Üvegház

_1914 junius 25._

„Mi fehérlik ott a zöld mezőkön? Hó talán, vagy éppenséggel hattyu? Hó

ha volna, rég elolvadt volna; hattyu volna, rég elszállott volna… Nem is

hó, nem is hattyu, hanem az öreg Petrovics Miklós fehér feje, amire hej

de kivánkozik a Dusán cár koronája!…“

Emlékszem, csak nem tudom, hány esztendeje, hogy igy kezdtem, s épp igy

nyáridőkben, egy heti krónikát. Az öreg Petrovics Nyegus Nikola akkor

még csak fejedelem volt Cetinjében, a belgrádi királyt meg Obrenovics

Sándornak hitták, felesége pedig Masin Draga asszony volt, elébb

mérnökné, majd Natália anyakirálynő udvari dámája s Milán apakirálynak

belső barátnője. Azóta sok viz lefolyt a Száván s a Dunán s folyt vele

bőven vér is. Belgrádban Karagyorgyevicsék az urak, Nikita fejedelemből

is Nikola király lett, feje még fehérebb lett, s Dusán cár koronája

pedig…

Nemrégiben egy nevezetes magyar ur volt látogatóban Nikola királynál, ki

a Párisban nevelkedett világfi elragadó kedvességével mulattatta

vendégét. Egyebek közt azzal, hogy a legkisebb fiáról beszélt, – hogy,

ugymond – ennek a fiának szivesen keresne feleséget valamely magyar

nagyuri házban. Persze, tette hozzá mosolygó komolyan: azok a büszke

magyar urak, ki tudja szóba állnának-e a pauvre montagnardral, a szegény

hegylakóval?… Kedves ez a szerénység valakinél, kinek egyik násza muszka

császár volt, másik veje olasz király. S tudni kell, hogy mint minden

patriárkának, Miklós királynak is a legkisebb fia a legkedvesebb, – ez

az a fiu, az a gondolom Péter herceg, ki a balkáni háboru első ágyuját

elsütötte, s ez az, kinek fejére álmodja, a magáé helyett, Miklós király

a Dusán cár koronáját, az egyesült szerb-montenegroi birodalom

császárságát… Tréfa-e vagy komolyság a magyar kombináció: bizonyos, hogy

nem két, de tiz vasa is van a tüzben, s mindig, Nikola királynak. S

valamelyik nagyot nagyon megforgathatott közülök, hogy az öreg Péter

király nem birja tovább, s ő is, Belgrádban, a kisebbik fiát már

egyenesen kiskirálynak teszi meg, ugy gyűrüzi el előre a leendő

nagy-szerb császári hatalommal. Ki lesz az új Dusán cár: Petrovics

Péter-e vagy Karagyorgyevics Sándor? Nem lehet tudni, s nem lehet tudni,

nem tombol-e majd s nem ekörül egy harmadik balkáni háboru?

Egy házmester-lakásban hallgatóztam minap, ahogy az öreg asszony

felolvasta urának a matróz-fiuk levelét, mit a legény most irt

Triestből, őfelsége nem tudom melyik hajójáról. Hogy, azt irja, várjuk

ám a főherceget, – olyan sikálás folyik itt már két hete, mintha minden

sarokba betenné a lábát, – megette a fene, hogy hazamehessünk, itt

maradunk, az hallik: vizi háboru lesz az olaszokkal… Ime, egy egyszerű

magyar matrózi agyvelőben igy tükrözik előre a nagy bosnyák manöver,

melyet most Ferenc Ferdinand főherceg ur van vezetendőben. A

„Reichspost“, melybe nem egyszerü matrózok irnak s kivált nem magyarok:

az is ugy ir a manöverről, hogy jó lesz belőle tanulnia mindenkinek,

akit illet, mert nemcsak a magunk okulására folyik, hanem a

szomszédokéra is… Ez a bosnyák manöver, mely mint a Reichspost

magyarázza, a harcászati komolyság minden lehetséges föltétele között

ugyanakkor megy végbe, mikor olasz szövetségesünk nyiltan komiszkodik

velünk Albániában, a Petrovicsok s a Karagyorgyevicsok pedig nem tudják,

hogy elébb végezzenek egymással s aztán velünk, vagy elébb fogjanak

össze ellenünk s aztán számoljanak le egymással: ez az osztrák-magyar

manöver igen-igen hasonlit ahhoz az orosz manöverhez, mely véletlenül

épp akkor folyt volt s éppen a galiciai határon, mikor a balkáni háboru

kitörésekor a mi monarchiánknak némi figyelni valója akadt

dél-délnyugati határain…

Mindez átkozottul ugy fest, mint mondom, egy harmadik balkáni háboru,

mely pótolni volna hivatva, amit az első kettő elmulasztott: azt

tudniillik, hogy végre a mélyen tisztelt nagyhatalmak is

belekeveredjenek. A Balkán most már a balkáni népeké – ezzel a

formulával tehát nem lehet kibujni semmi alól. Nem nevezetesen az igazi

balkáni problémák alól, melyek nem a kis királyságok problémái, hanem a

nagy birodalmaké: Olaszországé, Oroszországé, Ausztria-Magyarországé.

Eddig ugy volt, hogy a kis királyságokon keresztül a nagyhatalmak

számoltak le egymással. Most a kis királyságok kezdik megforditani a

dolgot, s a nagyhatalmak leszámolásában keresik, hogy végre az ő

számadásuk is fussa. Egészen világos, hogy Szerbia sokért nem adná, ha

egy olasz-osztrák-magyar háboru oldaná meg a szerb egyesülésnek azt a

nagy problémáját, mely két véres háboruban is megoldatlan maradt, csakis

azért, mert a nagyhatalmak maguk nem rántottak kardot, csupán a

kicsinyeket hagyták vérezni. Csakugy, mint ahogy Romániának sem volna

kellemetlen, ha az ő háboruját Oroszország vivná meg a mi

monarchiánkkal. Legyünk vele tisztában, hogy ma, mikor a Balkánon már

nincs török, kinek a bőrén osztozkodni lehetne s nincs gazdátlan

zsákmány, amelyen való ideiglenes osztozkodással el lehessen halasztani

az igazi és jogos nagy éhségeket: ma a mi monarchiánk közelebb áll a

háboruhoz, mint állt volt az első balkáni háborukor, mikor még féltek

tőle, s állt a másodikban, mikor még legalább törődtek vele. Most

egyenesen célba veszik – most ő a Törökország. Ami nagy balkáni

probléma: abban életre-halálra érdekelve van. S meg kell mondani, hogy

oly nyomorultul, szinte erkölcstelenül, hogy maga ez érdek az, mely

legerősebben ellene fordul.

Hiába, ha a politika mégoly cinikus dolog s a történelem mégoly ocsmány

történet is: az erkölcs nagy lenditő, az erkölcstelenség nagy hátráltató

benne. Amily groteszk, oly nagyszerü és szerencsés dolog Oroszországra

nézve, hogy a Balkánon hagyományosan, nemzedékek óta, a szabadságot, a

haladást, a természetes igazságot képviseli az ő saját érdekeivel. Ami

neki ott jót tenne, az jól is esnék az odavaló népeknek, – mig a mi

boldogtalan monarchiánk, éppen megforditva, olyan érdekeit kénytelen

odalenn halálig őrizni, melyek fellázitják a vért nemcsak a

kecskepásztorokban, de a kecskékben, a birkákban is. Oroszországnak

legnagyobb balkáni érdeke most a szabad kijárás a Dardanellákon. Ez

jelenthet veszedelmet némely balkáni népre, de még ezeknek is meg kell

adniok, hogy Oroszországnak isten és ember előtt joga van e kijáráshoz,

hogy természetellenes dolog, hogy egy rengeteg birodalmat északon a jég,

délen a diplomácia papirosa elzárjon a szabad közlekedéstől, s hogy ha

Oroszország hozzájutna e szabadsághoz, abból neki óriási haszna volna.

Ez tehát erkölcsös követelés – ellenben a mi követeléseink? Nekünk semmi

pozitiv követelésünk nincs, nekünk semmi egyenes hasznunk nincs, aminek

utána járnánk, mi csak azon jajgatunk, hogy más mit ne kapjon, anélkül,

hogy magunk tudnánk mihez fogni azzal, amit más elől elállunk. Ez

erkölcstelenség, ez az impotens férfi dühe, ki, mert maga kénytelen

megelégedni a szemlélődéssel, legjobb szeretné az egész férfinemet ily

igénytelenné operáltatni. Mi nem engedhetjük, hogy Oroszország

kijárhasson a Dardenellákon. Mi nem engedhetjük, hogy Szerbia egyesüljön

Montenegróval. Mi nem engedhetjük, hogy Nagy-Szerbia kijusson az

Adriára. Ugyan: hasznát semmit sem vesszük annak, hogy Oroszország nem

jár ki a Dardanellára, hogy Szerbia és Montenegro nem egy ország s hogy

a szerbség el van zárva a tengertől. Mert mi tulajdonképp nem élünk,

csak éppen még nem haltunk meg. S ez élőhalálunknak valóban

élet-halálérdeke, hogy körülöttünk az egész világ ily terméketlen

dermedtségben éljen. Csakhogy a világ erre nem hajlandó, s a dolgok ugy

fordulnak, hogy vagy belekényszerülünk az életbe, vagy kilöketünk az

életből.

Az osztrák-magyar monarchia ugy van a Balkánnal, mint a nagy dominiumok

vannak a földdel. Az élet azt mondja nekik: nem tűröm, hogy akkora darab

értékek terméketlen heverjenek vagy csak egy percentet hozzanak. Vagy

tudtok magatok dolgozni rajtuk s kihozni belőlük minden kihozhatót, vagy

engedjétek át másnak. De ülni rajt nem engedünk… Ha ez a monarchia

lement volna Szalonikiig, ha a Szandzsákon át hátbakerülve elvette volna

Albániát s Isztriától a görög határig egy sávban volna ura a keletadriai

partnak: még tán háboruba sem keveredett volna vele, annyira

természetesnek találta volna mindenki s annyira erkölcsös volna, hogy

él, dolgozik és terjeszkedik. Ám azt nem türi a világ, hogy monarchiánk

maga nem kér az életből, de másokat sem akar élnihagyni. A történelemben

nincs még egy példa arra, amit mi cselekszünk például Szerbiával.

Elzárjuk a tengertől, hova kivihetné, amit termel, de a magunk határait

is elzárjuk előle. Azt akarjuk, hogy fulladjon meg, – az

osztrák-magyar-szerb ellentétnek csak egy teljes megoldása van: ha a

szerbek egy szálig meghalnának. Hol az a halálos gyülölet, mely sok

volna ily erkölcstelenül természetellenes, ily vérszomjasan tehetetlen

igénnyel szemben? Minden karrikatura, ami a kezünk alól kikerül, még az

is, hogy függetlenséget és önállóságot küzdöttünk ki egy nép számára, s

erre éppen azt a népet kerestük ki, az albánt, az egyetlen európai

fajtát, mely erre nem való, ezt nem birja, ezzel élni nem tud, ettől

boldogtalan és elpusztul.

A mai világ azoké, akik élni akarnak és tudnak. A mi monarchiánk pedig

ugy van összeragasztva, hogy nem szabad lélegzenie, – ez az, amit a

természetes fejlődés kiizzad magából, mint valami betegséget. Az

osztrák-magyar üvegház ablakait a nap, a szél, az égiháboru rázza. Vagy

birja a friss levegőt, vagy összeesik magában.