik lelkiekben is egy atyának fiai
ővele, s együtt teszik a költő s az olvasó atyafiságát. Ezekből
elszakitva tönkremegy, mint a tintahal, ki körül az apály elszitta a
vizet.
S volnának bár a politikai állapotok egyenletesebbek, s a magyarországi
iró s az ő volt közönsége közt a közlekedő lehetőségek szabadabbak, mint
aminőek ma még: ez az uj helyzet még igy is szokatlan volna számára. A
csehnémet iró régtől fogva megszokta, hogy irásközben gyepün tulra
nézzen, más országbeli atyafiságához. Elméletben még világpolgárnak is
el lehet képzelni valamely világnyelvü költőt, ki, tollal a kezében, az
egész földtekére gondol. Ám igy, egyik szemével a világpiacon, nálunk
eddig csak a budapesti szindarab-export dolgozott, különben a magyar
költészet magában termékenyült a költő szülőföldjén, melyen kivül csak
Bukovinában akadt két-három falu s Amerikában tetemesebb
kivándorló-gyarmat, ki magyarul tudott, de csak ujabban számit a magyar
könyv számára. Igy szokta meg a magyar iró, jobban, mint más, hogy
olvasóját szóból értesse, bonyolultabb dolgokat is csak futtában
ujjheggyel érintsen, mint a pap, ki ugy ismeri hivőjét, hogy önkéntelen
tudja, melyik egy szóval lehet megmozgatni egész lelki tartományait. A
magyar iró megszokta, hogy tekintetek nélkül irjon, – olyan élesen, vagy
olyan gyengéden, mint ahogy otthon szokás, idegen fülekre, jogokra,
igényekre nem gondolva. Szabadkőmivesi meghittség a földivel szemben,
nemtörődés másokkal: ebben a hagyományban nevekedett a magyar iró.
Magyarország feloszlatása ez adottságokat egy csapásra megváltoztatta.
Amig az uj birodalmak s Uj-Magyarország közt a békeállapot végkép helyre
nem áll, a magyarországi iró egyáltalában el van szakitva megszokott
olvasóitól, – mikor szive csordultig tele van, nincs ki előtt kiöntenie,
s lelke kiszárad, mint a kinálat, kereslet hián. De ha majd jobb is lesz
közlekedésben és igazgatásban, s az uj birodalmak uj alattvalóikkal s a
határokon átszóló idegenekkel szemben maguk lesznek a türelem s a
megértés: már a türelem ténye is kötöttség, s bilincs, amibe nem vernek,
gondolást jelent e bilincsre, tehát tekintetet, tehát megriadtságot. Ma
olyan a magyarországi iró sorsa, mint a férjé, kitől elvették a
feleségét, s ő kinn a gyaloguton, az asszony benn a rács mögött ha
válthatnak egymással egy pillantást. Idővel e szigoruság nyilván
enyhülni fog. De még akkor is ugy lesz majd a magyarországi iró az ő
idegen országbeli atyafiságánál, mint akinek el kellett adnia a
birtokát, s most az uj gazda meghija a kastélyba. A ház uj ura lehet
tökéletes uri ember, és lehet meghatóan rajta, hogy a vendég az ő
szokott szobáiba kerüljön, s szokott emberei törődjenek szokott
szokásaival – de vendégnek lenni valahol, hol máskor otthon voltak, már
magában leveri az embert, s fojtogatja nyeldeklőjét, a gazdának tán még
jobban, mint a vendégnek…
Mindez, mégegyszer mondom, nem kiván lenni sem rekriminálás, sem
captatio benevolentiae – a magyar iró természetesnek véli, hogy a
szomszéd országokban nemsokára oly teljes lesz a lelki s a közeledő
szabadság, hogy semmit sem kell megadni, mert már meg is van. Ám még ily
feltétlen szabadság közepett is a változás ránehezedik majd lelkére.
Mert e szabadság közepett és éppen következtében, maguk az elszakadt
atyafiak is megváltoznak majd, – uj környezet és uj viszonyok halk
állandósággal halkan átformálják őket, – a további magyar fejlődés más
rythmusban s s más interferenciákban folytatódik határokon innen és tul,
– régi törekvések elhalaványodnak, uj hagyományok alakulnak, megmásul a
rezonancia s felüti fejét a diskrepancia… elidegenedés ereszkedik a
lelkekre, s lefogja a közlékenységet… A magyar költő mint politikus a
magyar épség ügyével ugy állhat szemben, ahogy az ész parancsolja, s
szivében is leszámolhat a valósággal, ahogy tud: maga a magyar irodalom,
mely az utóbbi évtizedekben ugy egeknek lendült, sulyosan megérzi majd
Magyarország sorsát.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Tudniillik: épp a Kraus akkori budapesti felolvasása
napjaiban a magyar sajtó ellenséges törvényhozással szemben állt
védekezésben.