Filmek

_1913 október 26._

Megnéztem tegnap a mozgókép-szinházban Reinhardt professzor első

filmjét: a Boldogok Szigetét. A mozgóképszinház magyarul mozi – ez a

szó, mint a pesti argot nem egy szava, Heltai Jenő barátomtól származik.

Professzor Reinhardt pedig nem más, mint a mi Reinhardtunk, a berlini

Deutsches Theater nagy Reinhardtja, ki Berlinen kivül még csak

Budapesten népszerübb. Megnézni a Reinhardt első filmjét: majdnem

olyasmi, mint csókolhatni a nőt, kin először tanult szerelmet Don Juan.

Izgató és kegyeletes film.

Hát megnéztem a professzor Reinhardt első filmjét, s ugy hatott rám,

mint az a nő, akin én tanultam először a szerelmet. Tudniillik: ez a nő

édes volt, szép volt, kedves, finom és megejtő, csak éppen, mivel

szobácskám nem jól fült és tél volt: libabőrzött a drágámnak a bőre,

továbbá nyitott haja összegubancolódott, s alsó karján kis szőrszálak

feküdtek odatapadva. Ez, ugyebár, a legtermészetesebb a világon, nincs

másképp, nem is kell, hogy másképp legyen, s magában véve lehet

imádandó, s egy életre szólóan emlékezetes. Csak éppen hogy nem az,

ahogy a pesti fiunak Jókain nevekedett fantáziája a nőt, az első csókot,

a márványtestet s a hajsátort elképzeli. Istenem: nem kell magyaráznom,

hogy milyen jó, hogy az asszonyok olyanok, amilyenek, s mily szomoru

volna bőrük helyett márvány és hajuk helyett sátor. Márványtest és

hajsátor különben is kézzelfoghatatlanság – vagyis voltaképp

elképzelhetetlen olyan női valóság, melynek akár egész mindensége, akár

egyes porcikája a márványtest s a hajsátor elképzelésének megfelelhetne.

Nincs az a márvány és nincs az a sátor, melytől annyi részegséget

lehetne venni, mint egy eleven asszonytól, aki szép s akit szeretünk. De

a képzelet s a közhely megrontja az izlést s az érzést, s anélkül, hogy

maga tudna valami kézzelfoghatóságot termelni, mely az érzést

kielégitse, viszont a durvaság, a vágyon alul maradtság érzésével hangol

le bennünket a kézzelfogható valóság iránt. Sokat kockáztat, aki az

életben akar és mer az lenni, amik a mesék vagy az idealizások

elképzelései.

A Reinhardt professzor filmjén van egypár csinos nő, olyan szivrehatóan

meztelenül, ahogy a mai rendőrség kegyetlen éberségével szemben vagy

jóságos szembehunyása szerint egyáltalában lehetséges. Köztük Leopoldine

Konstantin, ez a mesébe illő, de örvendetes valóságu gyönyörü teremtés,

kiért szivesen volnék hét esztendeig juhászkutya, vagy, mint e darab

férfiai, kikkel szemben a Circét adja: disznó. Két igen szép fiu is

szerepel e játékban, továbbá, egy faunnak szerepében, a kedves, okos,

ügyes betyár Mátray, honfitársunk. Nos: mindez a sok szépség és ügyesség

hiábavaló. Hiába szépség, ötlet, ügyesség, rendezői szellemesség: a

dolog nehézkes s megcsalódást okozó, a szép szinésznőkön látszik, hogy

naiv exhibicionizmusukban mennyire kiélvezik, hogy lehetnek olyan

meztelenek, amilyenek csak tudnak – és sok ember előtt, mindenki előtt.

Bizonyos routine is látszik e meztelenségükön – s mégis: valami

stilustalanság nehezedik rá. Ahhoz képest, ahogy az ember a görög

mitológia tündérnépét elképzeli, a husból és vérből való valóság, még a

különben leggusztusosabb is: durva, nyers, nehézkes, izlésbántó – s

Titánia, Oberon és Puck nem kevésbbé otrombák és emberszaguak a filmen

és a szinpadon, mint Zuboly, a takács.

Sőt a filmen még inkább, mint a szinpadon. Mert a szinpad lehet

stilizált, s mesterkéltsége közepett kialakulhat valami fantasztikum a

kimaszkirozottan ide-oda rohanó emberek közt. De a film a valóságban

játszik: homokon, sziklák közt, tengervizben. S ez: a természet,

rettenetesen üti a szinészeket. Tudniillik: egy pillanatra sem lehet

elfeledni, hogy azok. S nincs az a csodaszinésznő, az a meselábu, kinek

e meselába nyomban nevetségesen durvának és stilustalannak ne tetszenék,

amint valóságos tengervizéből dugja ki, mint tengeri sellő. Nincs az az

akrobataszinész, ki egy pillanatra is el tudná feledtetni, hogy jaj,

rossz lehet mezitláb szaladni a gazon, s most mindjárt ugy fölüti a

térdét a sziklán, hogy arról koldul majd egész életében. Nincs az az

Ámor, Pszihe és Galatéa, kin zavaró és nevetséges rongy ne volna a

pillangószárny. Ijj és nyilvessző nem való 1913-iki berlini leányok

kezébe, s a legügyesebb uszószinész sem tud tenni róla, hogy mikor a viz

könnyüsége után az ember a száraz sziklán felkapaszkodik, hirtelen

ólomnehézségü a teste. S a legszebb asszony is, amint vizesen ráncozott

pendelben szedi ki a piszkos tengeri sást összegubancolódott hajából:

nem tud tündéri benyomást tenni. Erről senki sem tehet, de, mondom, nem

is tud tenni róla. Semmiféle ügyesség és semmiféle rendezés. Bármennyire

a szabad természetbe képzelték bele a regék elképzelői az ő

mesefiguráikat: a szabad természet üti ezeket a figurákat – jobban

mondva: a szabad természet lehetetlenné teszi eleven emberek

eljátszásában a fantasztikumot. A szabad természet, a maga igazi

vizével, kavicsával, homokjával és szurós targalyaival teljes realizmus,

s e realizmuson belül aztán nem lehet stilizálni, sem pedig eleven

hussal és vászonlebernyegekkel tündér és álom és márványbenyomást

kelteni. Azt hiszem: nyála csurogna minden jóizlésü közönségnek, ha az

isteni Leopoldine Konstantint őszintén félmeztelenül, megfelelő

fürdőruhában vagy lepedőben látná szaladgálni a plageon, s mindenki

hálásan áldaná a teremtőt s a világegyetemet, amiért ilyesmi is van a

világon. De mihelyt Circét adja ez az igéző teremtés és ez az isteni

asszony valóban isteni akar is lenni: isteni csábitásu és könnyüvérü, s

közben kifeketéllik mesecafrangjai alól az uszónadrágja: nevetséges, és

erőltetett. Mentül görögebb vagy olaszabb a tájék s mentül igazibbak a

disznók, akikké a szép Circe udvarlói átváltoznak, annál inkább. Ez nem

sikerült professzor Reinhardtnak.

Hogy miért nem: azt szinte lehetetlen pontosan kifejteni. Semmiesetre

sem a természet s a mesterség közt való ellentét miatt. Ilyen ellentét

nincs, – elvégre, ne feledjük, hogy minden természet, a halál éppugy,

mint a folyóviz és a papiermaché, a szinésznő éppugy, mint a jegenyefa

és a harisnyakötő, s az iróasztalkulcs éppugy, mint a mesék, a

hegyszakadékok és a menetrendek. Amennyire nem tesz tündér benyomást egy

csinos asszony, ki valóságos lepedőben, az üléshez valósággal

megkivántatókon ül valóságos kősziklán: annyira nem zavaró, annyira

elragadó s a világegyetembe menten stilusosan beleillő, amint ezt a szép

megülést tündéri pretenziók nélkül cselekszi meg. S nem zavaró és nem

stilustalan akkor sem, ha városi trotteurben, kalaposan s amerikai

cipősen megy végig az országuton. Nem igaz, hogy ez a mesterség zavarná

a természet harmóniáját. A multkor néztem a Tátrában, hogy Füredről

Csorbatóra menet a villamos vasut szürke vaspóznái hogy’ beleillenek a

természetbe, a sziklák s a fenyvesek közé. Az élet beleillik az életbe,

– csak a müvészettel kell vigyázni. Mert az érzékenyebb, mint az élet, s

ahol a kettő előkészitetlen találkozik, ott ütik egymást.

Néha megdöbbentő, hogy mennyire. Elvégre a Reinhardt-film nem nagy baj.

Azért mégis két szép, meztelen asszonynak örültünk benne, s az egész nem

veszedelmesebb, mint egy anzixkártya Homéroszból, s elmulik két hét

alatt. De vannak komolyabb esetek is. Ott van Hamburgban, az Elba

partján, az Elbhöhén a Bismarck-szobor. Ritkaszép szobor – aminthogy

általában ritka a szép szobor, – mikor a mestere, Hugo Lederer, rajzban

kiadta, majd, mikor elkészült, fotografiában, el voltam ragadtatva

müvészi s egyben politikai gondolatától, amint Bismarckot pallosa

keresztjére támaszkodó véres Rolandnak ábrázolja. Csakhogy: ez a szobor

domb tetején áll. Rengeteg szobor – de mégis csak pöttömnyi a dombhoz

képpest, amin áll. Hogy hegytetőn szobor érvényesülhessen, ahhoz magának

is hegytetőnyinek kéne lennie, Osszának kéne Pelionon állania. Igy ez a

Roland-Bismarck ugy áll az Elbhöhén, mint a kuglifigura. A müvészetet

csinján kell a valóságba beleállitani, s a Reinhardt professzor első

filmje azt mutatja, hogy a szinpadiságnak ez nem sikerül. Nem sikerül a

filmen, s nem sikerül nyilván az életben sem. Én például látatlanban

biztos vagyok benne, hogy, mikor Maeterlinck az ő stlilizált dialogusu

darabjait valógos lovagkastélyban s annak udvarán, parkjában s erdejében

adatja elő: hibrid és stilustalan kelletlenség származik belőle. Mert a

kastély lehet stilusosan épült, az utak lehetnek kiszabottak és

kavicsoltak, de az, hogy a kő kő, a föld föld, a fa fa s a fü fü: az nem

stilizált, az reális valóság. És költött nyelv és cselekmény valóságos

földön és füvön: csak hibrid, csak groteszk, csak egyenetlen lehet. Ezen

a stilus nem ront ugyan, de nem is javit. S nem a Reinhardt professzor

első filmje az első film, mely azt mutatja, hogy rossz irányba tér a

kinematográfia, mikor mind szinpadibb kezd lenni, ahelyett, hogy vagy a

teljes fantasztikumban keresné rendeltetését, vagy pedig ott, ami a

fotografiának, tehát a kinematografiának is lényege: a valóság módositás

nélkül való felvételében és előadásában. Nem abban, hogy élet helyett

mesét adjon, hanem abban, hogy mese helyett életet.

Ezt ma még, tudom, csak exotikumokkal érheti el. Vagyis ha elmegy, és

lefotografálja az őserdőt, a vad törzseket, a Gangesz partját s a tibeti

kolostort, ami a legtöbb ember számára csak mese és elképzelés. De idő

folytán nagy hivatása lesz a megőrzött filmeknek, mikor majd – feltéve,

hogy matériájukban meg nem romlanak – két vagy háromszáz év mulva

megmutatják az utódnak a multak embereit, eseményeit és történeteit,

hogy igazában milyenek voltak, ahhoz a meséhez képest, ahogy menten és

elkerülhetetlenül képzelünk el olyasmit és mindent, aminél ott nem

voltunk, ami nem velünk történt. Hogy azok is csak emberek voltak s

éppolyan emberek, mint mi: ez az, amit nem tudunk elhinni, ha még ugy

tudjuk is, amit éreztetnie kellene a történelemnek, de nem tud, s aminek

levegője csak olykor üt meg bennünket, tizezer évben egyszer, egy

pillanatra, mikor a szerencsés véletlen a pompei lávacsőben megőrizte a

benne szétmállt hajdani ember formáit, s gipszben kiönthetünk ágyából

valakit, ki mindenestül, még a hasafala löttyenésében is olyan ember

volt, mint mi. Már most is, a tiz-tizenöt év multán, mióta a film

egyáltalában megvan, izgatóan és meghatóan érdekes volna nem egy akkor

megvolt s azóta elpusztult, akkor virágzott, azóta meghalt, akkor

igézetes, azóta be nem vált, akkor semmitmondó, azóta mindenható

eseménynek, embernek, jelenetnek, történetnek felvonultatása. Már a mai

tizéves ember is álmélkodva s megilletődve nézhetné a születése előtt öt

évvel történteket. Hát még majd később!

Ugyanazon délután, mikor a Reinhardt professzor első filmje tanitott ki

a természet s a művészet lehetőségeiről, a heti filmen ott láttam a

jelenetet, ahogy a mi öreg királyunk részt vesz a bécsi

Schwarzenberg-ünnepen, mely mintegy szárnyünnepe volt az e napokban a

Napoleon bukását ünneplő százéves évnapnak. Mily nagy dolog lesz

valamikor ez a film! Ugyanakkora, mint ma volna az olyan, mely

valóságnak mutatná az eseményeket, miket most ezen a filmen ünnepelnek,

vagy akár csak azokat is, amelyeknek rendre tanuja volt az az öreg

uralkodó, ki e filmnek legérdekesebb alakja. A legtöbb ember előtt, aki

ma él, a legtöbb dolog, amire ez az egy uri ember mint valóságra

emlékszik vissza, mint olyas kézzelfoghatóságra, aminőket ma a filmek

mutatnak: csak ábránd, képzelet, üres név, mely alatt nem tud eleven

életet, eleven embereket elgondolni. Ez az öreg ur még beszélt első

Miklós cárral. Még ismerte Haynaut is, Batthyány Lajost is, Bach Sándort

és Deák Ferencet. Még sétált a bécsi várfalakon és emlékszik az első

gázlámpára, mely fővárosában kigyulladt, az első vasutra, mely országán

átfutott, az első telegrammra, melyet neki kézbesitettek.

Kétszer-háromszor látta teljesen felváltódni az emberöltőket, – ma egy

ember sem él azok közül, kiket ő még javakorukban látott, s unokák

veszik őt körül azokhoz képest, kik elejével körülvették. A házak, a

butorok, a betük formája kétszer-háromszor megváltozott azóta; más a

plakátok képe, más a szinlapoké, más az ujságoké. A térkép, a gótai

almanach, a sematizmus: minden vonásában és betüjében és nevében

megváltozott. Mások a ruhák, mások a táncok, mások az orvosságok s az

orvosságos üvegek, s a szivarokból az egy virginia, ami régi még

megmaradt. És mindaz, ami ezek előtt valóság volt: örökre elveszett. Ami

megmaradt: kastélyokban vagy muzeumokban: halottan maradt meg, az

életnek valószinüvé tevése nélkül. De a Ferenc József alakja már nem igy

maradt meg. Őt és mindent, ami most körülveszi, az utód majd messzi

időkben is elevenen fogja látni – el fogja őt hinni, mert a maga

szemeivel győződhetik meg róla. A film olyan történelmi érzéket fog

nevelni az emberiségben, aminőt semmi tudomány és semmi politika nem

tudott eddig nevelni.

De ehhez az kell, hogy tudjuk e rendeltetése fontosságát és éljünk vele.

A film mint szinház, kezd elközönségesedni, végére érhet a tudományának

s hamar hanyatlása következik. De fontos a film, mint archivum.