_1913 november 23._
Karl Kraus egy kicsit rosszkor jön most december elején Budapestre. Az ő
antizsurnaliszta forradalmát, melylyel Kelet-Európa történetében oly
érdemessé tette magát, minálunk az ellenforradalom fogja szaván. Az eset
az, mintha Hogarthból, kinek annyi kifogása volt az asszonyok ellen,
Jack a hasfölmetsző vonná le a tanulságot. Amikért Karl Kraus az
ujságuralom ellen lázad, minálunk mind annál veszedelmesebb, mert
mifelénk az ujság az egyetlen lelki hatalom. De kipörkölésükre rossz ez
az alkalom, mikor ezek kifogásával a sajtón át a lelket akarják
tüzhalálra vetni.[1] Karl Kraus antisemita is, amily kegyetlenül csak
gőgösen intellectuel zsidóember tud antisemita lenni. De
antisemitizmusával rossz helyre menne, ahol épp akkorra hirdettetne
felolvasást, mikor azon estére pogrom van kitüzve. A mi igaz oroszaink
elérték, hogy nálunk nemzeti ügy lett a zsarolás, és barrikádra kell
mennünk a szemtelenség szabadságáért. Pontosan a Bach Sándor mintájára,
akinek sikerült Rózsa Sándorból nemzeti héroszt csinálnia, kiről a nagy
Széchenyi István szerető szavakkal ir a Blickben. Még a kapcabetyárok
ellen is nehéz beszélni ott, ahol a betyárság kormányrendszer.
Ez a kis pechje azonban még vonzóbbá teszi előttem Karl Kraus-ot, mert
ez a fajta pech az, mi kifürkészhetetlen összefüggésnél fogva
elválhatatlan bizonyos fajta embertől – s ez csak megerősit abban a
másunnan is kialakult feltevésemben, hogy Karl Kraus ilyen ember, vagyis
elfogódó, németül schüchtern lélek, ki gyilkos agresszióval akarja
lebirni ez oktalan elfogódottságát. Igen, az ő agressziója éppoly gyanus
előttem, mint tüntető önérzete s monomániás hiusága. Kisfiu lehet ez a
Karl Kraus, ki egyáltalában nem bizik magában, s igen szeretne a dadája,
vagy talán az édesapja ölébe bujni s hallani a megnyugtatást: ne félj,
kisfiam, nem bánt senki, mindenki szeret, s te vagy a legokosabb kisfiu
a világon! Lehet, hogy tévedek, de a Karl Kraus nagyzó egocentrizmusa
alján egyre ott érzem annak szorongását, ki nem biztos benne, hogy van-e
ő egyáltalában, s kárörvendő józansága annak a teherpróbája, hogy
álmainak hidja nem szakad-e be alatta?… Tolakodás igy belevájkálni egy
eleven emberbe, de ha mind e felsorolt feltevéseim nem csalnak, akkor
Karl Kraus az az ember, ki epedő kiváncsisággal exhibicionálja magát
ilyes tulkapások számára, mert senkisem oly kiváncsi őrá, mint saját
maga – s nincs az a sorosiró, kinek itélete számára különben csak
tomboló gunyja van, hogy menten némi fokig hitelt ne találjon előtte, ha
őróla mond rosszat vagy ostobát. Ha Karl Krausnak kifogása lehetne az
ellen, hogy elevenen boncolják, akkor nem sietne testében állani az
emberek elé. Ezzel igen megfér, hogy lenézze őket, s azzal, hogy lenézi
őket, igen megfér, hogy áhitatosan reszkessen tőlük, s belehaljon, ha
nem törődnek vele. Komplikált ember ez a Karl Kraus. Lirai költő, ki
poloskairtásra adta magát.
Könnyü ezen nevetni – de gondoljatok csak a poloskalázra, amit okvetlen
érezhettetek már vidéki fogadókban, mikor reszkető undorral s mind
vadabb kapkodással egész nagyitó forróságba utáltátok és gyilkoltátok
bele magatokat, borzongva és káprázva még a csipések mérgétől is, a
végén már olyan révületben, ami semmiben sem más, mint a táncoló
derviseké vagy a habzó száju Pythiáé. Ilyen trance-ok adják meg a
clairvoyance-ot s ilyenkor történnek a nagy meglátások és megtalálások.
Karl Krausnak is van ilyen trouvaille-a – körülbelül olyasmi, mintha
valaki rájön arra, hogy vannak poloskák. Ezen megint könnyü nevetni, de
megint csak igy van. Mert nem minden ember érzi meg a poloskát, sőt
számlálatlan nemzedékek nem érezték, mert természetesnek találták, és
genie volt, ki először elkezdett vakarózni, ki először nem birta, ki
először esett lázba tőle s észrevette, hogy ezt nem lehet tovább türni.
Az ő meglátása után aztán nem volt nehéz tovább látni, hogy micsoda
veszedelem a féreg, mily gyötrelem, mily méreg, mily hordozója a
betegségnek s megörökitője a fertőzéseknek. De eleinte nyilván röhögve
fogadták, s nem tudták megérteni: mit izgatódik ily semmiségekért… A
Karl Kraus trouvaille-a az, hogy a filiszteriumtól tönkre kell mennünk.
A vendéglősöktől és kávésoktól, kik névnapot köszönttetnek maguknak az
ujságokban. A császári tanácsosoktól, kik augusztus 18-án a
fürdővendégek nevében telegrammot menesztenek a császárhoz. A
szinészektől, kik megintervjuoltatják magukat, hogy mit éreznek alakitás
közben; a festőktől, kik megirják, hogy mennyi sikerük volt az
asszonyoknál. Az esküdtektől, kik szivük egész hájasságával, a biráktól,
kik aranyerük minden vérességével őrzik a jó erkölcsöket. A
professzoroktól, akik üzletemberek, a bécsiektől, akik hülyék, a
magyaroktól, akik zsidók, a zsidóktól, akik nagyképüek. S főképp az
ujságoktól s az ujságiróktól. Mert az ujság hatalom: ellenben az
ujságirás csak ügyesség. Ha pedig az ügyesség hatalomhoz jut, abból
erkölcstelenség támad. A Karl Kraus tizéves hadjáratának legnagyobb,
legtörténelmibb része, amit az osztrák ujságuralom ellen vitt. A
felületesség, a tudatlanság, az izléstelenség, melynek egy kiskoru
társadalom annál inkább ki van szolgáltatva, minél felületesebb,
tudatlanabb s izléstelenebb maga is, lassanként nagyzási hóbortjába esik
annak, hogy mindennek arbitere lehet… Mondom: nálunk most nehéz erről
beszélni, mikor itt éppen a sajtószabadság ellen csavarnak hurkot a
hajszálakból, miket az ember az ujságirás levesében talál. De nemcsak az
ujságokról s az ujságirókról van szó, hanem általában a parvenüségről,
mit a polgárság uralomra jutása jelent mindenütt a világon. A formái
sokfélék, mások Newyorkban s mások Berlinben, szellemes népnél, mint a
francia, elviselhetőbbek, mint olyan gyengébb értelmünél, aminő az
osztrák-német. Ám a veleje ugyanaz. Az, amit Anatole France, maga is
polgárember, ugy foglal össze, hogy micsoda uralom a polgári, mely a
műveltséget abban keresi, hogy tud-e az ember orthografiát! A régi uri
világban kiki irt az ő szép francia nyelvükön, aminő betürakással akart,
s az volt a müvelt, aki mindent értett és mindent tudott. A polgári
társadalomban az a müvelt, aki tudja, hogy mit hány g-vel kell irni…
Mindez nem szól a polgárság s a demokrácia ellen, mint ahogy a nagyképü
mateforák, a garasos költészet, a szükeszü kalmármorál ellen való
felhördülés nem szól a sajtószabadság ellen. De minden uralomnak s
minden hatalomnak, ha megvolt a rendeltetése, megvan a tulkapása s a
veszedelme is, s ilyenkor fel kell csillannia a guillotinenak és vérnek
kell folynia. A királyság, a papság, a nemesség: a maga idejében mind
hivatásos volt, de a végén mindnek meg kellett szorongatni torkát, hogy
ne haraphasson tovább. Az uj hatalmakkal sincs különben. Egyről, a
legnagyobb mai hatalomról, már rájöttek, hogy tenni kell ellene: a
tőkéről. Annyira rájöttek, hogy kezdik hálátlanul elfelejteni, mily nagy
volt a hivatása, mily óriásit emelt a világ fejlődésén. De a tőke nem
minden és nem minden tőke, s a mának más is megadja bélyegeit, mint a
pénz felhalmozódása. Megadják mind a szabadságok, melyeknek elkellett
jönniök, hogy a tőke urrá lehessen, megadják mind a könnyüségek,
melyeket a tőkének köszönhetni. És mind e javaknak van viszája is, és
mindig ugy van, hogy elébb fel kell szabaditani a rabszolgákat, aztán el
kell következnie a második szabadságharcnak, melyben megfékezik a
legocsmányabb zsarnokot, a felszabadult rabszolgát.
Ez minden felszabadulással igy van. Azért, mert valaki alul van, még nem
angyal – hiszen ha angyal volna, nem kéne felszabaditani. De nem is lesz
angyal aztán sem, ha már felszabadult. Minden rabság gettó, s minden
parvenüségből kiütköznek a gettóvonások. Türhetetlen tolakodással, apró
ordénáréságokkal, melyekből egyenként hiányzik a nagy despotizmus
stilusa, de együttvéve mégis egy nagy visszaéléssé állnak össze, egy
nagy elnyomássá és elviselhetetlenséggé, – a háziurrá, ki azt mondja:
mikor én ebben a korban voltam, reggel négykor keltem föl és négy
krajcárt kaptam bért egy napra és mégis mennyire vittem!… a
háziasszonynyá, ki felháborodik azon, hogy a szolgálónak gyereke mert
lenni… a közönséggé, ki megszabja az irónak, hogy’ irjon… a riporterré,
ki megállitja az öngyilkost a harmadik s a második emelet közt, hogy
kitudja, hogy hitták a nőt, aki miatt megöli magát… a publicistává, ki a
börzegalopin irodalmiságával avatkozik a világhistóriába… a királynővé,
ki rossz meséket helyez el a lapokban, mialatt az ura pénzt sajtol
népének tetveiből… mondom: mind a millió kicsiséggé, mit egyenként
számon venni kicsinyesség, de amivel mégis egyenként kell végezni, hogy
az egész veszedelmének érzése végre végigborzogjon az embereken, –
valósággal ugy, mint ahogy az egyszeri bolhapor csak ugy használt, ha
egyenként megfogták a bolhát, és beletöltötték szájába. A nagyzás beteg
érzékenysége, az üldöztetési káprázat lázas nagyitása kell hozzá, hogy
az ember a filisztérium minden egyes esetén felbőszüljön, minden egyes
emberétől megőrüljön, s a nagyeszü s felsőségesen magasrendü ember
monomániás ellen-praetorrá nőjje ki magát, ki igenis minima curat, éppen
a kis dolgokkal vesződik, mert felfült képzelete mindegyiknek árnyékában
megismeri az ördögöt, mindegyiknek alján meglátja a nagy összefüggést, a
nagy veszedelmet, a nagy következéseket, hogy mikor a derék
paszomántkereskedő vagy viaszgyáros ártatlanul ül az ő félkövér
marhahusa mellett, torkonragadja és képébe hörögje: gazember, te vagy
az, ki miatt a szerelem tilos, a müvészet éhen döglik, a tudomány
eltorzul, a lélek elnyomorodik, a tisztesség tönkremegy, az igazság
elbukik, a gyereksziv elkeseredik, az asszony hisztériába esik s a férfi
eldurvul!… Nem félni attól, hogy ez attakkal nevetségessé teszik
magukat: ehhez nem elég az igazság szeretete, ehhez az igazság hiusága
kell. Birni az állandó háboruság izgalmait, a napról-napra ismétlődő
kitettség szorongásait, ijedségeit és gyilkait: ehhez nem elég a
jóhiszemüség, ehhez az a becsvágy kell, mely hitbe hajszolja a
tanácstalant s halálveszedelembe az ijedezőt. Nem hiszem, hogy Karl
Kraus fanatikusa volna az igazságnak, de olyan leleményes, annyira
felgyult és felhevült esztétája annak, hogy neki legyen igaza, hogy
mindig megtalálja ehhez a biztos utat, – azt tudniillik, hogy igaz
legyen, amit mond, hogy érték legyen, amiért helytáll, és ártalom
legyen, amit támad.
Fantázia nélkül ez nincs – hiszen minden verekedés fantasztikum, s aki
azzal akar ölni, hogy leirja, amit meg akar ölni, annak lelkében bele
kell ülni tudnia abba a másikba, akit ki akar végezni. Ehhez a fajta
megvetéshez és gyülölethez szinte tisztelet, szinte szeretet kell
objektuma iránt, mert csak ennek erejével tudjuk magunkat igy helyébe
élni, s az érdeklődve haragvás kétértéküsége nélkül nem áll elő az a
clair-obscur, ami nélkül viszont irónia nincsen. Megfigyelték a kis
gyerekeknél, hogy arra… feledkeznek rá, akit szeretnek. Ez nagyon
transzponálódik a felnőttség során, de az iróniából, mely a lenézés
nedveiben tulságosan összevisszafüröszti áldozatait, mindig rá lehet
következtetni a tudattan szimpátiára. Zwölf Seiten eng und zierlich, Ein
kleines Manuscript, Man schreibt nicht so ausführlich, Wenn man den
Abschied giebt – énekli az a Heine, ki szintén egy nagy gyülölsége Karl
Krausnak, amint hogy nem utolsó trouvaille-ja annak észrevevése sem hogy
a német-, zsidó zsurnalizmus talmi-intellektualitásában mennyire a Heine
hatása bünös. Az ember nem ir oly tévedhetetlen mondatokban azokról,
akikhez nincs több köze, mint a megvetés. Az ember nem érvel oly zuhogó
intellektualitással, melyhez csak az egy Hyppolite Taine-ét s ma talán a
Chestertonét lehet mérni, olyanok ellen, kikkel semmi egyéb összefüggése
nincs, mint hogy egy glóbuszon élnek s egy kalendáriumi napon. Karl
Krausnak egy kicsit vérében van a zsidó, az ujságiró, a feuilletonista,
a tésztaevő és a filiszter, s káprázatos artisztikuma sem tud
megtéveszteni az iránt, hogy ő is csak osztrák, bécsi ember, hijján a
hatalomnak, a nagy erőnek, a szónorságnak, – a kezüknél fogva vezetett
gyereknépek fiainak lágyságával s érzékenységével, mely csak megsértődni
tud, de haragudni nem, s egy jó viccért annál hajlandóbb eladni apját,
mert eped a megszabadulás után az örök kiskoruság érzésétől. Vagyis: nem
herosz, nem nagy ember. De végtelenül tehetséges, természetében
geniális, irói tisztaságában elragadó ember, kivel igenis öröm és
elégtétel egy glóbuszon s egy kalendáriumban élni.