_1914 május 17._
A windsori vig nők előadásában fürödtem meg az este az Operában.
Kellemes előadás, elmés és vidám rendezés, s ez a mosolygóan kecses
épület, lépcsőház, nézőtér, minden, melybe az ember minduntalan ujra
beleszeret, mint egy huszéves lyányba… de nem erről akarok beszélni.
Hanem a muzsikájáról. Milyen üde, milyen tiszta, milyen fakulhatatlan.
És szubstanciózus muzsika, és német, de nehézkesség nélkül – nemcsak
rajta érzik meg, hogy élt előtte Mozart, de Wagneron is megérzik, s
éppen a legegészségesebb Wagneron, a Mesterdalnokokon, hogy ez az
egészséges muzsika járt volt előtte. Itt abbahagyom, még mielőtt a
muzsikusok körmömre koppintanak, hogy ne üssem orromat olyasmibe, amihez
nem értek. Nem ütöm s nyilván nem értek – csak azt akarom megmondani s
ehhez mindenkinek joga van, hogy egy idő óta elmondhatatlan jól esik
melódiákat hallanom. Melódiákat, zárt melódiákat, virágzatokat, végző
eséseket… mit mondjak: zeneszámokat. Ez nyilván visszaesés, de ugy
érzem, hogy benne van a levegőben. A legfiatalabb öreg, Anatole France,
legutóbbi regényében külön fuvoláztatja egy időnkbe szakadt görög
isten-félével a melódia dicséretét, ezt tekinti isteni zenének, és bár
ki nem mondja, de érezteti (mit szólna hozzá az antisemita Wagner), hogy
ehhez képest a wagneri zenét éppugy zsidó barbárságnak s ördögiségnek
véli, mint a kereszténységet a görög valláshoz képpest… A nézőtéren,
leghátul, egy külön kis szégyenpadon, ott láttam kuksolni egész este
Szép Ernőt, – hallom: minden este ott csücsül, – elmenet, a nagy
pitvarban találkoztam is vele s megsimogattam szivformáju kis
gyerekképét. Mit csinálna ez a kedves költő, ha a rímek egyszerre
beszünnének? Ha az ispilángi rózsa nótájára nem lehetne többé verseket
irni, s szines kavicsokkal nem lehetne többé játszani, csak kősziklákkal
szabadna hajigálódzni? Csurog az éjszakai esső, ahogy Hevesi Sándorral
bebujunk a bőrszagu konflisba, – ma megszolgálta vacsoráját, amely felé
igyekszünk, s boldogan és lelkesen beszél a vidám muzsikáról, mely ime
teherbiróbb, mint a tragikus. Én meg összegubbaszkodva hunyom le szemem,
s oda is hallgatva egyebüvé is gondolok, – hová, magam sem tudom, de
Musset jut eszembe, sőt Heine, s mindaz, amit husz év óta nem olvastam s
ugy hittem, fölébe idegenedtem s most megcsendül bennem, mint a
dajkanóta. Igen, igen szép, hogy rimek vannak a világon, s igaza van
Szép Ernőnek, hogy nem tudom őt elképzelni gyerekmuzsika nélkül.
Milyen szomoru volna, ha egyfajta szépség kipusztulna, csak mert
másfajta jő és nő utána! A vacsoránál együtt ülünk Odry Árpáddal, ezzel
a kitünő szinésszel s kitünő emberrel, ki mély és nemes megjegyzéseket
ugyanoly tartózkodással tud odavetni, mint ahogy angol feje s egész
müvészi mivolta abban a mai conquistador figurában alakul ki, mely
olyan, mint a selyemabroncsba halkitott dinamit. Egyiptomból jő s a
királysirokról beszél – de mi teszi, hogy öt perc mulva már Racinenál s
Corneillenál tartunk? Nyilván, hogy a lelkem bőre alatt egyre azon
tünődöm: milyen volna ez a szőke kimértség, ha a régi szavaló és danoló
szinházba született volna bele, a feketehaju pátoszba, a vivólépésekbe s
kebeltáró karmozdulatokba, melyekhez még a fiatal arcon is illett a
szakáll? Az isten tudja… de egyelőre irodalomról beszélünk, s a mai
szófukar elegancia emberével a patakzatos kimértség világára gondolunk
vissza, a francia tragédiáéra. Mily szép ez a zengő geometria! Mily mély
ez a szavaló józanság! Mennyi a költészet: nem magában a költészetében,
hanem megcsinálásában – ez az a megfagyott zene, aminek hajdan az
épitészetet mondták. Lessing rájuk bizonyitotta költőire, hogy
félreértették Arisztoteleszt, s feleslegesen vették magukra nyügnek a
hármas egységet. Hát aztán? A mi asszonyainknak bokában szük a
szoknyájok, s ha egyik szobájukból a másikba mennek, a Rabitz-falak közt
ugy kell szaladniok, mint az erdőben az őzikének. Pedig a szoba nem erdő
s a bokabilincs felesleges – de milyen szép tud lenni ilyen asszony, s
mily szivbekapó az ilyen szaladás! A müvészetben az alkalmazkodás a
szépség – hogy tárgyhoz-e vagy anyaghoz vagy célhoz, vagy
kényszerüséghez, vagy feleslegességhez: az mindegy. Igen: Lessing nagy
okosság volt, de kis kaliber. Filiszter volt, abból a javithatatlan
fajtából, mely csak egy igazságot ismer s a müvészetben is pártember.
Minthogy fölfedezte Shakespearet – nem is ő fedezte föl, hanem Herder –
tehát, ha Shakespeare szép és jó és igaz, akkor Corneille és Racine csak
csuf meg rossz meg hazug lehet. Herder, ki igazi géniusz volt, sohasem
irt volna Hamburgische Dramaturgiet. És Laokoont se. És Goethe, kinek
Herder és Lessing tört utat, gyönyörködött a francia költészetben, noha
elejével shakespeariánus volt. S volt egyszerre ó-görög s uj angol, s
imádta a népdrámát, s elsőnek fedezte fel Stendhalt. Ma azt mondanák rá,
hogy silány eklektikus volt, meggyőződés nélkül, s a mély Georg Simmel
éppoly lenéző gunynyal beszélne felületességéről, mint beszél ma az
Anatole Franceéről. S a Schiller kompoziciója is kemény épitésü, s
bizony olyan ez is, mint a sváb hercegi lakok, amik Versailles nélkül
ugyancsak nem épültek volna meg.
A beszélgetés elhalkul, abbamarad, hazamegyünk – de én, az éjszaka
álmatlanságában, tovább szövöm ezt a témát. Nem is szövöm, nem is
gondolom, csak érzem – ugy látszik, szivbeli ügyem, mely husz évig
meghuzta magát idegeim alján, s most ki tudja, mily holdfordulta vagy
vénusztölte vagy három fagyos szent csalta föl rejtekéből, hogy izgasson
s foglalkoztasson, s ugy himbálódzzék fel-alá koponyámban, mint a
jegesmedve a ketrecben. Nem is igaz már, hogy a Musset s a Heine
verseire gondolok, s az sem igaz, hogy Szép Ernőre. A magam verseire
gondolok, amik abbamaradtak, s ott maradtak el, ahol a Makart-csokornak
volt divatja, a mellszoritó füzőnek, a Halifax-korcsolyának s a
gyöngyházzal berakott ébenfabutornak. S Victor Hugora gondolok s egy kis
versre, amit tőle forditottam: Törékeny nádszál, gyönge tested. Két
karom átölelte már. Pihegtél, mint ahogy repesget. A kis madár… Ta
taille frèle Et souple comme le roseau… Magamért lázadok, ki nem értem
rá lenni, vagy azokért, kik minden bizonynyal voltak, hogy vannak-e még?
Tovább forgatom magamban a vacsorai témát. Mi magyarok egy kicsit
dupejei vagyunk a németeknek. Szinpadunkat is megbolondittattuk az
övéktől. Reinhardtot, mikor először jött, ugy fogadtuk, mint aki a
szinpadi naturalizmust hozza ide megváltásul. Holott ő már nem volt
naturalista, ő már lázadás volt a Brahm naturalizmusa ellen, a polgári
naturalizmus ellen, mely, most jövünk rá, szakasztott ugy volt csak
naturalizmus, mint a Zoláé: jégeringes romantika volt. S Reinhardt?
Orkeszterré stimmeli össze szinészeit, kik együtt danolnak, egy
melódiára, s ez a melódia nem más, mint a régi francia éneklés,
gajdolás,… nem bánom, minek szidjátok. Moissi egy fiatal Mounet-Sully, s
Helene Matternnak a Corneille alexandrianusait dünnyögi megváltásul.
Hogy ezt nem vettük észre! Reinhardt ugyanaz a szinészetben, mint
Liebermann a festészetben: az okos izraelita, ki minden jót és drágát,
amit Párisban talált, megvesz és megtesz németnek. S ezzel csak
folytatja a német szinpadi hagyományt, mely mindig igy tett. Weimar az
első Napoleon szinészeitől tanult, mikor Erfurtban a császárok parkettja
előtt játszottak, s Sonnenthal a harmadik Napoleon melódiáit danolta, a
bankár-elegancia hangesését. A mi szegény Nagy Imrénk is öntudatlan ezt
a francia nótát zengette, csak német közön át jutott el az ő délceg
szittyaságához, melylyel még Coriolánjában is volt valami a busuló
juhászból… Minderre már rég rájöhettünk volna – már mikor Reinhardt
Beregi Oszkárt kivitte Berlinbe, s ugy küldte haza, mint a madarat
szokás, kit kiküldenek Harzba, hogy felvágják a nyelvét. Nem olyan
könnyü a franciáktól megszabadulni. Mégis csak legmüvészebb népe a
világnak, az olasznál is különb. Ha valaki franciát agyonverhet, az maga
is csak francia lehet, s az uj francia ellen feltámadni is
legkilátásosabb a régi franciának. Én már évek előtt megirtam, hogy az
impresszionizmus s a neoimpresszionizmus diadala után a francia
festészet (ami ma azt jelenti, hogy a festészet) nekiindulóban van egy
uj akadémizmusnak, s a kubizmus szögletességeiben már ennek
kiszámitottsága adja le névjegyét. A Metzinger geometriáján ezt már a
vak is megláthatta s irányvonalai egy irányba mutatnak: az akadémia
felé. Meg is jelöltem Ingrest, hogy ő fogja ujra felütni fejét s benne
az akadémikus visszahatás, – s azóta nemcsak őt ásták ki, ki igazában
nem is volt halott, de Géricaul-t is, kiről alig tudtunk. Nemrég láttuk
itt, jószemü tulajdonosának, Hatvany Ferencnek jóvoltából, két ilyen
kiásott képét, s tanácstalan figyeltük magunkat, hogy mennyire tudunk
benne gyönyörködni, mi, kik annyira tudunk gyönyörködni a Manet-kban,
kiknek helyet csinálni verték agyon a Zolák a Géricault-kat. Anélkül,
hogy kezdenénk lehülni akár a Delacroix-k, akár a Manet-k, akár a
Cézanneok iránt, kikben már rég nem érezzük, hogy forradalmak lehettek,
kezdünk visszamelegedni az Ingresekhez, kikben már nem tudjuk megérezni,
hogy valaha akadályok voltak. Szépek, mint a melódiák, a fioraturák, a
kadenciák. Szépek, mint a rímek s a táncritmusok.
Ugy látszik: csak a félig mult nem szép, és szükségből nem az, hogy ne
állja utját a mai szép elismertetésének. Mikor a mai szép is kezd
félmulttá megszokódni, s a félmult eltávolodik egész multtá, akkor
talpra is áll és megelevenedik. Ugy látszik, az én nemzedékem most ért
oda, hogy ami szépet magával hozott, elismertté s magától értetődővé
lett s amit nem tudott megérteni, hogy apáinknak mi tetszhetett benne,
az felszabadult a hadi karencia alól s mer tetszeni nekünk is. Az én
unokám már ugy gyönyörködik majd az én gyerekkorom Makart-csokraiban,
mint én tudok gyönyörködni a nagyapám gyerekkorának bidermájer
tubákpiksziseiben. A világ mindig szebb, mint hinnők, s az embereknek
mindig jó az izlése. Kár, hogy fiaik ezt nem látják s vad gunynyal
terrorizálják szegényeket gusztusuk eltitkolására, s unokáiknak kell
kiásniok a titkot, melyet búsan vittek magukkal a sirba.