Levelek

_1914 május 2._

Heine leveleit adják ki most ujra, s nemrég megjelent első kötetükről

valaki, akit nem ismerek, de ezek után figyelemmel fogok követni, Serlo

álnéven okos és fürge tárcát irt a Pester Lloydba. Azt magyarázza, amin

én már gyerekkoromban fennakadtam: hogy az irásaiból ismert Heine vajmi

kevéssé mutatkozik meg e levelekben. Ma már nem csodálkozom ezen, s én

is abban látom a nyitját, amiben a tárca irója: hogy Heine modern ember.

De talán nem árt kifejteni, hogy e modernségen, legalább ebben a

vonatkozásban, nem kell holmi korszellemre vagy micsodára gondolni.

Heine ugy volt levélirónak modern, mint aki nem mászik gyalog az ötödik

emeletre, mikor most már liften is járhat. Heine iró volt, sőt, ami még

modernebb technika: ujságiró. Ami mondanivalója lehetett, még kedvesei,

még barátai számára is, azt nemcsak módjában volt, de kénytelen is volt

megirni, ha nem könyvbe, hát ujságba, ha nem versben, hát uti levélben

vagy párisi levelezésben. Hogy vannak dolgok, amik nem valók

nyilvánosság elé? Ez az, amit nem hiszek. Inkább olyanok vannak, amik

nem valók négyszemközé. Semmi sincs, amit nyilvánosság elé menekülve s

nem tétetve ki annak, hogy egy bizonyos emberi személy előtt tolakodóvá

vagy alázkodóvá válhatik, az iró őszintén el ne mondhatna. A

nyilvánosság akkora ur, hogy a legbüszkébb gőgnek sem kell előtte

szégyenkeznie. S annyira személytelen, hogy mig fel lehet tenni, hogy

minden érdekli, viszont a hozzá való fordulásban nincs meg az a

bizalmaskodási flagrancia, ami az egyes ember előtt tett vallomásban. A

nyilvánosságnak nem lehet terhére esni, a nyilvánosság előtt nem

férfiatlanság panaszkodni, a nyilvánosság nem kér viszontmeghallgatást,

ha meghallgatott, a nyilvánosság előtt nem komédia a páthosz, s nem

gyengédtelenség a guny. A nyilvánosság olyan, mint az isten: az ember

maga szabja meg, milyen viszonyban legyen vele. A régi irók, kik csakis

könyveket irtak, tehát nem mindennel állottak s igy is csak korlátoltabb

nyilvánosság előtt, egyéb mondanivalójukat beleonthatták leveleikbe.

Ugy, mint a mai iró is gyerekkorában, mikor még nem talált kiadót s az

ujságok nem nyiltak meg előtte. (A Heine gyerekkori levelei is régi

értelmü levelek.) A mai iró előtt nyitva áll az ujság, s a mai iró

számbaveszi, hogy van ujság. Ami közlenivalója van, abban irja meg, s

amit leveleiben tudathatna, azt az emberek az ujságokból ugyis tudják.

Mit irt volna Heine magánleveleiben a párisi koleráról, mikor az

Augsburger Allgemeine Zeitungnak megirta erről minden megirni valóját –

s ha nem is: rokonsága meg barátai egyéb ujságokban nem bőven

olvashattak-e mindezekről? Ujság, vasut, táviró ma már telefon is:

képtelenséggé teszi a régi fajtáju levelet. A nyilvánosság nagyobb és

gyorsabb lehetőségével szemlátomást átalakulnak az arról való fogalmak,

hogy mit lehet négyszemközt megmondani vagy megirni. Ez áll még a

szerelmes levelekre is, melyeknek híját különösen felhántorgatják a

szerelmes természetü Heinénál. Amit az ember megmondhat csókban, vagy

megirhat versben, azt izléstelenség levélbe megirni. Valaha nem igy

volt, mert valaha, a cimzettnek pótolnia és képviselnie kellett a

közönséget. Akkor lehetett levélben szerelmesen áradozni vagy szónokian

szavalnia – hallgatag összeesküvés volt ez a levél irója és vevője

között, a cimzett is beletartozónak érezte magát az irásmü keservesen

komédiázott levélformájába, s együtt várták az utókort, mely elé egyszer

mégis csak odakerülnek ez irások, mik aznap nem találtak kiadót. A régi

levelek nagyrészt ujságok helyett iródtak, és, ha irók irták, könyv

számára vagy helyébe. Minthogy erre ma már szükség nincs, nem is lehet

folytatni. Mert a világon csak az lehetséges, ami szükséges – a

felesleges valami módon lehetetlenné válik, többnyire azon a

leggyilkosabb módon, hogy nevetséges. Ma nevetséges fontoskodás a

levélirkálás, ma, mikor, ha valakinek igazán van mondanivalója, az sem

mesterség, hogy nyolc-tiz nap alatt akár Amerikában is ott teremjen

annál, akihez köze van.

Mert a lehetőségek mindig benne vannak a levegőben s benne vannak az

idegekben. Minthogy ma elmondhatatlanul könnyebb, mint csak negyven év

előtt is, hogy akiknek dolguk van egymással, összekerülhessenek: az

állandó távolélés ma nagyobb szakitás, mint azelőtt volt. Kicsinyes a

hétköznapiságokról beszámoló levélirás, és fontoskodás az elmélkedő. Mi

marad hát megirásra? Csak az elintézni valók – s ez mind kevesebb marad

olyanok közt, kik állandóan távol élnek egymástól. Igen hamar ugy

fordul, hogy az ember hiányzik a saját leveléből, s a kapott levélben

nem találja meg azt, aki küldte. Az ember nem látja, lassankint már

elképzelni sem tudja azt, akinek ir – s a vett levélen látszik, hogy

ugyanigy a sötétbe volt irva, tárgytalanul, találomra, bizonyosság

nélkül. Minthogy száz olyan eset közül, melyben ezelőtt szükség volt

levelet irni, ma kilencvenkilencben felesleges: a fejlődés összeesküszik

a századik ellen is, s valahogy azt akarja kiszoritani, hogy akiknek

dolguk van egymással, találkozhassanak, akiknek közük van egymáshoz,

együtt lehessenek, s inkább csoda történjék, csak levelet ne kelljen

irni. A mai ember, ki helyett ezerszer többféle gép, alkalmatosság és

intézmény dolgozik s végez olyan munkát, amit apáinak maguknak kellett

ellátniok, voltaképp jobban ráérne levélre, mint apái. S mégsem ir –

idestova már akkor sem, mikor még kéne.

A lehetőségek másképp is benne vannak az idegekben. A legtöbb iró rossz

társalgó, mert figyelmetlen – előad, de nem beszélget. S nemcsak, mert

irás közben megszokja, hogy mindig ő beszél s a másik, a láthatatlan

közönség csak hallgatja, hallgatja áhitattal és figyelmesen és nem

kotyog közbe: mondom, nemcsak, mert ezt megszokja, hanem azért is, mert

számithat erre. Legyünk vele tisztában, hogy az emberek nem egymás iránt

érdeklődnek, hanem önmaguk iránt, s nem arra kiváncsiak, amit a másik

mond nekik, hanem arra, amit a másik majd kivált belőlük. Még a kiváló

emberek társasága sem azért kell, hogy nagyszerü dolgokat tanuljunk

tőlük, hanem hogy értelmük és tehetségük közele a legtöbbre gyujtson

bennünket, amire képesek vagyunk. Akiben magában nem lakik sok, és, nem

lévén iró vagy müvész, nem számithat arra, hogy valahol mégis csak

meghallgatják, az képes arra az áldozatra, hogy ő is odahallgasson, ha

beszélnek hozzá, igy vásárolván meg, hogy aztán ő is beszélhessen s a

másik mégse bujjék ki bőréből a türelmetlenségtől. De az iró, akinek van

hol kibeszélnie magát, tehát nem kell ily drágán megvásárolnia, hogy

közönséget találjon: az iró legritkább esetben oly fegyelmezett, hogy

erre az áldozatra képes legyen. Üss, csak hallgass meg, szólt

Themisztoklesz. Üss, csak ne kivánd, hogy tudjam, mit mondtál: ezt

mondja az iró.

S ez nem szerénytelenség vagy gőg vagy elhittség, Nincs érdekesebb az

embernél, s ez az egész érdekesség megvan minden egyes emberben. Minden

egyes ember mond valamit, azzal, hogy olyan, amilyen – s ez

hasonlithatatlanul érdekesebb, mélyebb, magasabb és tanulságosabb, mint

a közhelyek, amiket a legtöbb ember fecseg, a laposságok, amikkel

imponálni akar, müveltségét fitogtatni, értékét éreztetni. Hozzád, ó

ember, ezer a közöm. A szamárságokhoz, amikkel fülemet teleduruzsolod,

semmi. Mikor találkozom veled utcán, villamoson, szinházban, akárhol:

néha lelkem legforrójáig megrendülök láttodra, – a hervadástól, mely

kikezdett, eltorzitott s kiforditott magadból a husz év alatt, mióta nem

láttalak. Néha sejtelmem sincs róla, ki és mi lehetsz, miből élsz, mi a

mesterséged s honnan ismerlek – csak tudom, hogy valaha valamikor

találkoztunk, talán egy percre, talán csak egy bemutatkozó mormolásra, s

azóta eltüntél szemem elől s egy pillanatra sem jutottál eszembe. Most

itt vagy, s én elgondolom, hogy azalatt egyre voltál, éjjel-nappal,

minden pillanatban, mindig a világ közepe voltál a magad számára, mindig

minden körülötted forgott, van munkád, van családod, vannak

képzelődéseid, vannak gondjaid. Gyerek voltál akkor s azóta magadnak

vannak gyerekeid, friss és eleven voltál, s most már képedre van irva a

halál, – fogaid megkoptak, hajad szálai kiszáradtak, bőröd megpetyhüdt,

kezed megeresedett. Ez végtelen érdekes, ez borzalmasan érdekes – s

ehhez képest mi az, amit mondhatsz?! Politikáról beszélsz? Olvastam

reggel az ujságban, amit este elmondasz. Megfigyeléseid vannak? Apádtól

hallottam, s akkor is már régiek voltak. Általában előre tudom, miről

mit fogsz mondani, miről mi a véleményed, miről mi jut eszedbe. Meg

tudnám csinálni, hogy előre leirjam s közjegyzőhöz letétbe adjam, hogy

akkor bontsák ki, mikor elválsz tőlem, – benne lesz minden, attól fogva,

hogy mikor azt kérdem, hogy’ vagy, azt feleled: „mint a szegény ember a

gazdag városban“, egészen addig, hogy mikor bucsuzol, azt mondod:

„viszontlátásig a legközelebbi husz esztendőben!“ Sokkal jobban

érdeklődöm irántad, sokkal jobban el vagyok foglalva azzal, ami rólad

jut eszembe, semhogy törődhetném a szavakkal, amiket csak azért makogsz

el, mert semmi sem jut eszedbe.

Ha neked volnék, ó felebarátom: előttem gyanus volna az olyan ember, ki

figyelmesen, sőt érdeklődéssel és élvezettel hallgatja meg, amiket

beszélek. Ekkora fegyelemre csak az érdek képes, s biztos lehetsz benne,

hogy akar tőled valamit vagy valami szándéka van veled, aki komolyan

érdeklődik az iránt, amit mondasz. A nagy önzők és rosszak ezért tudnak

nagy charmeurök lenni, kedvesek, melegek, részvevőek és figyelmesek, az

általános és minden embernek szóló udvariasság és jóindulat helyett

egyesnek szóló jóságot kifejtők. Nem mintha ez komédia volna náluk –

nem: ilyenkor valóban érdeklődnek, szeretnek és törődnek, mert megvan az

a nagyszerü képességük, hogy az érdek olyan meggyőződést vagy érzést

kelt bennök, amilyenre éppen szüksége van. A róka, ki a holló szájából

sajtot szeretne, valóban el van ragadtatva a holló hangjától és

énekétől. De a hollóban legyen önismeret és legyen vele tisztában, hogy

ez az elragadtatás mégis csak a sajtnak szól, s ne tartsa szivteleneknek

azokat, kik nem rókák, s képtelenek odahallgatni énekére, mert sajtot

sem akarnak tőle.

Bizonyos vagyok benne (kár, hogy meg nem érem), hogy valamint divatja

mult minden egyéb levelezésnek, mint az üzletinek s a nyugodt hiradónak:

beszédben is az emberek majd elintézik, ami dolguk lesz egymással,

különben nem fecsegik egymást agyon. Egy fiatal festő emlékirataiban

olvastam, hogy egyszer megadatott együtt ülnie egy kis kocsmában Arnold

Böcklinnel s Gottfried Kellerrel, kik derüs szeretettel ültek egymással

szemben, s szorgalmasan hajtogatták a finom szalmaszin italt, egy üveget

a másik után. Három óra hosszat ültek igy, egy kukkot nem szóltak, csak

néha összecsillant szemük, ahogy az egyik mindig tudta, hogy a másik mit

gondol. A fiu sem szólt közbe, némán mentek haza, s az estéről azt

jegyezte naplójába, hogy soha tanulságosabb beszélgetésben nem vett

részt.