_1914 április 19._
Husz éves korom óta Anatole France olyan társaságom, mint addig volt
Dickens. S nemcsak én vagyok vele igy – különben az ő korünnepén éppugy
nem hozakodhatnám elő ezzel, mint azzal, hogy szeretem-e a töltött
káposztát, s nem vagyok-e elmaradt a Chevalier d’Orsay-parfum iránt való
szerelmemmel? Anatole France belső emberünk nekünk, negyven-ötven közt
járó mai intellektuálisoknak. Hogy a mostani husz éveseknek kicsodájuk
van ilyen, azt nem tudom. Nem is bizonyos, hogy van-e. Mert nagy emberek
mindig vannak s nagy irók is majd mindig, de nem mind való e
meghittségre. Akiket, teszem, az én ivadékom megért vagy kéztől-kézhez
örökbe vett, azok közt ott volt, hogy az iróknál maradjak, Flaubert, ott
Tolsztoj és Ibsen, ott volt Strindberg is. Mind nagyobb ember, külömb
elme, hatalmasabb iró Dickensnél s Anatole Francenál. De egyik sem az az
ember, kivel egy szobában tudnánk lakni. S az sem, kiről feltennők,
hogy, ha találkoznánk velük, észre tudnák venni, hogy a világon vagyunk.
Dickensszel s Anatole Franceszal ugy vagyunk, mintha magunkat is ők
irtak volna. Minden kis fiu Dickenstől való, s minden ember, kit legjobb
humorosan nézni, de van annyira ember, hogy ne sértődjék meg, ha
humorosan nézik: Anatole France kigondolása. Sem akiket megirtak, sem ők
maguk nem legeslegelső emberek a világon. Ám apánk sem volt az – csak
minden felsőségek közt legföltétlenebb volt és legmelegebb.
Sietek megmondani, mielőtt párhuzam izetlenségébe esném, hogy azon az
egyen kivül, hogy mindaketten tollforgatók, alig van hasonlatosság
Dickens és Anatole France között. Még az az ellentét sincs meg köztük,
mely akkora, hogy már szinte hasonlatosság. Anatole France nem oly
ellenlábasa Dickensnek, mint aminőnek például, faji reprezentánsul,
Taine veti Musset-t Tennyson ellen. De való, hogy ők is faji
reprezentánsokul különböznek egymástól. Dickens mindenestül angol,
Anatole France mindenestül francia. Dickens moralista, Anatole France
raisonneur. Dickens ethikus, Anatole France tudós. Mindaketten az
emberrel törődnek – hiszen innen van minden egyesünknek az az érzése,
hogy törődnének velünk, ha ismerősök lettünk volna. De Dickens azt nézi,
hogy mi köze az embernek ahhoz, amit érez. Anatole France azt, hogy mi
köze az embernek ahhoz, amit tud. A Dickens regényeit olyan ember irta,
ki minden érzést átérzett. Az Anatole France irásait olyan, ki minden
gondolatot végiggondolt. Persze: nem érzés nélkül. Mint ahogy Dickens
nem ostobául jó, Anatole France nem szivtelenül okos. Ami megértésre
angol ember képes, Dickens mindazzal jó. S ami jóság francia embertől
kitelik, Anatole France mindazzal okos. Betyár, mint minden francia, s
azért ért meg bennünket, hogy mulasson rajtunk, évezrednyi messzeségekbe
vissza, foglalkozásnyi mélységekbe leszállóan. De törődik velünk, mert
jó ember.
Pedig a jó szem csábitja az embert a rosszaságra. Az okosság magában is
kegyetlenség, – a szem csak ugy lát, ha hideg. S aki vitte annyira, hogy
magamagát is hidegen nézze, abban a minden teremtett állatban bennelakó
szadista hamar ugy érzi, hogy ezzel az ő számára váltatott jog a mások
iránt való kegyetlenségre. Csak Swiftet kell nézni, kinek Gulliverje
nyilván ott lebegett a Pingvinek Szigetének irója előtt. A mesélő s az
államregényes fantázia minden megjelenitése mennyire csak arra való
Swiftnél, hogy beletaposson a vesékbe, melyekbe belelát, s mennyire a
magával való meghasonlottság dühét veti az emberek, veti az ember ellen.
Gyilkos moralista s vérengző raisonneur – mindenért, amiért Dickens és
Anatole France kedves előttünk, Swift bizony rettenetes. Mert mint az
okosság, az erkölcsösség talán még inkább csábit a kegyetlenségre. Az
okos ember a maga fölöttessége nevében itél, tehát mégis legalább
szemtül-szembe kell állania áldozatával, s igy bátornak kell lennie s
közben el is lágyulhat. Az erkölcsös azonban paizs mögül eregetheti
nyilait. Gyáván. És képmutatóan. A saját kegyetlenségével, a saját
irigységével, féltékenységével s türelmetlenségével nemcsak kifelé, a
világ előtt, de befelé, önnön lelkiismerete előtt is elbujhatik az
intézmények szentsége, a parancsok hajthatatlansága mögé. Nem kell
megvallania magának, hogy: én vén disznó vagyok, ki beledöglök abba, ha
a fiatalok élnek és mulatnak és velem nem törődnek. Hanem magának is azt
szavalhatja, hogy: micsoda nő az, ki nem az anyaságban találja legfőbb
örömét és mulatságát?! Nem kell azt éreznie, hogy: én pervertált
vadállat vagyok, ki saját fiamat is vérben úszatnám magam előtt. Hanem
azt mondhatja: én Brutus vagyok, ki saját fiát is feláldozza a
kötelességnek… a haza minden előtt… fiat justitia, pereat mundus. A
franciáknak az a dicső nagyságuk, hogy bár eszük csábitja őket a
kegyetlenségre, a gonoszság hiányzik moralistáikból. Kinevetik az
embert, mert belelátnak – de megbocsátanak neki, mert megértik. Tout
comprendre c’est tout pardonner – ezt francia asszony mondta. S nil
humanum a me alienum puto: ez latin mondás.
Egy okos és jó apa, aki mindent tud s akitől mindent meglehet tudni: ez
Anatole France. Ez a francia tipus Montaignetól fogva mindmáig –
leggyönyörübb példánya Ernest Renan volt. A francia személyes viszonyban
van azzal, amit tud, a tudomány nem ismeret számára, hanem élemény, s
ami végre gondolkodás utján jutott, az éppugy átmegy vérébe, mint ahogy
nemzetül és társadalmul nem elégszik meg azzal, hogy az igazság igazság
legyen, hanem menten át is akarja vinni az életbe intézményül. S itt
felelhetek egy finom itéletü tudós olvasómnak, dr. Lambrecht Kálmánnak
abbeli kérdésére, hogy, ha vallom is (Eötvös Loránttal) a tudomány
egyetlen, tehát nemzetietlen voltát, nem látom-e, hogy a nemzetközi
tudománynak nemzeti forrásai vannak, s az út, melyen a tudós az
abszolut, tehát nemzetközi eredményt eléri, nemzeti, sőt talán faji is?
Hogyne látnám, látom, sőt, mondom, többet is látok. Látom, hogy kiki
fajta és nemzet szerint milyen hasznát veszi a megtalált eredménynek.
Látom, hogy a francia számára nem külön dolog az élet s külön a
tudomány, hanem az életbe tartozónak tekinti azt, amit mint tudós
megállapitott. Az az eddig le nem birt emberi fogyatkozás, hogy a
tudásnak végére jutni nem tudunk, az angolt nem zavarja
gyakorlatiságában, a németet nem zavarja kötelességtudásában. A francia
azonban – s nem mától fogva – életelvet von le belőle: a szkepsist. Mint
ahogy az agnosztikus Kant, miután kivégezte azt az istent, akiben
hihetnénk, felállitja a Kategorischer Imperativot, mely nem más, mint
egy isten, kinek parancsát ugy kell követnünk, mintha hinnénk benne: az
agnosztikus Spencer is azt mondja, hogy, mivel a tudás bizonyos ponton
megáll, e ponton tul ugy hihetünk, mintha tudnánk. A francia, ha
agnosztikus, egyformán kételkedik a tudásban is, a hitben is, a tudást
egy kicsit ugratja a hittel, a hitet egy kicsit ugratja a tudással, s az
embert egy kicsit ugratja mindkettővel. Ez a francia, az észnek embere,
s nem hiszem, hogy maradandóan tudna rá hatni az a Bergson, ki
ösztönemberré akarja visszafejleszteni, noha nagy segitségére lehetne a
mai lélektan, mely világot kezd vetni arra, hogy az észen mennyire
uralkodik az ösztön. S noha, ki tudja, – que scais-je? – miután a
franciák az ész segitségével mindenben kételkedni tudtak, most az eszük
hozzásegiti őket ahhoz is, hogy kételkedjenek eszükben is.
Ez persze nem lesz könnyü, mert sugárzóan eszesek. Ez az ő nemzeti
jellemük, és senkiben kellemesebben nem ölt testet, mint Anatole
Franceban. Ugy szeretjük az eszét, mint az asszonyon a szépséget, s
egy-egy mondása, mely bájos egyszerüséggel mond ki mérhetetlen
igazságot, tisztára ugy is hat, mint egy drága mosoly az ajkakon,
melyeknek halandóságáról a mindenség hatalmát izleltük. Sehol ugy meg
nem látszik, mint nála, hogy a tudás emberi dolog, s ugy vagyunk
személyével, mint mikor rokonságunkban vagy barátaink közt van nagy
tudós, kinek közelről látjuk minden emberiességét. Kivált mikor a Veres
Liliomot olvasom s általában, mikor megfigyelem, minő szemmel simogatja
s minő kézzel irja meg nőalakjait, szakasztott az az érzésem van, mint
mikor egy immár világraszóló nevü tudós barátom megházasodott.
Legnagyobb tette Anatole Francenak – s magát legjobban kifejezve benne,
nyilván legmüvészibb is – a Histoire Contemporaine, melynek négy
regénykötetében a mi nemzedékünk életét, a legutóbbi évek politikai
kavarodásait irja meg tudományos megfigyeléssel, – azzal a szerető
érdeklődéssel s örökkévalósági szemszögből, melylyel egy-egy tudós a
hangyák életét figyeli meg. Elmondhatatlan varázsa van e módnak melyre
tipikus, hogy a Riquet kutya gondolatmenetét éppoly hiven és sürün irja
meg benne, mint a gazdájáét, M. Bergeretét, kinek figurájára oly szerető
humorral néz le, ahogy az ember csak maga-magára tud tekinteni. Valahogy
olyan ez az előadás, mint mikor az ember a régifajta gukkernak forditott
végén át nézve, saját szobáját s asztal körül ülő családját szinpadi
messzeségbe tudja kicsinyiteni és távolitani. Történelmet irni a mai
napról: ez visszája annak, tehát ugyanaz, mint amit a Thais-regényben
vagy a Pilátus avagy a Gallio novellákban cselekedett volt meg Anatole
France, mai regényt vagy novellát irván a történelemből. Itt is, ott is
és mindenben: tudás, mely az ember iránt való mély érdeklődésből
párolódik le, s melynek kigyuladása megint csak arra való, hogy
visszavilágitson az emberekre. S amit az ő tudománya, a történelem,
egypár kézzelfogható törvényt mutat, azt Anatole France a maga részéről
s a maga személyében éppoly kevéssé habozott belevinni az életbe, tehát
javára válatni az embereknek, mint a nagy forradalomban a jakobinusok az
enciklopedisták tanitásait. A könyvek és szobrok kedvelője, az asszonyok
mosolygó becézője a Dreyfus-ügyben kiállt a piacra, sőt, s ez még
nagyobb hősiesség: pártba állott be, még ha e párt szocialista is.
Elképzelni pártban, programmhoz kötve ezt az önálló és kételkedő lelket!
Miért tette? Igen egyszerüen: azért, mert tenni akart. S mert a
lélektanból tudta, hogy cselekedni csak behunyt szemmel lehet, s a
történelemből tudta, hogy csak az győz, aki nem gondolkozik. Aki a
meggyőződésével házasságban él, az ugy jár, mint M. Bergeret: megcsalja
a felesége. Az igazság olyan, mint az asszony: egy kicsit erőszakot kell
tenni rajta, hogy elérjék. Célt kitüzni habozás nélkül s követni a célt
birálat nélkül: ez biztositja a sikert még akkor is, ha a célt hamis
igazság alapján tüzték ki. A cselekvés lendülete ugy átviszi az embert a
téves elmélet ingoványán, mint az expresst a sebessége a beszakadó
hidon. Mire a programm beszakadhatna alatta, már győzött a párt. Ezért
kell a gonosz igazságtalanságok s a csaló zsarnokságok ellen pártba
állani és programm mögé, s Pilátusra, ki szintén latin ember volt, tehát
minden franciában benne lakik, s egyre kezét akarja mosni, mondván: hol
az igazság?! – e praemontaignei szkeptikusra rárivallni: most háboruban
vagyunk, s te katona vagy és tudod, hogy háboruban nem ér rá az ember
kezét mosni, s az igazság ott van, ahol előremennek!
Anatole France mindig előre ment s ezért mindig ott volt, ahol az
igazság. Néha maga-magát is azzal a nagyapai mosolylyal nézhette,
melyhez most években is eljutott. De egészben véve nyilván meg van
magával elégedve s levonja életének tanulságát: nem muszáj ostobának
lenni, hogy az ember jó legyen.