_1917 január 20._
A keddi Világ-ban gondolkodóba ejtő kis tárca jelent meg Arany Jánosról,
mint a nép emberéről, ki a politikában sem tagadta meg e származását s
költészetében sem a politikáját.
Ez nagyon igaz, jólesően igaz s ennek nem mond ellene a megállapitás,
hogy Arany János bizonyára nem az a fajta politikus, kit radikálisnak
lehetne nevezni, s bár egész életén s költészetén végigvonul a betegesen
gyötrődő elégedetlenség: nem az a természet, kit lázadónak vagy
forradalminak lehetne mondani.
A két igazság annál jobban megállhat egymás mellett, mert a nép – értve
ezen, mint nálunk nagyjában még ma is lehet, a földmives népet, tehát a
parasztot – maga a nép is: se nem radikális, se nem lázadó. Nyilván
azért nem, mert nincs rá szüksége, – legalább is foglalkozásában nincs,
melyet igen jól s teste, lelke s becsvágya minden szükségei szerint
mivelhet, mihelyt jogi s társadalmi helyzete fölülemelkedik a
rabszolgaságon. A jobbágyság az: rabszolgaság – de mihelyt ez
eltöröltetett, nincs a parasztnak olyan lélekző szüksége, melyre egy
tisztes konszervatizmus közállapotainak levegője ne futná. A paraszt
egyáltalában nem idegenkedik a patriarkalizmustól, ha az csak
némiképpen, legalább is a termelés és az értékesités érdekének fokáig,
emberséges, – s nem az ellen van kifogása, hogy van uraság, legfeljebb
az ellen, ha az ur neki rossz ura. Ami politikai szabadságok s jogi
intézmények tulmennek saját boldogulhatásának, a neki kellő szabad
forgalomnak mindösszevéve szerény szükségein, azoknak talán melléje áll,
ha a politikai élet, ha a történelem folytadódó sora ugy hozza. De
lendületet e csatlakozás nem jelent az ügy számára. A választójogról is
kitapasztaltuk, hogy nem bánja, ha megvan, de azt sem bánja, ha nincs
meg. A paraszt, mint Tiborc: lázadó jobbágy, de hü cseléd. Ez nem
változik a rövid uton Katona Józseftől Arany Jánosig. Arany Jánosnak is
majd szive szakad, mikor látja a széles országuton andalogni a
jobbágyot, amint végzi keservesen vármegye robotját. De alapjában csak e
gonosz rend ellen van benne lázadás, nem a világrend ellen, melyben
kinek-kinek elrendeltetett a maga tisztes helye ugy fent, mint alant. A
nép emberének az észszel, de erőltetten irt liberális Elveszett
Alkotmány után igazi s szivbeli első jelentkezése az elragadóan meleg és
egyszerü Toldi, s ebben bizonyára az ő népének legszivéből van
kiformálva Miklós urfi, ki szelid óriás gyanánt viseli a cselédi sort,
melybe bátyjának gonoszsága szoritotta, de keserüségének pohara
tulcsordul, mikor nézik is parasztnak. „Én, paraszt, én? emigy zsörtölög
magában. – Hát ki volna ur más széles e határban…“ – nincs paraszt, ki
szive szerint vele ne érezné, micsoda sértés, mikor az urat parasztnak
mondják! A jó öreg Bence, ki atyai meghittséggel szolgálja az ő drága
urfiját: ez több a figuránál, ez világnézet. Ha valaki nem volt hiján a
büszkeségnek s a magaérzésnek, ugy bizonyára e dicső müvész – de amily
kikezdhetetlen ez önérzet a méltatlanságtól vagy a tolakodástól, olyan
szerény igényeiben. A nép embere gyönyörüséggel legelteti és elégiti ki
nemzeti büszkeségét a régi uri világon, melyhez a jelen nyomoruságából
menekülnie kell – de nem mivel az urak urak, csak mert nem elég
nemzetiek s a néppel: nem társadalmian vagy életvitelben, mert ez nem
volna baj és természetes, de szeretetben, nemzeti hüségben nem elég
együttérzők. „Óh“, kezdi a Toldi Szerelme seregszemléjét, „ha ecsetem
most méltó volna rátok, Lajoshoz sereglő régi nagy családok!
Összefoglalnálak egy bübájos körben. Hol magát az utód lássa, mint
tükörben. De… a versirót siker nem biztatja…“ S a szemle után meg is
mondja, hogy miért nem, s mi fáj neki a jelenben, ami elől a multba kell
menekülnie: „… ti, kiknek ősét a dal édes gondja. Nem hizelgő szóval
koszoruba fogja: Felhat-e hozzátok az egyszerű ének. Egyszerü kebléből a
nép emberének? Vagy hazai lantra fületek már gyönge. Föl sem veszitek
bár neveteket zöngje?… Sir bennem a lélek, és e mai kortul Vigaszképen a
mult dicsőséghez fordul.“ Nincs uri magyar, kinek ezen fajta neheztelés
ellen igazsággal s politikai érdeke s meggyőződése szerint kifogása
lehetne, s nincs paraszti magyar, kinek ne lelkéből szólna.
Nem mintha a megcsinálásnak e genieje különben is gondolkozó és érző
ember ne lett volna. Söt inkább nagyon okos, ritka józan s mély és
biztos itéletü elme volt, s olyan erős tudományos érzékkel, mely
természeti, kivált lélektani dolgokban ugyancsak közeljár az
intuicióhoz, tehát a genialitáshoz. Ezenfelül gondos és megalapozott
müveltségü – igaz, hogy főképp irodalmi s nyelvészeti téren, de éppen
ezek a terek azok, melyekbe majd minden többinek a talajvizei
átszivárognak. Nem kisebbitése hát ez elmének, csak mivoltának
meghatározása, ha megmondjuk, hogy az a jó magyar parasztész volt,
melyet magát sem kicsinylésből nevezünk ilyennek, hanem hü
megfigyelésével a valóságnak, hogy a magyarnál ugy, mint az orosznál, a
töröknél s általában a keleti népeknél: a gondolkodás módja végig a
társadalmi rétegeken rokon, s kiindulása, a népi, már maga is oly bölcs
és fejlett, hogy nem kell lényegében megváltoznia a magas rétegekben. E
parasztész, mint magánál a parasztnál is, Arany Jánosban a tisztes,
nyugodt, konszervativ liberálizmus felé huzott, s ha a jobbágyság ügye s
az akkori Ausztria ostobasága nem bonyolitja a társadalmi szabadság
ügyét a nemzetiével, Arany János nyilván annyira sem lett volna
kossuthista, mint a forradalom alatt volt, hanem lett volna csakis az a
szent és tudatos széchenyiánus, kinek az Elveszett Alkotmányból s a
Széchenyi Emlékezetéből ismerjük. Az a széchenyiánus s az a deákista. A
népnek tudásba emelkedett embere nagyjában egészen ugy érzett, mint
érzett az ősi középrend egyszerünek maradt bölcse, Deák, s mint a
mágnások közül a megvilágosodott elmejüek, a Széchenyi Istvánok, Eötvös
Józsefek, Kemény Zsigmondok, kiket világismerésük s világmüveltségük a
szabadsági törekvések vallóivá avatott. Amennyire a Magyarország
1514-ben s a Falu Jegyzője regényeknek nemeslelkü irója a paraszttal
együttérzett: annál több megértést és együttérzést nem kivánt maga a
falusi jegyző, Arany János sem, sőt nem kivánt a falusi nép sem. Hogy
Kossuth annyira meg tudta ragadni a magyar népet, az azért volt, mert
anyagi érdekeinél s magyar érzésénél fogva tudta, s ezenfelül személye
elragadó hatalmával, megigézni. De még igy is csoda s érthetetlenség
volna az ő óriás hatalma a magyar nép felett, ha olyasmi is nem volna a
nyitja, amire Kemény Zsigmond mutat rá, mikor a Forradalom Után cimü
fejtegetéseiben azt mondja a dinasztikus köröknek: hát nem látjátok,
hogy a magyar nép alapjában mennyire lojális s mennyire nem forradalmi?
hogy magát a forradalmat is tulajdonképp lojalitással csinálta,
mindenesetre az ő szokott hü engedelmességével, – azelőtt a császárnak
adott pénzt és katonát, mikor az kérte, a forradalomban Kossuthnak adott
pénzt és katonát, mert az kérte?!… Nem szólva arról, hogy magának
Kossuthnak radikálizmusa is inkább közjogi természetü volt, mint
társadalmi vagy gazdasági – hiszen tudjuk, hogy az emigráció alatt
Marxék mily gunyos haraggal támadták: reakciójáért. A hatvanhét után
saját életére ébredt Magyarország vezérlő emberei épp ezért nem is
annyira politikai ellentétben állónak érezték magukat Kossuthtal, mint
erkölcsiben, – nem demokráciáját ellenezték, hanem demagógiájától
tartottak, s a nehezen kialakuló uj rendet s általában a rendet
féltették az ő hatásának anarchiájától. A nép embere ebben is szent
meggyőződéssel s személyes hajlandósággal érzett együtt az uj rend
nemesi s főnemesi pilléreivel: Deákkal s Andrássyval, s a
negyvennyolcasságban, aminő például az alapjában szintén igen jámbor
hajlandóságu Tóth Kálmáné volt, nem a radikálizmust szerette vagy nem
szerette, hanem az anarchiát nézte le. „Deák Ferenc! megélünk mi Kend
nélkül, Kiványjuk a szabadságot Rend nélkül!“ csiklándozza a
demokratákat egy kis verses szösszenésében, a minőkben átfutó
hangulatait szokta volt papirszeletekre ráfelejteni – körülbelül ugy,
mint ahogy az ember gondolkozás vagy beszélgetés közben figurákkal
rajzolta tele az itatópapirost, s ez öntudatlan firkák néha többet
árulnak el igazi belsejéből, mint tudatos gondolatai. Egy helyütt pedig
tudatos haraggal fakadt ki: „A hazáról egy merész szót Én is ejték
hajdanában, mikor ennyit is nehéz vót: Most közömbös lettem s gyáva.
Most!… mikor szabadsajtó van És üvölt a pajkos gyermek (ezek nyilván az
egyetemi ifjak, kik közt akkor kezdődött a kormányellenes tüntetések
divata) S vénasszony az utc’ajtóban Nagy bátran fülébe ordit A
királynak, miniszternek…“ S egy harmadik helyen: „Ti vagytok-é, kik most
szavaztok, Szatócsok és részeg parasztok S megvesztek általa!?…“ Ez,
nyilvánvaló: a konszervativ lojalista világnézete, s Arany Jánosnál
annál tiszteletreméltóbb, mert nem elszakadás a népi gondolkodástól,
vagy megtagadása a népi származásnak, de mert inkább hü tolmácsolása. A
parasztész nyugodt, józan, mérsékelt, igénytelen, konszervativ és
öreges, s amily véletlen, olyan törvényszerünek tetsző, hogy ez a
halhatatlan s a művészet legmagasába emelkedett paraszt sohasem volt
fiatal, – öreg szüléknek volt gyermeke, kit testvérnénjének kellett
szoptatnia, mert anyja már nem birta, s költészete is a harminchoz közel
bugygyant ki belőle, mint meglett emberből, ki már leszámolt az ifjui
bolondságokkal. Arany János éppoly kevéssé radikális, mint ahogy nem az
a paraszt sem, ki ha megszerezte vagy kiküzdték számára a némiképp
emberi megélhetést s a bárminő csekély földszerzés lehetőségét:
erőltetés és komédia nélkül fér meg ugy törekvéseivel, mint
világnézetével egy omgéban a legnagyobb birtokosokkal.
Ez – legyünk vele tisztában s egyben az egész helyzettel – hazánknak
mezőgazdálkodó természetével függ össze. A föld mindenütt konszervativ,
nálunk is, s költőink a politikában – nem becstelenségből, hanem mert
becsületesek, tehát őszinték – kevés és derék uri emberek, kik
legmesszebb, ha a toryliberalizmusig jutnak el balfelé. Már Gyulai Pál
jól meglátta, hogy a mi forradalmunk inkább politikai természetü volt,
mint szociális, s épp ezért természetes, hogy ő is, meg Arany János is,
meg Jókai Mór is, kik annyira mindenestül résztvettek a forradalomban,
hatvanhét után természetes helyükön érezték magukat nemcsak Deák
mellett, ki legalább igazán tisztán s minden következtetést levonóan
liberális volt, de Tisza Kálmán mellett is, kinek liberalizmusa olyan
volt, mint akinek a fogát huzzák. Ez a kép még sokkal kimondottabb
volna, ha nem bonyolitotta volna, mondom, Ausztria azzal, hogy a
konszervatizmust s a klerikalizmust bolond ésszel a magyar nemzetet
elnyomó s a magyarság egy részének szivéhez nőtt protestantizmust
piszkáló eszközökké prostituálta. Ez bizonyos radikalizmusba
kényszeritette, hajlandósága és természete ellen is, a magyar nemzeti
érzést s a magyar protestantizmust. De még igy is megfigyelni való, hogy
a magyar liberalizmus legtisztább gondolkodójában, Eötvösben, s
legegészebb belpolitikusában, Deák Ferencben, megmaradt a
szocializmustól való ideges félelemben, s legnagyobb magasságában
valójában nem ment tul a lamennaisi s a montalemberti
neo-katholicizmuson, s a radikalizmus csak egy téren tudja lábát
megvetni: az egyházpolitikában, melyben a protestantizmus egy erős
poziciót átadott az államnak, csakhogy a katholikus klerikalizmust
kiszoritsa onnan.
A népet radikalizmus formájában nálunk egy költő képviselte: Petőfi. Oka
ennek nyilvánvaló: ez a dicső ifju, ha százszor a pusztához nőtt is
hamar lett városi ember, s katonáskodása alatt és Pesten megfürdött a
proletársor minden szennyvizében. Vállalkozók dolgoztatták és
sanyargatták idefenn s otthon apjának-anyjának már nem volt földecskéje,
hogy a fiu hozzájuk visszavágyhatott volna. Azok tönkrementek, ő
küzködött, s debreceni nyomoruságában egészen más szemmel olvashatta a
városi költőket: Bérangert és Heinet, mint annakidején Csokonay Bürgert
és Metastasiót. A párisi csatornákból kicsapott nagy francia forradalom
másképp kaphatta meg a padlásszobák lakóját, mint annakidején vidéki
kuriáján a nemes urat, Berzsenyi Dánielt. Az Apostol valóban lázadó
költemény, melynek hangulatáért nálunk vissza kell menni két
emberöltővel Martinovicsékig s Bacsányiig, kik szintén a Linzből s
Bécsből Budára s Pestre áthatott városiasság enclavéját képviselik a
szántott-vetett magyar föld közepett. Arany János a ragyogó Budapesten s
az Akadémia fényes palotájában (az ő szavai) is megmaradt falusinak, ki
az életet gyalog járja, s ha egy uri lócsiszár beveri sárral: nem pöröl,
hanem félreáll s letörli, s rajongó képzelete egyszerű kunyhót rak ott
keleten, hova fáradt teteme sóvárog. Petőfi, maga sem veszi észre,
Pestre feljöttében elhagyja a parasztot, s akivé itt válik, az már
nemcsak nép, de proletár. A forradalomban is idegenkedett Kossuthtól, –
hiszen valójában ugy is volt, hogy ez a forradalom alig volt forradalom,
sőt, Görgey személyében, már maga az előlegbe adott ellenforradalom
vezette. Petőfi ahhoz huzott, aki igazán forradalmat képviselt, igazán a
forradalmat, a nagy, világkavaró általános, a reakciót minden fészkében
felkereső forradalmat képviselte: Bemhez. S megint és itt is: amily
véletlen, olyan törvényszerü, hogy ez a forradalmi, ez a lázadó, az ő
polgári (a városi népben mindig benneszunnyadó polgári) erkölcsével a
feudálisan s parasztian földmives világban el nem férő költő fiatalon
szólalt meg s került a világ elé, sőt még ifju s fejét a valóság falának
éppen csak hogy nekivert volt, mikor el is kellett költöznie e világból,
mielőtt bele józanodhatott volna. Arany János haláláig – mert e sorokban
ez időkről volt szó – Petőfi körülbelül egyetlen költőnk, kinek
világfelfogása bonyolultabb a felvilágosult patriarkalizmusnál. Nincs
nagy költőnk, kire az irodalmi modernség valahogy mint ősére ne
hivatkozhatnék. De a radikalizmusnak alig van köztük őse.