_1916 május 16._
Görgey Arturról nem játékszó, hogy meghalt 1849-ben. Valóban akkor halt
meg, mint ahogy a szinész akkor hal meg, mikor utólszor lép le a
deszkáról, s az asszony akkor, mikor utólszor halnak meg mosolyáért.
Amit Görgey Artur 1849 után mindmostanig, testi haláláig, hatvanhét
esztendőn át megért: annyira sem tartozik életéhez, mint Napoleonéhoz
tartozott a Waterloo után még eltelt hat esztendő. Sőt ha elgondolnátok,
milyen lett volna, ha Szent Ilona nyomban Campo Formio vagy, hogy nagyot
mondjunk, brumaire 18-ika után következik vala el: ez is tökéletesebb
sors lett volna a Görgey sorsánál. Mert Campo Formio és brumaire 18-ika
nemcsak magában sikerült, nemcsak magában volt bizonyitványa a Napoleon
katonai és emberi és államférfiui rendkivüliségének és annak, hogy ezt
felebarátai elismerik s alájahajtják fejüket igájának. Hanem általában
siker volt, – nemcsak Napoleonnak, de a világnak, de Franciaországnak is
haladása a Napoleon személyes törekvésein belül kialakult politikai és
világalakitó szándék irányában. Görgeynek ilyen elégtétel nem jutott
részeül. Isaszeg, Vác, Nagysarló, Budavárának megvétele s augusztus
11-én a diktatura: mind nem az, amit sikernek lehet nevezni. Mind: minél
fényesebb vagy teljesebb, annál keservesebb irónia a kilátástalansághoz
képest, melynek állomása volt – körülbelül mint ha csodaszépen ragyog a
tavasz, mikor halottunkat temetünk. Sem az ügynek, melynek szolgálatába
állt volt, sem az iránynak, melybe, mint hite szerint megváltóba, ez
ügyet terelni akarta, haszna nem volt: sem a Görgey rendkivüliségéből,
sem abból, hogy e rendkivüliség kitünt, elismertetett, alkotáshoz jutott
s a legfőbb katonai és polgári polcot érte el. Képzeljétek el Talmát
vagy Garrickot, ha meghalt volna nyomban az első… de mit hajszolom a
képet? Nincs erre kép, nincs erre hasonlat. A Görgey szerencsétlensége
páratlan az egész világtörténelemben.
Ami aztán ezek után következett, 1849 után? A cserépitélet s a kései
megenyhülés? Görgey Artur kemény ember volt, s lenézte az embereket.
Bizonyos, hogy magával szemben éppugy nem volt érzelgő, mint mások
iránt, s önnön szenvedését éppugy nem vette szivére, mint a másokét.
Bizonyos az is – ilyenfajta emberről látatlanban bizonyos – hogy sokkal
teljesebben lenézte azt, aki őt vagy tartotta árulónak, vagy komédiázta,
hogy annak tartja, semhogy hajszájuk egy körömhegynyit is áthatott volna
a lelke bőrén, s önérzetét egy rezzenettel is megrenditette volna.
Viszont a kései elismerés – éppen, mert az embereket lenézte – nem
pótolhatta azt az igazi elismerést, azt az igazi – hogy a pontos szót
ismételjem – bizonyitványt, mit csak a siker adhatott volna. Ez különben
általában áll, minden emberi elismerésre. De még valahogy, ha a
kortársak, ha ugyanazok, kik elébb árulónak vélték, tértek volna
rövidesen és bünbánóan jobb véleményre: az talán még lett volna
elégtétel, még gerjesztett volna némi meleget a hideg katonasziv köré.
De az utókor? A fiak, az unokák? Heine mondta halálos ágyán: Dieu me
pardonnera, c’est donc son mètier! Az utókornak mestersége, hogy
megértsen, hogy jóvátegyen, s jóvátétele éppen ezért nem jóvátétel. Mit
tehet jóvá egy 1870-ben vagy 1880-ban született ember azon a véleményen,
mit nagyapja 1849 felől vitt a sirba? Az utókor e gépies elismerésében a
történelemismerő Görgey amugy is biztos lehetett, bizonyára volt is, és
lett volna, ha nem 1916-ban, hanem 1850-ben hal vala meg. Ezért nem volt
érdemes még hatvanhét esztendőt elvegetálnia. Igen: ha e hosszu élettel,
mint Radetzky vagy Moltke vagy Hindenburg, megérte volna a maga
Novaráját, Sedánját vagy Tannenbergjét: az elégtétel lett volna. De hogy
a miért ő 1849-ben hiába küzdött, az diadalra jutott 1867-ben s akkor is
mások által: az lehetett elégtétel a hazafinak, de nem volt ir az ember,
a nagy ember sebére. Görgey Artur könyörtelenül történelmi férfiu volt,
kin a történelem könyörtelen gázolt át.
Hogy miben állt a Görgey szerencsétlensége, arra közvetetten Kossuth
világitott rá, mikor maga, mint emigráns buzgóan vetette magát katonai
tanulásra, hogy ha uj forradalom hiná haza, annak mint hadvezér is élére
állhasson. Valóban, ha valami mozgalom, ugy a forradalmi kivánja meg az
egységes vezetést. Forradalmat nemcsak hogy rózsavizzel nem csinálnak,
de alkotmányossággal sem. A forradalom valamennyire mindig anarkia –
anarkiát pedig csak diktatura tud együtt-tartani, nem pedig a
hatásköröknek holmi montesquieui, szép, pontos és szimmetriás
megosztása. Még ama fegyelem, olyan monarhikus és legitimista rend s
akkora siker és szerencse közepett is (nincs jobb harmóniaszerző a
sikernél), aminő 1866-ban, majd 1870–71-ben kedvezett a poroszoknak: még
ezek közepett is egyre le-lecsapódóban volt a konfliktus mennyköve a
polgári és katonai két lángelme: Bismarck és Moltke között – s csak az
öreg Vilmos király nagy tekintélye és okossága tudta felhőjébe fojtani.
Kossuth és Görgey fölött nem állott volt tekintély, nem vette körül őket
hagyományos rend, mert hiszen éppen annak megbuktatására keltek föl, s
nem enyhitette őket össze a törekvés egyformasága sem, mert nemcsak
egyéniségben külömböztek, mint Bismarck és Moltke is, de még jobban
világnézetben, még jobban politikai meggyőződésben. Kossuth valóban
forradalmi egyéniség volt, Görgey alapjában konszervativ, s nincs
kilátástalanabb, mint a kegyes óhajtás, hogy: értsük meg egymást, ha még
oly ellentétes utakon keressük is a jót, mert a haza élete és érdeke
mindenek felett áll. Ez az összeegyeztetés, ez a türelem és megértés,
egymás jóhiszemének ez elismerése talán lehetséges bizonyos fokig, de
éppen csak addig, amig az egész politika tulajdonképp plátói, vagyis
mikor gyakorlatban és objektive majdnem egyre megy, melyik politika
győz. Ám lehetetlen és elképzelhetetlen éppen akkor, mikor leginkább
szükség volna rá: mikor a politikának éppen a nemzet életéről kell
döntenie, s lehetetlen ugy hinnünk a magunk politikájának helyességében,
vagyis a nemzet életét megtartani alkalmas voltában, hogy egyuttal
nemzetgyilkos, tehát igenis rosszhiszemü, tehát igenis áruló politikának
ne tartsuk az ellenkezőt. Kossuth és Görgey közt ugyanaz volt a
meggyőződésbeli ellentét, mint most például a német szociáldemokrácián
belül a Bernsteinék s a Wolfgang Heineék közt való. Vagyis olyan
ellentét, mit éppen a haza életérdekére való hivatkozással lehet
legkevésbbé összeegyeztetni. Mindenben ismerhet az ember tréfát, a
meggyőződés türelmet, csak a haza élete dolgában nem.
Megoldás persze lehetett, ha lehetett volna: az, hogy a katona, Görgey,
gondolkodás nélkül alárendelje magát a polgári vezér: a Kossuth
meggyőződésének. Ám éppen ez az, ami nem lehetett – ami általában és
mindig nehéz, forradalomban azonban lehetetlen. Mindig és mindenütt ugy
van, hogy el lehet képzelni nagy államférfit is, ki nem ért stratégiához
s ezt maga is tudja, s ezért nem beszél bele és hagyja a katonát, hogy
cselekedjék legjobb tudása és hite szerint. Ellenben nem lehet
elképzelni katonát, még oly kicsinyet sem, hogy valamennyire ne
gondolkozzék, valami politikai itélete, nézete, meggyőződése ne legyen –
már pedig a meggyőződésnek az a természete, hogy annál kevésbbé tud
közömbös, terméketlen és türelmes maradni, minél aktuálisabb. S ha már
legitimista és monarhikus és szerencsés állapotok közt is
elképzelhetetlen, hogy hadvezér teljes erővel és tehetséggel harcoljon
olyasmiért, amit nem tart jónak: forradalomban, egy nemzet
szabadságharcában, egy nép, egy ország életének vagy halálának döntő
pillanataiban ez meg éppen elképzelhetetlen, s elképzelhetetlen az a
katonai fővezér, ki mikor azt érzi, hogy a polgári fővezér rossz felé
tereli őt és az országot: meg ne fogja, még akaratlanul is, ezt a terelő
kart. Napoleonnak s vele együtt Franciaországnak szerencséje ott
kezdődött, ahol Napoleonnak, a katonának, nem parancsolt más, mint
Napoleon az államférfi.
Hogy nálunk nem igy volt: az volt, a forradalom általában való
kilátástalanságán fölül szerencsétlensége a hazának, s Kossuthnak ugy,
mint Görgeynek. Még monarhikus hazánkban is természetes, hogy a
győzelmes hadvezér megkapja a polgári vezetést, – a semmiképp nem
militáris Angliában is később miniszterelnök lett a waterlooi győző, s
ma is nem tartanák-e mindenütt természetesnek (nem mondom, hogy
szükségesnek), ha Bethmann ur például a Hindenburg óriás tekintélyét
tenné javaslatba a békekötés emberfeletti jelentőségü munkájának
elvégzésére? Kossuthban nem is volt hiba, – ő végre kezébe is adta
Görgeynek a mindenhatóságot. Ám a kétfelől megtámadt nemzet ekkor már
ugy sarokba volt szoritva, hogy a mennybéli Mindenható sem segithetett
volna rajta. Ha ilyenkor lehetne vigasztalódni, vagy mikor tizennyolc év
multán a haza jobb sorsa megengedte a vigasztalódást: ugy Kossuth, mint
Görgey megvigasztalódhatott azzal, hogy csak az ő személyes sorsuk lett
volna valamivel más, de a hazáé nem, akár ha a forradalomnak mindjárt az
elején lett volna Görgey diktátor, vagy Kossuth igenis tudott volna a
saját hadvezére lenni. A forradalom, Európa akkori erőviszonyai
közepett, igy is, ugy is kilátástalan volt, – viszont vállalóinak s
meginditóinak nem kellett önvádat érezniök, mert nem a nemzet kelt föl,
hanem a nemzetet kényszeritették bele, kivülről és ellenálhatatlanul, a
szabadságharcba, melyet aztán vállalniok kellett a konszervativ
Deákoknak, Batthyányaknak, Mészárosoknak és Görgeyeknek éppugy, mint a
forradalmi Kossuthoknak, Szemeréknek, Petőfiknek és, hogy minden
regiszteren végigmenjünk: Madarászoknak.
… Félig-meddig gyerekember voltam, a Görgey-mentő tisztes mozgalmak
leghevesebbje közepett, mikor azt hittem, megtalálom a nemzeti titok (és
fájdalom) nyitját, mikor abban keresem, hogy mint akkor néhai Tóth Béla
társunknak megirtam: „Görgey nem azért volt áruló, mintha igazán
elárulta volna a hazát vagy mert realista létére nem hitt a forradalom
jó végében, hanem mert nem ugy harcolt, mintha hinne benne.“ Most, a
nagy katona és tiszta hazafi ravatalánál ugy érzem, hogy ez a kulcs sem
nyit ki semmit, mert nem is áll, hogy Görgey, ahol harcolt, ne ugy
harcolt volna, mint aki nem hisz a forradalom jó végében. Valójában
nincs is itt titok vagy érthetetlenség, s Görgeynek volt igaza, aki s
amikor a maga esetét igen egyszerünek, világosnak, minden
érthetetlenség, titokzatosság és rendkivüliség hiján valónak látta,
mondván, hogy a szerencsétlen emberek s a szerencsétlen nemzetek
kénytelenek volnának megölni magukat, ha szerencsétlenségükért mást
okolni nem tudnának. Görgey minden szolgálatot megtett hazájának, mikor
elébb, a forradalomban, megmentett, amennyit lehetett, a haza életéből,
majd hosszu évtizedeken át, megmentett, amennyit kellett, a haza
önérzetéből. Szerencsétlensége az volt, hogy csak ilyen szolgálatokat
tehetett, holott tehetsége és jelleme szerencsésebb szolgálatokra lett
volna hivatott, – s hogy a második szolgálatot még eleven testében
adatott és kelletett megtennie, holott megtehette volna egy csendes domb
alól, egy hallgatag kriptából is, meghalván, szerencsésen a
szerencsétlenségben, aznap, mikor a nemzet azon korszakbeli végzete az ő
minden további hátralévő napjainak személyi végzetévé dermedt.