Arany

1817–1917

_1917 március 2._

Mikor, a magyarság e nagy müvészének születése napján, az ember hálát ad

a sorsnak, hogy maga is a költő megérthetői közzé született: e napra

mégsem sajnálna idegen lenni, de olyan tudója a magyar nyelvnek, hogy

Arany Jánost megérthesse. Igaz, hogy ez szinte lehetetlenség. Egyrészt

maga a magyar nyelv, s tán még mai nyelvészeti állapota is olyan, hogy

ennyire alig tanulhat bele, aki bele nem született. Másrészt idegen

nyelvet külömben sem lehet úgy megtanulni, hogy bár a legavatottabb

idegen felé egészen ugyanaz zengjen szavaiból és mondataiból, és zengjen

mindaz, mint a beleszületett felé. Harmadrészt: a szavakkal, a

mondatokkal s a betü szerint való értelemmel alkalmasint ezen zöngék is

együtt teszik a költői müdarabot. Mindazonáltal, s levonva mind e

levonandókat, nem ártana (s tán éppen az Arany János müvészi

megbecsültetésének nem), ha magyar szem egy napig, egy itéletre úgy

tudná költészetét ügyre venni, mint tudja avatott idegen az idegenét,

mint tud minden müveltebb fehér ember nézni olasz képet, hallgatni német

zenét, ha nem is érzi közben ugyanazt és mindazt, mit az olasz, mit a

német ember.

Aki erre Arany Jánossal szemben képes volna, különös megállapitásokra

juthatna. Könyveit olyan emlékezéssel venné kezébe, hogy itt a

népköltőnek legkiváltabb jelenségével fog találkozni. Gondolna az

irodalomtörténeti megállapitásra, hogy ez a költő volt egy a három

közzül, ki a magyar népiességet a müvészet magasára emelte. Eszébe jutna

a biztatás, mellyel e triumvirátus feje fogadta volt a néhány évvel

később érkezett társat, hogy: „Az az igaz költő, ki a nép keblére

Hullatja lelkének mennyei mannáját!…“ S már eleve felötlenék neki, hogy

ez úgy mondott népköltőnek egyetlen odavetett nótácskáján kivül

(Kondorosi csárda mellett) egy munkája, e munkáinak tán egy sora sem

szállt le a népbe, még azok sem, melyek egyenesen a nép lelkéhez nőtt

ponyvatörténetek, a nép lelkéből fakadt népballadák módjára irattak.

Petőfiről nem is szólva: Tompa Mihály, Tóth Kálmán, Kisfaludy Károly,

Garay János, még Czuczor Gergely sőt Báró Eötvös József is inkább

leszivárgott a magyar népbe, mint ez a legmagyarabb nyelvű, legnépibb

származású s népi hatásokban nevelkedett költő. S ha aztán az idegen

belemerülne, végigkövetné útjain s visszanéző pillantással mérné végig a

megtett utat: visszalátna romantikára, visszanézne feudalizmusra,

visszatekintene kelet-nyugati ős-zengzetekre, csak népiességet találna

meglepő keveset, azt is, minden müvészi tökéletessége mellett, sarokba

tettet, oktató célzatut, szinte zschokkeit vagy mellékes humorut. (A

hamis tanu. Az első lopás. Jóka ördöge.) Hatni persze hatott Arany

Jánosra, még pedig erősen, a magyar népiesség. De éppigy hatott rá az

ó-német s a kelta-germán – skót és ir – népiesség is. Hatott az ó-héber,

a bibliai népiesség, de hatott Tasso, hatott Ariosto, hatott Zrinyi

Miklós s hatott (olykor majdnem végzetesen, mert egyéniségéhez nem

vágóan) a Byron szeszélyes arisztokratizmusa is. Az angol polgáriság és,

bár csak lehelletesen, az olasz szimbolizmus sem mult el nyomtalan e

világbiró paraszt fölött, s még ezenfölül megérzenek rajta

Shakespearerel, Goethével sőt Heinéval való találkozásai, s a

benyomások, miket a római s még inkább a görög ódának s elégiának

nagyszerüségeiből s a könnyed klasszikus lirának pajzanságaiból vett.

Mindez nem azt jelenti, hogy bárkinek utánzója vagy tanitványa lett

volna. Csak jelent hol rokonságot, hol hajlandóságot, hol fogékonyságot,

hol jelenti egyszerűen a később jött művésznek mindenhatóságát

mindennel, mit az előtte éltek az ő egyéniségük emlékével egyben mint

úgyszólván tehnikai lehetőséget hagytak hátra az emberiség tolmácsolási

szertárában. Ami az ő népiessége felől vagy iránt vagy látszatával

tévedésbe ejtett, az nyilván az ő előbb emlitett paraszti voltával függ

össze, még pedig kétszeresen. Elsőbb úgy, hogy müvészi car tel est mon

plaisir-jével, s bár a Berzsenyi, a Kisfaludy Károly s a Vörösmarty

nyelvében eléggé fejlett irodalmi nyelv várt fejedelmi parancsára, Arany

János a paraszti magyar nyelvhez tér vissza vagy száll le, ezt teszi meg

magyar nyelvnek, ennek egy vagy kevés hurjából csalja ki a zengzetek s a

tolmácsolások minden permutációját s kombinációját. Ám ez, ugyebár, csak

magyar történeti vagy irodalomtörténeti szemmel nézve népiesség. Hiszen

a legfőbb fejlettségü francia és olasz irodalmi nyelven még ma is

áthatóan megérzik a népi származás, Petrarca és Dante egyenesen áttérés

a tudós latin nyelvből a népi köznyelvre – s kinek jutna eszébe Dantét,

de Petrarcát is népköltőnek mondani?… A másik parasztiság Arany

Jánosnál, amit ő maga – önnönmagának tudatos ismerője s biztos

megmutatója – mond el magáról a Bolond Istók hires verspárjában: „Mindig

marad, ha a fejére áll is, Őnála valami vaskos, reális.“ De ez igy van

Boccacciónál, igy van Rabelaisnél, igy van Swiftnél, igy van Hebbelnél,

igy van Tolsztojnál, talán – aki nem áll a fejére, hanem azon jár –

Dosztojevszkinál is. Ki mondaná ezért ezeket népieseknek?

Az értelmes idegent nyilván arról is kitanitották volna, hogy a magyar

irodalmi fejlődés folyamatossága Arany Jánosban emelkedett volt hegyére.

Valamit ebből meg is látna az idegen: a hegyet, a magasságot, olyan

rendü müvészetet, mely szinte ránehezedik a kis nemzetre, melyből

kinőtt, az egyszerü emberre, kiből kiszökkent. Ám a magyar költői

irodalom folyamatosságában inkább csak időrend szerint tudná Arany

Jánost hová tenni. Elődjei valójában nincsenek, közvetlen előzőit nem

folytatja, a régi Gyöngyössivel vagy Zrinyivel való rokonsága csak

külsőséges. Hatása s folytatása szintén alig van. A magyar irodalmi

nyelvre inkább hatott, mint a magyar költészetre, bár most ez a nyelv is

kezd, az Arany János orthológiáján megzamatosodva, visszatérni

Vörösmartyhoz. A mai magyar költészet meg éppen – ha s amennyiben

folytatódik, inkább Vörösmartynál s még inkább Berzsenyinél s

Csokonaynál kapcsolódik, mint Arany Jánosnál. Az ő módja mintha kiélte

volna magát őbenne, s az irodalmi folyamatosság hegylánca közepett külön

áll, mint néhol a sikon a kialudt tüzokádó. Maga dúsan s szőllőtől

boritva, de nem megtermékenyitően.

Ez gyenge és sánta hasonlat, de idegen embernek nézzük el. S nézzük el e

feltett idegennek a szempontot, melyre magunk a magunk legféltettebb

büszkeségével szemben ritkán s csak a tolakodás rossz érzésével tudunk

ráállani, s ahonnan az idegen azt nézné, hogy e mindenesetre magasrendü

költői jelenség mit jelent mint nevelő felebarátai számára? (Als

Erzieher, mint a németek e kategóriát megcsinálták Rembrandtról,

Kantról, Goetheről, Shakespeareről.) Alázatosan s tünődve kell

elismernünk, hogy nem ennyit. Mint ahogy a németnek nem Goethe, hanem

Schiller a nemzeti költője: a magyarnak is inkább Petőfi és Jókai, mint

Arany János. Viszont Arany Jánosról nem lehet azt mondani, hogy

függetlenül költészetének müvészi becsétől s értelmi magasrendüségétől:

szava vagy egyénisége evangélium gyanánt maradt volna a maradékra.

Szokás ugyan magyarázgatni, hogy Toldi alakjában a magyar ideál testesül

meg, hogy Arany János tisztaságában a magyar erkölcs ragyog példaképpen

– ám a magyar ember (átlagban értve e szót) több tisztelettel, mint

forrósággal nézi e müvet s ez embert, s a Jókai gyermeteg képzeletisége

s a Petőfi ifjui szertelensége sokkal inkább magával ragadja, most már

második s harmadik ivadékban, mint Arany Jánosnak akár munkássága, akár

élete s egyénisége. (A Faust sokkal népszerübb Németországban, mint a

Toldi nálunk, pedig Toldit nálunk iskolában tanulják, nem is szólva Buda

Haláláról.) Az idegen pedig, ha hozzá tudna hatolni: látna egy hatalmas

müvészt, ki azonban sem mivoltában, sem szándékában nem az a

tulbuggyanó, az az univerzumban gyökerező lélek, ki vezetni és az

oktatáson felül tanitani is akarhatna. Teljes ugyan korának

müveltségével. Ám előtte nem jár Tudományos érzéke élénk és egészséges,

annyira, hogy amely terekre hajlandóságból vagy mesterségbeli

érdeklődéssel veti magát: nyelvészetben s régi hazai történelemben

szaktudós, költészettörténetben s verselési elméletben egyenesen

megtaláló. Emberismerőnek csalhatatlan, nemcsak embereinek s az

élettelen dolgoknak a lélektanában, de amit itt-ott, elvétve, némely

levelében vagy beszélgetésében az emberi lélek tudatos és tudatlan

emeleteiről mond, azt a legujabb tudományos lélektan is szeretettel

fogadhatja. Azonban nincs mit tagadni: ha vannak is beszédes szavai, de

nincsenek igéi, mint Goethének vagy Shakespearenak, hogy minden egyesbe

bele volna szoritva a mindenség minden vonatkozása. Nem oly emlékezetes

mint Rembrandt, Balzac vagy Tolsztoj, nem oly feneketlen, mint

(„Állottam vizének mélységei felett“) Dante vagy Michel Angelo vagy

Dosztojevszki, nem oly látomásos, mint Zola. Mint Mazeppát a lova vagy

Paethont a Phoebus szekere, ugy ragadja őt el a ragyogó istenfi, Byron,

de idejében le tudja tépni kötelékeit, s halkan talpra és félreáll a

csendes megismeréssel, hogy ő maga nem istenfi s nem királyfi. Nem, nem

az – még egypár ilyen nevet lehetne emliteni, melyeknek egyéhez sem ér

fel e nagy magyar abban, hogy kimagaslásával égtájat mutatna az

ember-ivadéknak. Azonban: mind e nevek, mert mind e müvészetek mellett

keményen megáll az övé. És óriás az óriásabbak mellett is.

Mint müvész az. Mint megcsináló. Mint alkotó és alakitó. Mint

bekeretelője egy kivágás világnak, mint belelátó egy tömb márványba,

mint összekötője egy kifejtés mathematikának. Azza van, ami a legtöbb s

a legnagyobb a müvészetben: kompoziciója. Épületei vannak, melyek ugy

vannak remekbe szerkesztve, hogy élnek. Szobrai vannak, melyek anyaguk

törvénye s tömegük egyensulya szerint megállanak, mint a megtorpant

paripa. Festményei vannak, melyek a beszéd egyetlen sikjába belevájnak

minden mélységet, rányomnak minden plasztikát, torkon ragadnak minden

mozdulatot s leszámolnak minden véletlenséggel. Zenéje van, mely

egyszerre kifejez, történik és kristályba áll. Ebben, ami a megcsinálást

illeti, a legnagyobb mértékek sem tulzottak, róla szólván. A szixtusi

kápolna mennyezete s a roueni Palais de Justice, a farnesei bika s a

Tristan és Isolde. Ilyen titáni példákat kell felhozni, hogy igazságot

szolgáltassunk az erőnek s a fogásnak, mellyel Arany János hatalmasabb

azoknál, kik között különben soros: például Flaubertnál, például Edgar

Poenál, például Konrad Ferdinand Meyernál. Megirás dolgában a Buda

Halálához, a Keveházához, A Nagyidai Cigányokhoz s a Tetemre Hiváshoz

fogható irásmü, amennyire ismeretem és emlékezetem terjed, csak egy van:

a Vendéglátó szent Julián története Flauberttól. Már ami mesterségi

részét illeti – mely azonban a mesterség magyar geniejénél egy

költészetével s költőiségével. S amely, épp ezért, annyival becsesebb,

amennyivel költőbb költő Arany János e tökéletes szerkesztő müvészeknél.

Csodálatos jelenség egy kicsiny országban, melynek társadalma évszázados

tengésből éppen csak ébredni kezdett. Még csodálatosabb a paraszti

környezethez képpest, amelyből kiválik s amelynek adalékait egyben

értékesiti is. Grand art, a legmagasabb foku, a legelkülömbözöttebb

minémüségü. Aminőt rendje és természete szerint csak régi és nagy és

vezérlő kulturák közepéből szokás várni. Aminőnek mesteréről fel szokás

tenni, hogy, mint Shakespeare Bacot, mint Rembrandt a Spinoza

szomszédságát, mint Michel Angelo az egész renaissanceot, mint Richard

Wagner Schopenhauert és Nietzschét és, bármily misztikus, ezeken át

Kantot lehelli: ő is minden jelentkezésében a géniuszt sugározza. Ez,

mondom, Arany Jánosnál nincs igy. Legalább is nem ily magas fokon. Nála

minden a mestersége nagyságába szorul, – azon belül pótolja mintegy: ugy

amit hazája még hatalomban s fejlettségben el nem ért, mint amiben az ő

személye az emberiségnek, de önnön nemzetének vezérei – például

Széchenyi István – mögött is elmarad. Itt tud mindentudóan, itt teremt

örökkévalóan. Mozdulatban megfogni lelki történést. Beszédlejtésben

tolmácsolni világnézetet. Verslüktetéssel, sorszakadással,

rimlecsapással kifejezni indulatokat, meneteket, ütközéseket,

felvillanásokat, lehiggadásokat. Hangokkal feltárni időket s

tartományokat, s numerozitással összeházasitani az örök égboltot a

szorongva felnéző mindenkori emberrel. Szavakkal, szavakkal, egyszerü

paraszti szavakkal bukkantatni fel ujra s hagyni örökbe változhatatlan

ilyen ne varietur képben a multakba lesülyedt teljes egész világokat.

Mindezt tudja s feltétlenül tudja. Nem ismer lehetetlenséget s nem ismer

félmunkát. Töredékei vannak, sőt teméntelen töredék, „sok keritett óriás

fenek“ hevert s maradt utána mühelyében, – részint mert egy élet (s

kivált, mint az övé, testi betegségtől s kenyérmunkától megtépett)

sohasem elég egy művész mondanivalója számára, részint mert a

megcsinálási mesterség mindig anyagpazarlással jár, kisérletekkel,

kipróbálásokkal, hibás megkezdésekkel, melyeket egészen el kell vetni.

Amit azonban végigvitt és megcsinált, az tökéletes. Magától értetődő.

Természetes. Másképp el sem gondolható. Mint a nápolyi öböl, vagy a

kaliforniai csodafa, a mère de la forêt, vagy a Michel Angelo Mózesa.

Van.

Ezek a töredékek: mesterségbeli ember számára a tanulhatásnak s a

mühelybe való kukkanthatásnak olyan szerencséi, aminők egyszer akadnak

századokban. Megint Michel Angelora kell gondolni, a márványtömbökre,

miket félig faragva kellett abbahagynia, mert a beléjük képzelt alak

tulnőtt rajtuk, s Rodinra, ki e véletlenből formát csinált, s meghagyja

olykor a nyerset, amiből kikelt a szobor. A legmagasabb rendü tanulság,

hogy Arany János mit hogy’ képzelt el, majd hogy’ tervezett meg, aztán

hogy’ csinált meg. Hogy mit vetett el végkép – néha olyan értéket, hogy

fáj utána az ember szive, s mit használt fel ujra, jelentéktelennek

tetszőt, mely azonban más alkalmazásban s a maga helyén eleven test és

szerves. Különösen becses azt figyelni, hogy a férfikora frisseségében

irt Daliás Időkből mit vesz át fáradtabb öregsége munkájába: a Toldi

Szerelmébe. Jobban mondva: mit nem vesz át – néha olyan virágzó

szépségeket és stilizálásokat, melyek talán külömbek a Toldi Szerelme

mélabujánál, de: zavarnák stilusát, sőt már a Daliás Időkben is, minden

szépségük mellett, stilustalanok voltak, – s mig a fiatalabb költőt

magával ragadta e szépségük, s zengzetük tulkiáltotta érzésében a

stilérzék tiltakozását: az öreg müvészt már nem ejtették meg, s

könyörtelenül megótta tőlük a stilust. Öregség, fáradtság… tulajdonképp

szentségtörés ilyesmit emlegetni ekkora müvészetnél. S nem is vág össze

a valósággal. A Tetemre Hivást hatvan éves korában irta, évtizedes

hallgatás után, de ekkor három és fél hónapon belül megirt harmincnégy

vers között, melyek közt ott van ezenfelül s egyebek közt még a Tengeri

Hántás, az Éjféli Párbaj s a Hidavatás is. Azt lehetne mondani, hogy

inkább ekkor ért müvészetében a teljes tudatosságához – ha már

harminc-harmincegy éves korában, a Toldi Estéjében, ugyanily biztos és

tudatos nem lett volna.

Persze: tudatosság: ez a legtudatosabb müvésznél is módjával értendő. Az

a fajta tudatosság, ahogy Poe önironizálja a verselő mesterséget,

kimutatván, hogy The Raven versének mely szavait mely kiszámitással irta

ugy és oda, ahogy s ahol állnak, már csak azért sem lehet meg, mert nem

egy vers, de egy verssor megcsinálásánál, minden szava s hangja minden

jelentésének, vonatkozásának, társitásának és, mint Fenyő Miksától

hallottam e jó szót: holdudvarának tudatos végiggondolására s kimérésére

egy emberi élet nem futná. Ilyen értelemben tudatosság éppugy nincs a

művészetben, mint nincs magában a tudományban sem, – itt sem dedukcióval

s indukcióval jut el a tudós az uj igazsághoz, hanem megérzi,

megálmodja, az uj tétel előzmény nélkül bukkan fel megsejtésében, s

utólag csinálja s próbálja ki hozzá a levezetést. Ha valakire ráillik,

ugy az Arany dolgozó módjára, ahogy én a müvészi, kivált költői

dolgozást elképzelem, vagy aminőnek megfigyelem s tapasztalom: hogy a

müvész előtt tárgya mintegy láthatatlan model gyanánt lebeg, s addig

nincs nyugsága s ott és abban és addig nem érzi jónak a munkáját, ahol s

amiben s amig ez pontosan össze nem vág a modellal – viszont e model is

csak akkor válik előtte láthatóvá s tudatossá, mikor a munka már megvan,

mikor a munka már felitta, mikor a munkába már beletünt. A müvész azért

csinálja a munkáját ugy, ahogy csinálja, mert másképp nem jó vagy nem

olyan jó. Hogy miért nem, arról olykor – olyan tudatos művész, mint

Arany János, elég gyakran – számot tud adni: utólag. Munka közben alig,

s éppen ezzel müvész, aki csinálni tud s nem kell töprenkednie. Aki

megtanulni is ugy tanulta meg mesterségét, hogy mire ő emberré érett,

képességei is megértek benne.

Furcsa, megható, az idegenben tiszteletet, a magyarban büszkeséget

kelteni köteles látvány. A világmüveltség határőrvidékére lökött s kis

lélekszámának meztelen életében is állandóan fenyegetett magyarság adott

a világnak egy renaissance-királyt, kinél ragyogóbb nincs a Mediciek

között, s adott egy egyszerü nép emberében müvészt, ki nemcsak erőre, de

kifinomultságra, magasrendüségre s biztosságra is fejedelem a fejedelmek

között.

Ugy vagyunk vele, még pedig valamennyien, mint lehetett volna születő

kunyhaja, ha átérzi s érti vala, micsoda szerzet született bele. Mint

lehetett talán ő maga is, a – szakasztott, mint Cézanne – polgári

hajlandóságu egyszerü ember önmagával szemben, mikor megleste magát a

teremtés megszállottságában. Annyi való, hogy minden, amivel közelebb

akarjuk hozni magunkhoz s életünkhöz, s beleilleszteni valami

fejlődésünk menetébe vagy területünk helyébe, részint erőltetés, részint

kegyes hamisitás, részint mellékességnek törvénnyé való emelése, s majd

mindig kisebbitése az ő igazi nagyságának s jelentőségének. Egyedül álló

jelenség, s amennyire magyar talajból nőtt s hasznositója müvészetében

minden természetü magyar lehetőségnek, annyira külön áll a magyarságon

belül is. Abszolut müvész, ki magából származik s magában ér véget.

Nagysága nyilván nőni fog minden nemzedékkel, mely messzebbről nézheti s

végre egészen láthatja s már születésekor ott találja szemhatárának

ékességeül, mint a római ember a Szent Péter kupoláját. Mi még tövében

születtünk, s feszengve kell fejünket hátra szegnünk, hogy ne

beleütközzünk, hanem fellássunk hozzá.