A millenniumi emlék

_1913 julius 27._

A Nagy János-utcában akadt a napokban dolgom, s mivel egy negyedórám

volt ráérő, körülnéztem erre-arra a Városligetben. Jó ideje, hogy a

Városligetet csak télviz idejéből ismerem, s onnan is csak a

korcsolyapályáról, ha van kit szemmel megkeresnem. Kószálásom közben

álmélkodva álltam meg a millenniumi emlék előtt, mely szórakozottságomba

sok éven át sokszor belesejlett ugyan, de meglátni tulajdonképp csak

eznap néztem meg. Mégis: mintha emlékeztem volna erre az épitményre.

Végignézve rajt’, szétgöngyölitett rengeteg kártyapapirlapokra gondoltam

vissza, rajtuk szigoru klasszicista rajzokra, mértani vázvonalakra,

kifőzött és kifehéritett oszlopokra: egyszóval schickedanzi magyar

épitkezési tervekre. S visszagondolok, s szivem összefacsarodik, egy

nagyorru kis cingár emberre, vékonyra, átlátszóra, kurta állura s magas

homlokura, Pulszky Károlyra, kinek ez a karcsura soványitott

Behemót-épület volt utolsó rosszhiszemüsége, vagy, hogy enyhébb,

szeretőbb és barátibb szót mondjak: fumisterieje. Charley akkor még

friss volt és fürge, s nem röstellte a fáradságot, hogy összegyüjtve egy

csomónkat ujságirót, ha jól emlékszem: az Otthon-klubba, elénk tárja egy

zöldposztós hosszu asztalon a Zalával elegy jó Schickedanznak terveit, s

megmagyarázza, hogy a magyar nemzet egy esztendőt sem élhet tovább, ha

ezer évének ünnepét és fordulóját s egyben az Andrássy-utat is meg- és

be nem koronázza ezzel a nagyszerü utlezáróval, diadalivvel,

Pantheonnal, monumentummal, amit akartokkal. Mi ugyan semmitsem

akartunk, legkevésbbé ilyen semmitmondó közhely-oszlopzatot, könyökünkön

kinövő szobrokkal és mi a fenének állok itt jelentéssel. De Charley oly

meggyőzően tudott oda se figyelni, mialatt rábeszélt minket, hogy másnap

ahány ujságba irtunk, mind tele volt a Zala, a Schickedanz, a

millenniumi emléknek dicséretével s azzal a bizonyitással, hogy ezen

emlékmünek föld alól való kitoppantása lesz a próbája annak: magyar-e

még a magyar, megmaradhat-e Európában s van-e érzéke az iránt, hogy

kulturnemzet nem lehet el anélkül, hogy méltó lezárást tornyozzon az

Andrássy-ut végére… Hályogoszlató éjszakákon, mikor világosan látom,

hogy nyilván nekem is meg kell egyszer halnom, mivel feltünő sokan nem

élnek már azok közül, akik nélkül valamikor el sem tudtam képzelni, hogy

a világ világ lehet: sokszor visszagondolok erre a drága, tehetséges,

bübájosan szerencsétlen emberre, kinek, mondom, ez emléképületnek

ránkakasztása volt utolsó utcagyerek-szeszélye. S elgondolom, hogy ha

csak tizedrész ennyi fáradságot és kapacitálást forditott volna arra,

hogy a Piombót, az olasz primitiveket, mind a megbecsülhetetlen

értékeket, melyekkel potom áron emelte a budapesti Szépmüvészeti

Muzeumot Európának egyik igen helytálló képgyüjteményévé, igy a sajtó

pártoskodásának pártfogásába beszélje bele, ahelyett, hogy a védekezést

méltóságán alul valónak tartva, a pártőrület s a politikai

ikonoklasztaság minden kajánságát pajzstalan hagyja magára zudulni:

talán ma is élne, s többet jelentene a magyar élet számára a

politikusoknál, kik azért tartják magukat komolyaknak és értékeseknek,

mert mintegy prózában csinálják meg panamáikat, mig szegény Pulszky

Károly, hogy ugy mondjam versben volt a kelleténél geniálisabb

elszámolási ügyekben… Inkább épittetne az Andrássy-ut elejére is

millenniumi emléket, csak élne és jelentené még azt a szikrázó és

biztató darab Európát, mely az ő halk öngyilkosságával ugy hunyt ki

életünkből, mint ahogy a nyilt tengerre sikló éjszakai gálya faráról

visszanézve, egy darabig még látni, percről-percre, az ott maradt

világitótorony fel-felszikrázását, de a szikra mind gyengébb, az éjszaka

mind feketébb, s az ember észre sem veszi, hogy már nem lát semmit.

Pulszky Károly, mondom, geniális ember volt s ha genije inkább magának

is alkotásra futotta volna, mint csak hogy a mások leglélektelenebb

dolgait is lelkesen tudja rákötni az emberekre: ő bizonyára különb

emléket álmodott volna a millenniumnak, mint aminő most jelenti az

Andrássy-ut végén Magyarország ezer évét ugyanazon fáradsággal, amivel

Wellington győzelmeit is jelenthetné, vagy a német vámunió megalkotását,

vagy a magyar bünvádi eljárás törvénykeiktatását. Ez ugyan nem volna baj

– elvégre a párisi Étoile nagy diadalive is csak azért jelenti azt, amit

jelent, mert már római időkből ránkszállt az ilyen formáju épületeknek

ilyen természetü jelentése. Mindazonáltal a diadalivnek s a

diadalkapunak formája természetesen alakult ki abbeli rendeltetéséből,

hogy ez olyasmi, ami alatt elmennek – s ha egészben véve mai utcán vagy

téren forgalmi akadály is, a saját szépségét megadja neki az, ha formája

a köré kristályosodik, matériája a köré rendeződik, hogy alatta át lehet

járni. Mig ellenben a mi millenniumi emlékünkben magában benne van a

forgalmi akadály: az oszlop, mely előterében elállja az utat. Ez

különben mindegy; most nem is arról akartam beszélni, jó-e, rossz-e,

szép-e, csunya-e. Csak éppen két dolog motoz a fejemben, mióta szemügyre

vettem és sorra néztem köveit, párkányait, szobrait, sőt, mert ezek is

vannak: reliefjeit.

Az egyik ezekre vonatkozik: a szobrokra és reliefekre. Meglepetve vettem

ugyanis észre, hogy a reliefek legtöbbjéről nem tudom, milyen jelenetet

örökit meg s a fejedelmi szobrok közt is akad, amelyikről nem vagyok

biztos, hogy kicsoda. Már pedig bizonyos, hogy ez az emlék lehet

nagyszerű, lehet közepes, a szobrok lehetnek imponálóak, lehetnek

unalmasak, a reliefek lehetnek erősek, lehetnek gyengék (egy nagyon szép

van közöttük, két viaskodó lovas, lehet, hogy Szent László s a kun

leányrabló), de csinálójuk bizonyára tudta, mit akar velük ábrázolni,

kétségtelenül tudja azt ábrázolni, amit akar ábrázolni s nyilván

fölszerelte mindet a kellékekkel, az ismertetőkkel, az emlékeztetőkkel s

a szerszámokkal, amik annak a jelenetnek, időnek, személynek vagy

foglalkozásnak tartozékai. Ha tehát én tudatlanul állok e dolgok előtt,

akkor nyilván bennem a hiba, ami azért ejt gondolkodóba, mert a magyarok

történetét nemcsak a nyolcadik gimnáziumban magoltam be, hanem azóta is

minden részletében át kellett tanulnom és gondolnom, a legjobb

agybavésőnek, a kényszerü alkalomnak szoritásával. Emlékiratokat is

olvastam, s ismerem irodalmunkat és képzőmüvészetünket, mely, kivált a

mult század belső harmadában, igen kitüntette a történelmi témákat.

Egyszóval: ha bennem is a hiba: nem tudatlanságomban van. Hanem abban,

hogy semmiféle összefüggésben nem állok az alakokkal s az eseményekkel,

melyek itt ábrázoltatnak.

Kézen és közelfekvő gondolat, hogy az ember zsidó s ezért, nem lévén

vérbeli egykeringése a nemzettel, nem is érez fel emlékeztetéseire.

Ebben is lehet valami, de nem minden. Nem vagyok benne biztos, hogy

teszem Kállay Tamás, a kedves honatya, vagy Szemere György, a kitünő

iró, nálamnál biztosabban fel tudná-e sorolni, mi mit és kit jelent ezen

az emléképületen. Holott, ugy tudom, az ő apáik egyenes ágban testükben

lehettek jelen az eseményeknél, melyeknek emlékére ez az épület épült.

Nem akarom senkinek érzését megbántani, de nem vagyok benne biztos, hogy

akárki más embernek nincs-e több köze akárki, bár legidegenebb vérü vagy

országbeli mai emberhez, mint tulajdon apáihoz, kik egy ezredév előtt

éltek. Óriási a távolság a képzelhető legtöbb fajtáju, mondjuk köztem és

Mr. David Lloyd-George között. Mindazonáltal sokkal több közösséget és

összefüggést érzek ővele, mint teszem a Makkabéusokkal, kikre pedig,

mint igazán dicső őseimre, igaz hiusággal vagyok büszke. S nem hiszem,

hogy csak én volnék igy. Nem hiszem, hogy például maga Lloyd-George is

ilyesféleképp ne volna, bár ő is igen büszke, amivel nem egyszer

eldicsekedett, walesi, tehát kelta származására. Sőt, hogy megmaradjak a

keltáknál, de áttérjek a szélső radikálisról a konszervativ

nacionalistára: nem hiszem, hogy másképp volna akár maga Maurice Barres

is. Fogadok, hogy ő sokkal közelebb állónak tapasztalná magát egy mai

frankfurti börzeágenssel, mint a dicső Vercingetorixszal, ki pedig

Julius Caesarnak volt méltó ellenfele… Goga Oktavián barátom nemrég

szememre vetette azt a kegyetlen mondásomat, hogy a multtal szemben csak

egy kötelességünk van: az, hogy elfelejtsük. Félek, hogy e kötelességet

akkor is teljesitjük, ha, mint Goga Oktavián, ellenkezőjére tökéltük el

magunkat. Goga Oktavián járhat – s ez az ő ideges, keskeny, szőke

koponyáján nem is fest rosszul – birkabőrsüvegben. Azért mégis több köze

van hozzám, mint Decebálhoz. A mai s az egy vagy kétezer év előtti

francia éppugy más ember, mint a mai francia s a mai malisszor. A mai

ember annyira más érdekeltségü életet él, mint éltek azok a régiek, akik

nélkül pedig ő sem élne, hogy azoknak akkori legnagyobb cselekedetei és

történetei sem olyan rokon természetüek, hogy emlékeztetésükre bár egy

mai érdekük is – mint a rokonhangra a rokonhur – fölzengene. A multakra

csak igényeket lehet rászerkeszteni, de a multakban bennélni akkor sem

lehet, ha a multak bennünk élnek. A különbség pontosan az, ami, mondjuk,

egy balatoni kastély s a régi cölöpkunyhó között, melynek rég föléje

rétegeződött az iszap, a kavics, a televény s tudtomon kivül épitettem

kastélyomat arra a felszinre, melynek mélységében ott szenesedik e

cölöpkunyhó. Bizonyos, hogy a mai kastélyban benne él a hajdani

cölöpkunyhó, mert minden kastélyban benneél, mert a kastély a

cölöpkunyhótól származik. De bizonyos az is, hogy semmi valóságos

összefüggés vagy összeköttetés nincs a fent virágzó kastély s a lent

korhadó cölöpkunyhó között. Ha a magyar a jelenben nem tud élni, akkor

hiába emlékezteti magát őseire még beszélőbb emlékkel is, mint a

millenniumi emléképület.

… A másik, aminek motozásától szabadulni nem tudok, az azon való

tünődés, hogy nem nézve történelmi emlékeztetéseit, épületnek vagy

müvészi munkának miért oly unalmas ez az épület? Miért, mikor minden

egyes köve és bronza olyasmi, ami valamikor szép és szellemes volt –

mert van-e vajjon szebb és szellemesebb, mint például egy korinthusi

oszlop, mely valaha, valaha, először: valakinek éppoly személyes dolga,

jelentkezése és kifejeződése lehetett, mint ma nekem a kezemirása?

Bizonyos, hogy ezen az épitményen semmi eredeti sincs, még az sem, hogy

a nem eredeti alkotórészek mint vannak benne összealakitva uj egészszé.

Ez az uj egész is régi egész, – hiven, tanultan, izlésesen s az arányok

hatásának helyes kiszámitásával érezve utána kipróbált mintáknak. Mégis

miért oly sehogy sem ható?

Ezt a kérdést nem ugratásból vetem fel, hanem mert igazán tünődöm rajta

s nem tudok rá feleletet. Az a felelet, hogy mindez adalékok hatása

iránt, milliárd megismétlődésük miatt, már eltompultam, kinálkozó

felelet ugyan, de nem talál. Én is ezzel a megokolással szoktam mait

kérni a mai művésztől, de nem egészen nyugodt a lelkiismeretem, mikor

ezt teszem. Mert való igaz: a mai embernek már kinő a könyökén mondjuk a

Palladio hármasablaka, melynek két szélső szárnya keskeny téglaformáju

görög, középső szélesebb része magasabb s etruszkian ivelt, ugy, hogy az

egésznek felső vonala olyan, mint a patkó vagy még inkább az ómega –⌒–

Hogy van mégis, hogy aki Budapesten, Bécsben, Drezdában, sőt egy kicsit

Velencében is halálosan ráuntam Palladióra, Vicenzában részegen

élveztem, a maszületettség friss gyönyörködésével, az ő tündéri

épitészetét? Pedig, ugyebár, nincs épületeinek sem porcikája, sem

egésze, mit száz lelopottságban százfelől meg ne unhattam volna? S

ugyebár az ő adalékai sem voltak személyességei, mert hiszen ő

mindenestül az antik épitészeten épül? S ahogy ő következik az antikból,

ugy következnek ő belőle s még inkább az antikból mind a további

történeti stilusok, a francia elragadóságok, le az empireig, melyek

némely részükben egy, két, három, tizezeréves adalékokkal fejezik ki a

XVII., XVIII., XIX. századot. Mért gondoljuk, hogy azt fejezik ki s

igazán azt fejezik-e ki? Hogy’ van az, hogy mi még annyi szecesszió és

wiener Werkstätte után sem tudjuk megtalálni mai stilusunkat, sem ugy,

hogy ő tőlük elvonatkozunk és mindentől elvonatkozunk s ujjunkból

próbálunk egészen ujat szopni, sem ugy, hogy próbáljuk őket

továbbmódositani, vagy mint ahogy ők az antikot permutálták és

kombinálták, ugy permutálni és kombinálni az asszirt, az indust, az

egyiptomit? Mégis csak ott lehet az oka, ahol arról van szó, amit az

elébb emlitettem: valakinek mintegy személyes kezeirásáról. Amely dolgon

rajta van – pontonkint tettenkaphatlanul, de az egészen

letörölhetetlenül – valakinek, aki valaki, a saját kezenyoma, az a

valami szép és friss és örök, ha százszor át és szétlopták is, sőt ha

maga is át- és összelopott, s ha őseiből és unokáiból százszor agyon is

untam minden porcikáját és egészét. Ebben, a személyességnek valami

módon való kiütközésében áll az eredetiség s ezzel a szépség, nem pedig

(ugy látszik) a valóságos ujságban. Legalább is nem mindig, s nem

mondom, a világért sem, hogy azért uj dolog is ne lehetne uj és eredeti…

Mialatt ezt leirom, azalatt egészen világosan érzem, hogy igazam van, s

Babits Mihály barátomra gondolok, kinek akárhány kis remeke azzal

sugárzik az eredetiségtől s ezzel a maradandóságtól, hogy csalódásig és

hamisitványig hiven igéz életre valami történeti vagy egyéni hangot,

módot, stilust, formát. Azt kezdem érezni, hogy ha épitésben, butorban s

egyéb ilyenekben annyi érdekes kezdet után sem tudott kialakulni olyan

nagy stilus, mint aminő a Louis-seize volt, annak nem az az oka, hogy az

embereknek nem jut már uj az eszükbe, hanem hogy nem használna nekik az

sem, ha uj jutna eszükbe.

Van ez néha igy – s mért ne lehetne egész korokkal, mikor igy van egész

nemzetekkel? Mikor igy van ime, az olaszokkal: a zene, a költészet, a

festészet, a szobrászat, az épitészet s a szinészet halhatatlan

nemzetével, akik Duse Eleonórára és Novellira, igaz, nem panaszkodhatnak

s D’Annunzióval sem állnak utolsó helyen, – de már zenében, az ő

Puccinijokkal nem emelkednek tul a lehári magaslatokon, épitészetben,

szobrászatban és festészetben pedig utolsóbbak az utolsóknál? Az ember

sirva fakad az érthetetlenségtől, ha elnézi a legujabb Rómát vagy

végigjár egy-egy uj velencei tárlatot. Micsoda puffadt épitkezés a

házakon! Micsoda silány franciáskodás a képeken! S ez ugyanakkor, mikor

politikában s némely, kivált társadalmi és lelki tudományokban az

olaszok olyan frissek és erősek, mint akárki más nemzet. Ha a mi

millenniumi emlékünket összeházasitanók a gellérthegyi oldaldiszitéssel,

megszereznők a keleti pályaudvarral s az egésznek hegyébe tennők az

Anker-palota tornyát: akkor sem tudnánk a tehetetlenségnek olyan

monumentumot állitani, mint a római uj Monumento, mely hegyoldalnyi

szélességben és magasságban hirdeti, mennyire nem jut eszébe semmi az

olasznak, mikor a nagy Viktor Emánuelra gondol. Most két éve szörnyedtem

el ezen a márvány-jegesvermen – akkor készült el félig-meddig s az egész

országból küldöttségek jártak csodájára s e küldöttségek megkoszoruzták

a vértanu Umberto király siremlékét is, mely ugyancsak akkor lett meg a

Pantheonban. Elgondolkozva álltam meg ennek, a Phantheonnak szent

kupolája alatt, melynek boltja pilisén bekékell az ég, s ha esik, beesik

az eső. Hadriánus császár idejében épült, s bár Róma azóta is a világ

közepe, még mindig legszebb épülete Rómának, beleértve a Szent

Péter-templomot is, melynek hátulja ugyan titánian hirdeti Michel

Angelot, de előfala megöli kupoláját s az egészet.

Még ma is a legszebb s hétnyolcada a legszebb szépségeknek, amik azóta

termettek, a klasszikus időknek adalékaiból valók. Még a mi millenniumi

emléképületünk is: hol volna Róma és Hellasz nélkül? Ezer év… ennyi

kellett, ennyi időnek nevelése és pallérozása, az ő világuk

elpusztitóinak, hogy az ő kifejezésüknek eszközeivel tudják emlékezetét

elmondani az időknek, mikor mint jövevények, e világnak feldulásával

kezdették uj életüket s mint a nöstény pók: a him széttépése közben

termékenyültek meg tőle.