_1914 április 26._
… Schönbrunn nyilván nem lett volna meg Versailles nélkül. Ahogy a
császár, – mert akkor csak egy volt, az égben három isten, de a földön
egy császár, – ahogy, mondom, a császár s a francia király ivadékokon át
birkózott egymással, ugy járt, mint a kéményseprő s a molnárlegény.
Átfestődtek egymásra. Hogy Prágából és Bécsből mennyi szivárgott át
Versaillesba, azt nem oly könnyü meglátni, a gyönyörü egységesitő erőnél
fogva, melylyel a francia stilus minden átvételt menten szervességbe
olvaszt. De a derék M. Poincaré, ahogy a szenátorok s a deputátusok
szavazatával voltaképp a pápa és néhány nagybank emelte a hétéves
trónra, csakis annyira, de annyira igenis uralkodó a plutokrácia
kegyelméből, mint a római-német császár volt a választófejedelmekéből. S
ha volt valaha király – s itt foszolj szét, alkotmányosság s oszoljatok
el, századok: ha volt valaha fejedelem, ki elmondhatta magáról, hogy
l’état c’est moi, ugy az öreg katona az, ki ma a schönbrunni galéria
narancsvödrei közül üvegen keresztül sütkérezik a napban, mely, mikor
reggel öt óra tájt felbukkan, pirulva kér bocsánatot, amért igy
elkésett, mikor a Felség már egy órája várja… bocsánat, bocsánat… no de
az a fő, ugy-e, hogy mégis megint csak sütök?…
Ferenc József az utolsó király. Már mint abban a népmesei értelemben,
melyet oly nehéz kiirtani a történetirásból, noha a történésből már
rendre kivész. Nevetséges volna azt mondani, hogy ötödik Györgynek,
második Vilmosnak, sőt bár második Miklósnak élete és története
Nagy-Britanniának, a Német Birodalomnak vagy Oroszországnak élete és
története volna. Ellenben Ferenc Józsefnek élete valóban az
osztrák-magyar monarhia élete. Égertől Predeálig, Csernovictól Mosztárig
az történik, ami a schönbrunni galéria narancsvödrei közt történik.
Lehet, hogy az emberek ezt nem tudják sem Csernovicban, sem Égerben, sem
Mosztárban. De mégis igy van, s aki látja e monarhiát, mert kivülről
nézi, az igy is látja. Diner-Dénes beszéli, hogy ő, nehogy a bécsi
ügyésznek felesleges töprengést okozzon, évek óta ugy irja cikkeit az
Arbeiter-Zeitung-ba, hogy császár helyett egyszerüen nagyhatalmat ir.
Sohasem történt, hogy a mondat s a gondolatmenet ne kvadrált, s csinált
vagy erőltetett lett volna. Az angolok, kik tisztelnek minden közjogot,
de a valóságot még jobban tisztelik, e monarhiát inkább habsburginak
emlegetik, semmint osztrák-magyarnak. Ebben sem az ő részükről nincs
szemrehányás a Habsburgok ellen, sem a habsburgi alattvaló részéről, ki
ugyanigy látja a maga helyzetét. Mert ha mégannyi alkotmányt és
parlamentet adnak is e monarhia népeinek: ez nem változtat azon, hogy
semmi közük egymáshoz. Őszintén semmi közük, kilátástalanul s
változhatlanul semmi közük. Még Ausztriához sincs közük, annál kevésbbé,
mert Ausztria sohasem volt a világon, most sincs. Magyarországnak a
legrosszabb időkben sem volt olyan köze Ausztriához, mint mondjuk a
burnak Angliához. Még ugy sem volt a világon, elnyomónak sem, Ausztria,
mint Róma városa a világcsászárság korában. Ennek ura mégis, az
imperátorral együtt, a S. P. Q. R. volt, a Senatus Populusque Romanus, a
római tanács s a római nép. De hol volt valaha az az osztrák tanács vagy
osztrák nép, mely császárral vagy császár nélkül Ausztriát jelentette
volna? Éppoly kevéssé, mint ahogy a tatai községháza nem azt jelenti,
hogy Esterházy, s az ujpesti nép nem azt jelenti, hogy Károlyi. Megszünt
az ősiség, megszünt a hübér, megszüntek a kiskirályok s kezdenek
megszünni a nagy királyok is. De az osztrák-magyar monarhia ma jobban
feuduma a Habsburgoknak, mint valaha – nem is annyira az ő akaratukból,
mint azzal, hogy minden népüknek s földjöknek több köze van őhozzájuk,
mint egymáshoz, s mert nagyrészük nekik valahogy csak kell, de egyebütt
kényelmetlen bonyodalmakat okozna, s kisebb részüktől, mely egyebütt is
boldogulna, sőt talán jobban, mint itt, a senkinek nem kellő részek
irigylik e boldogulásukat. Van, ugy mondják, egy közép-európai szükség:
hogy a germán s a szláv világ között Európa közepén afféle
pufferbirodalom álljon, nehogy egyenes szorosságban surlódjanak
egymással. Igazán szüksége van-e erre Közép-Európának, azt nem kutatom,
de ha van, mindenesetre inkább van rá szüksége, mint magának a
puffer-nak, melynek ez az állitólag meglevő külső rendeltetése nem
pótolja azt, hogy belül semmi rendeltetése nincs, s kifelé való
kényszerü mozdulatlanságában befelé teljesen elzsibbad. Közép-Európán
kivül még csak a Habsburgoknak van szükségük az osztrák-magyar
monarhiára – már ha tartanak rá, hogy legyen birodalom, amelyen
uralkodnak. Sok örömük nem telhetik benne – e birodalom urának lenni
olyan örökség, mintha valakire a nagybátyja egy szép kriptát hagy
örökbe. De ez az ur viszont akkora ur lehet, mint senki, aki eleven
televényt s engedetlen embereket örököl. Nálunk a dinasztia maga olyan
hatalom, mint egyebütt egy-egy ország – ha e monarhiát Nagy-Britanniával
vetem össze, akkor ugy Ausztria, mint Csehország, ugy Galicia, mint
Magyarország, ugy Bukovina, mint Bosznia vagy Horvátország egyformán
gyarmat, s az anyaország, a gyökértalaj senki és semmi egyéb, mint a
dinasztia, – sőt, amilyen korláttalan ur, valameddig az akar lenni, a
császár a dinasztiában: voltaképp maga a császár, a király, most a
nyolcvannégyéves Ferencz József. Ötödik Károly volt, ki ezt a hatalmat
megteremtette, s azóta, bármi a sorsa e birodalomnak s bármily rohamosan
hanyatlik is hatalma a világ hatalmai között: halandó ember bizonyára
nincs és nem volt soha akkora hatalom, mint a mindenkori osztrák
császár, ki egyben Magyarországnak is koronás királya.
Ez a páratlan szerep: egy emberi egyéniségnek országnyi erőcsomó gyanánt
való szereplése, erősen rányomódik ez egyéni életekre. A leggyengébbet
is jelentőségre juttatja – s csak olyan teljesen erőtlent nem tud
emelni, mint a kis értelmi életet élő jószivü ötödik Ferdinánd volt.
Igaz, hogy viszont az ikarusi szárnyakat is leolvasztja, s második
József ugy tönkrement bele, mint lezuhanna egy ország, ha azzal
próbálkoznék, hogy földestül, hegyestül, folyóvizestül s minden
városaival levegőbe emelkedjék, mint az aeroplán. Legjobban a nyugodt és
pontos egyéniségek valók bele, kik, a maguk személyes életét szinte a
kémiai s fiziológiai legkevesebbre szoritva vissza, legjobban tudják a
maguk életében egy közösségnek életét élni. Mondom: az osztrák császár
bizonyára nem a legnagyobb hatalom ezen a világon, de aránylag, a
leghatalmasabb ember vagy legalább is a legnagyobb ur. Annál furcsább,
hogy e páratlan szerepben legjobban olyan egyéniségek állanak meg, kiket
külömben polgáriaknak szoktunk tekinteni. Ilyen tipus volt még a ragyogó
Mária Terézia is, ez az okos és vidám bécsi asszony, a Pepi Gallmeyer s
a Hansi Niese ősanyja, – ilyen volt a négyszer házasodott patriárka
Ferenc császár, s van ebből valami Ferenc József császárban is, ki, bár
hasonlithatatlanul arisztokratikusabb természet, és mint anyai ágon
Wittelsbach-vér, ugy kulturában, mint kivált politikai tehetségben
felette áll nagyapjának, mégis erre is ráfajzik, azzal a hüvös, szinte
személytelen filozófiával, melylyel az embereket s a dolgokat nézi. Sőt
még ferencebb Ferenc császárnál, mert mindig ügyelt rá, hogy maga legyen
a maga Metternichje. „Nem szeretem, – mondta egyszer mint fiatal és
abszolut császár – nem szeretem ezt a modern alkotmányosságot, melyben a
miniszterek megmaradnak s a királyokat elkergetik!“ A mi
alkotmányosságunkban nem a miniszterek voltak azok, akik megmaradtak – s
mint a miniszterek, az alkotmányok is mindig arravalók voltak, hogy még
személytelenebb, az akarójától egészen különválasztó formát adjanak a
császári akaratnak, melynek ez abszolutságára mindig megvolt s ma is
megvan az a jogositója, hogy nem személyes gusztus szólal meg benne
(istenem, ha Ferenc József most személyes gusztusát követné, ott ülne
Wallseeban az unokái szobájában, vagy talán ott ülne a szegény Fehérváry
halottas ágyánál) hanem megszólal az a valami, az a nagyhatalom, mit a
Habsburgok reprezentálnak s mely igy akaratul ugyanazon nemü, mint a
Német Birodalom vagy a Francia Köztársaság akarata. Ferenc József a
legtökéletesebb, a legalkalmasabb egyéniség e birodalom uralkodójának,
amely birodalom a mig fennáll, olyan királyságot biztosit ez urának,
aminő már csak a mesében találtatik, s viszont csak addig marad együtt –
s akkor is csak mesemód és isten csudájának, mig uralkodója is ilyen
mese-király.
Ezért, az osztrák császári tiszt e mesebeli mivoltához képpest oly
valószerü, oly stilusos az a mesés kor, melyet Ferenc József elért, s
ezért elviselhetetlen számunkra – s elképzelhetetlen nyilván az ő
számára is – a gondolat, hogy ebben valami változás történhetnék. A
mesében a király mindig öreg – s valóban: Ferenc Józsefnek már
tizennyolcéves korában öregnek kellett lennie, sőt kemény öreg embernek,
kinek még szive is kötelesség szerint dobog. Ahogy ennek az uralkodónak
kell néznie dolgokat és embereket, ahhoz voltaképp csakis ez a
patriárkai kor való, ez a két ivadékot átélt mindenen tul valóság,
melyet semmi sem lep meg, mert mi történhetik, ami már egyszer elő ne
fordult volna, melyet semmi nem ijeszt meg, mert megszokta, hogy minden
elmulik, s mely a végén semmin sem csügg, mert megszokta, hogy minden
lehervad. Aki mindenkinek már nagyapját is ismerte, az ugyan mindenkit
emberszámba vesz, de mindenkinek fölötte érzi magát. Akivel már minden
megtörtént, az semmitől nem fél. S aki maga korszakokat élt végig,
látott elmulni régi, látott felbukkanni uj világot, és, kivált, látott
kizöldelni harminc, sőt hatvanéves vetéseket: az beletanult abba, hogy
az örökkévalóság szemszöge szerint gondolkozzék, s tud azzal az
elképzeléssel dolgozni, hogy a jövő számára dolgozik. Ez az
aggastyán-modernség kivált mint katonában van meg Ferenc Józsefben –
ugyanugy, mint megvolt az öreg Moltkéban, s megvan az öreg oláh
királyban, s megvan az öreg Roberts generálisban is.
Persze: olyan hosszu életet még nem élt halandó ember, hogy a maga élete
során próbálhatta volna ki, hogy nem lehet az örökkévalóság számára
dolgozni. Austria erit in orbe ultima – mily gyönyörü illuzió a valóban
utolsónak maradt király számára! S ez illuziójából utolsó pillanatáig
nem kell kiábrándulnia, mert bizonyos, hogy amig ő él, ez a monarhia is
változatlan megmarad, az egész világnak egy kegyes és megható
összeesküvéséből, melyben egyformán részesek ugy e monarhia természetes
megtartó erői, mint ezen erőket lenéző legeltökéltebb ellenségei is.
Mint ahogy vannak városok – Nürnberg, Castelfranco – melyeket a
száguldva változó világ kegyelete mintegy ereklye gyanánt tart régi
formájukban, elevenen: ugy virraszt – igazán érdek és politika
külömbsége nélkül – a világ fiui gondja az utolsó király nyugtalan
éjszakái felett. Hajnaltájt megnézzük óránkat s elgondoljuk: most kelt
fel, s megy át a kis galériába, várni a napot. S ha kisüt a nap,
elmosolyodunk, s örülünk, hogy megint találkoztak.