_1917 március 20._
Gróf Bethlen István – igen komoly, informált s nem szavajátszó politikus
– nemrég nagy beszédet mondott a képviselőházban, melyből egyebek közt
kiderült, hogy Magyarországon nem is olyan mulatság magyarnak lenni,
mint az ember gondolná.
E napokban meg Darányi Ignác – miniszterviselt s mindenképp vezető
politikus, ki vezére a gazdáknak s mindenkinél jobban ismeri helyzetüket
s állapotaikat – nagy és bőadatu beszédben bizonyitotta, hogy
Magyarországon nem valami öröm, sőt sokban rövidség és veszteség
gazdának lenni.
S ha már mindez meglepő volt: az állunk is leesett tegnap délután,
hallván egy fiatal, tán még nem nagytekintélyü, de abban, hogy ő hogy
érzi magát, mindenesetre illetékes uriembertől, hogy Magyarországon
nemcsak hogy nem gyönyörüség, de valósággal ostromlottság s
szorongatottság kereszténynek lenni.
Ez az, ezek azok, amiket a kivülálló nem hinne, sőt megzavarhatná az
olyat is, ki, ha talán nem is él itthon, de ismeri ötven esztendő óta
egész törvényhozásunkat s politikai történetünket.
Mert, ugyebár: magyarellenes ez a törvényhozás nem volt. Üldözni a
magyart nem üldözte sem jogaiban, sem nemzeti s állami
birtokállományában. Sőt azt, hogy a nemzet s az állam magyar legyen:
törvényes intézkedésekkel is megtámogatta. S megforditva: 1868 óta alig
hozott törvényt, melyből kiderülne, hogy ez országban más fajok is
élnek, mint magyarok – s ami 1868-ban került volt a törvény papirosára:
e papirosról nem minden porcikájában ment le az életbe. Mit lehet még
tenni, ha ez sem elég?
A gazdák pedig – elvégre nemcsak a mezőgazdaságnak, de egyenesen a
földbirtokosságnak szolgálatában áll részben külpolitikánk, mindenesetre
egész vám- és kereskedelmi politikánk. Ahhoz képest, ahogy egyenes és
közvetett adóink ötven év óta emelkedtek s ahogy ez uj terhek a hazai
vállakon megoszlanak, szinte nem volna tulzás azt állitani, hogy nálunk
a föld adómentességet élvez. Iparunk s kereskedelmünk – ez nem hiba, ez
mezőgazdasági országban természetes, de viszont való, hogy szintén a
mezőgazdaságot, tehát megint csak a földbirtokot szolgálja. S ha a
pénzgazdálkodó hitelnyujtás nem is sietett kezére járni: vannak külön
pénzintézetek ugy nagy, mint a közép, mint a kisbirtokosság hitelügye
számára, s az Osztrák-Magyar Bank sem érzéktelen a gazdák óhajtásai
iránt. Mindezeken fölül, a főrendek vagyoni cenzusa révén, a földbirtok,
tehát a gazda, dominálóan benne ül a főrendiházban. S mindez nem elég
arra, hogy a gazdának olyan sorsot biztositson, ami méltó hozzá?
S végre a kereszténység. Mit lehet érte tenni, amit e haza meg ne tenne
s meg ne tett volna? A nem keresztény vallások elismertetése itt csak
legujabb keletü. Ellenben a vallás ügye, tehát főképp a kereszténysége,
szorosan összeköttetett a a népiskolától fel az egyetemig s a
minisztériumig az államéval. A magyar koronázás tulajdonképp katholikus
egyházi szertartás s viszont a tedeumok kormányzati szereplések. Az
egyházak bennülnek, hatalmas képviseletben, a főrendiházban, s
ezenfelül, roppant vagyonuk, kivált földbirtokuk révén, a keresztény
egyházaknak óriási a befolyásuk a társadalomra, a
képviselőválasztásokon, a gazdasági életre, a politikára. A magyar ugyan
a legtürelmesebb ember a világon, de nem kereszténynek lenni bizonyára
nem ajánlás előtte – szivesen és gyakran elnézi, de már ezzel is azt
jelzi, hogy olyasminek nézi, amit el kell nézni. Ha ekkora hatalom, ha
ennyi kiváltság, ha ily sok szeretet, tisztelet és tekintet nem tudja
Magyarországon uralkodóvá tenni a keresztény világnézetet: teremtő
isten, hát akkor mi tudja?
A kérdést éppen csak hogy felvetem – felelni nem tudok rá. Legalább is
nem pontosan. De hivatkozni tudnék egy magyar történelmi tényre és
jelenségre, melyből nálamnál avatottabb államférfiak talán le tudnák
vonni a szükséges politikát.
Ez a tény az, hogy Magyarországon betü szerint 1848, a valóság szerint
néhány évvel később óta, de valóban fel vannak szabaditva a jobbágyok. S
a jelenség az, hogy bár ez a nagy reform az akkori gazda-, földbirtokos
és uralkodó társadalomnak sok egyenes kárával s elmosódó hasznával járt,
egyrészt a maga idejében e társadalomnak nagy többsége követelte volt,
másrészt azóta sem akarja visszacsinálni. S mivel a hazafiság s a
felvilágosodottság ugyan sok mindenre képes és kötelez, de
öngyilkosságra bizonyára nem: e jelenség oka alig lehet egyéb, mint hogy
a jobbágyszabaditás végső soron nemcsak az egész országnak használt, de
azoknak a társadalmi rétegeknek is, melyeknek külömben egyenes káruk
volt belőle.
Hátha most is megpróbálnánk effélét? S ha, miután ötven esztendős védő,
pártfogó, megtámasztó s kiváltságoló törvényhozás még annyit sem tudott
elérni, hogy Magyarországon ma öröm vagy legalább is türhető volna
magyarnak, gazdának és kereszténynek lenni: megpróbálkoznánk a
megforditottjával? Megpróbálkoznánk szigoruan egyenlő mértékkel mérő,
jogokat egyformán osztó, érvényesülést egyenletesen elősegitő, a
magyarságot a müveltségnek, a kereszténységet az igazságnak, a gazda
érdekét a gazdasági egészségnek tényével biztositó, az államot pártok,
osztályok s felekezetek fölé emelő s a népakaratot közakarattá tevő
törvényhozással?
Ki tudja?
Hátha ekkor elviselhetőbb lesz Magyarországon magyarnak, gazdának és
kereszténynek lenni?