_1913 december 23._
Zichy Mihálynak ugynevezett erótikus rajzait láthatni most egyideig – az
igazgatóságnak hatósági vegzák miatt külön kérendő szives engedelmével –
a Nemzeti Szalonban. Zichy Mihálynak könyvben is láttam már ilyes
rajzait, s az itteni gyüjtemény egy-két darabja talán különb a
könyvbelieknél. Ugy ezek, mint azok – természetesen – ugyanezt a Zichy
Mihályt mutatják meg, mint egyéb rajzai: Az ember Tragédiájához, a
Petőfi verseihez, az Arany János balladáihoz, a – miket most ugyancsak a
Nemzeti Szalonban látni – Lermontov egyik regényéhez készültek: a finom
és hideg romantika-akadémikust, kiben a Cornelius gondolat-geometriáját
a Gustave Doré szinpadisága teszi földibbé, ha nem is elevenné és
emberivé –, e szinpadiság alacsonyrendüségét pedig némi dekadencia emeli
föl (tudom, hogy ez paradoxon s azért irom, mert paradoxon), némi, igen
kevés, perverzió nemesiti azzal, hogy hidegen átizzik rajt’, mint az
északi fény. Annyi persze nincs belőle, hogy át is fütse, s ezzel akár a
rosszaságnak, a romlottságnak, a bünnek s a rothadásnak, de erejével és
indulatával hatalmasitaná széppé. Hol van ez a Daumir tenyeres talpas s
balzacian tulfütött bourgeois-gazdagságától? S hol, ha rothadás démoni
dekorativságáról van szó, Aubrey Beardsleytől, aki ugy szép, mint ahogy
a bőrorvos elandalodik a vérbaj pörsenéses rózsáin, hogy mily isteni
szépek?!
Zichy Mihály nincs ilyen szép – a Beardsley kifejlett teljes
tüdősorvadásához képest ő a betolakodott enyhe tüdőcsucshurut, s a
viharos éjcakához képest, aki Goya volt, ő az őszvégi délután, talán
igazán, ahol második hazája volt, valamelyik cári parkban, hol a fák
éppoly megnyirtak s a levelek őszszel éppoly imbolyogva hullanak, mint a
versaillesiban, s a barbárságot a finom régiség helyett elég igazian
szellemiti át a bágyadt kiéltség. A pavillonokban fekvőhelyek maradtak
szeliden feldulva, a kioszkban a házi szinpad kulisszái árulják el
vászon mivoltukat, a szökőkut elapadt s medencéje gyengén iszapos, a
messzi pázsiton pedig karcsun szalad át az ottfelejtett őzike. Az égalja
piros s másnapra szelet jelent, s köhögése elől az óvatos udvari ember
gallérja feltürve igyekszik a kastély felé. Óvatosan s enyhén
izgatottan, mint akiknek, mondom, a mellük nincs egészen rendben. A
Zichy Mihály erótikus rajzai igazán csak éppen hogy erótikusak. Szerelem
éppoly kevéssé van bennük, mint vadság, humor éppoly kevéssé, mint
tragikum, s a kéj bánatos dühe, melytől, ha igazán rá tudnák rajzolni, a
papirnak is görcsbe kellene gyürődnie, ugy lehül cenzurája alatt, mint a
tüzes istennyila a villamos csengő berregésében. Egyik rajzán a
kentaur-csődör veti magát a kentaur-kancára. Teremtő isten: a Balzac
Contes drôlatiques-jában meg van irva, ahogy a kancán lovagló lovas
vágtatva menekül az utánuk gerjedt csődör elől, de az az istálló előtt
még utoléri őket, s a lovas érzi a nyakán a düh fuvását s már azon
percben minden csontjában lepénnyé törik a rázuhanó vadállat alatt… Ez,
mondom Balzactól van, nem pedig, de mennyire nem, Zichy Mihálytól. Vagy
én becsülöm tul az erótikumot, vagy nem tudom megérteni, hogy’ jutott
Zichy Mihály az erótikumhoz másképp, mint uri gazdáinak vagy barátjainak
mulattatására. Zichy Mihály nem erótikus rajzoló – ez szól ki az
elegáns, egy kicsit üres morbidezzából, melyért viszont és természetesen
érdemes ezeket a rajzokat is megnézni.
Pedig vannak erótikus rajzok – s ó istenem: milyenek!… Merem isten nevét
ajkamra venni, már másodszor, ennél a témánál, mert isten, ha csakugyan
méltat bennünket arra, hogy legyen, nyilván nem azért rendelte a
szerelmet, mert disznóságot is akart teremteni. Éppen mert a szerelem
még föltétlenebb hatalom az éhségnél (enni kell, asszonyozni muszáj –
hallottam egyszer egy parasztembertől) s mert a csillagok közt sincs
feszülőbb gravitáció, mint amivel a milliárd évek előtt kettészakadt
őssejt a férfi s a nő transzpoziciójában ujra meg ujra össze akar
szaladni: az élet, a lélek s minden vallási rítus és áhitozás valami
formában s jelképben mindig az evéstől s a szerelemből veszi adalékait s
öltözeteit, s a szerelemből még inkább, mint az evésből. A legizgatóbb s
a legőrjitőbb hatalom lévén: azért rakodtak fölé a legizgatottabb s a
legőrültebb tilalmak, s annyira mindenütt a világon s annyira már a
legmesszebb időkben, hogy a szerelemmel szemben való elfogultság s
tárgyiatlanság már benne születik idegeinkben s lelkünk mehanizmusában.
Hogy annyi tilalom és szabadságharc folyt és folyik körüle a művészetben
is: talán az okozza, hogy az ember (legalább én igy vagyok vele) a
legmagasabb fajta müvészetet, a legmegrenditőbb lelki és idegbeli
közlést várja, ha már egyfelől hivatalosan kötelező büntudattal s a
kézalattiság megalázásával kell ezeket a képeket néznie, s ha másfelől a
szabadság, a, hogy ugy mondjam, népjog is, mely megrajzolásuk s
megnézhetőségük lehetőségét kiküzdi, szintén képtelen magából kivetni a
büntudatot. S ha még a szabadgondolkodás is azt komédiázza s annak
komédiázását követeli a müérzék s civilizáltság cinozurája gyanánt, hogy
a müvész s a néző ezeknél, éppen ezeknél a képeknél ne érzett s ne
gondolt legyen s ne érezzen és ne gondoljon semmit abból, ami érzés és
gondolat e képeknek ugyebár éppugy s a formáktól, vonalaktól s szinektől
elválaszthatatlan materiájuk, mint maguk a formák, vonalak és szinek?
(Ezeknél a képeknél és minden képnél. Nincs nagyobb ostobaság, mint
l’art pour l’art abban a végletességben, mely komolyan ugy tesz, mintha
lehetséges volna kép, mely egyáltalában semmit sem jelent és semmit sem
mond, s mintha teljesen mindegy s a kép mint kép számára minden
következés nélkül való volna, hogy a szin és forma és vonal és fény és
árny és kontur vagy a konturokon való tulömlés s a vonal irányában való
továbbrezgés adalékai egy régi nadrág vagy egy fiatal lyány térbeli
jelentkezésének adalékaiból vétettek-e.) Nem, nem vagyok képmutató, –
bevallom (s viszont ez érdekeltségnél fogva gyanus tünteséssel s
hencegéssel alá is huzom) az erótikummal szemben való nagy
érdekeltségemet – de épp ezért több csalódást, több müvészi csalódást
érzek (valósággal megcsalatást és megrövidülést) középszerü erótikus
képeknél, mint egyéb középszerü müvésziséggel szemben. Igaz, hogy lelkem
titkában minden művészettel szemben azt vallom, hogy csak genienek
szabad benne lenni s csak a remekmü müvészet – de sehol e
kényesinyüségnek több jogát nem érzem, mint mikor erótikumról van szó, s
a derék Bayros márkit én bizony becsukatnám, nem pornográfiáért, hanem
középszerüségért.
És sokakat becsukatnék – még tán Correggiót is, kit különben imádok,
amiért az ő Bécsben látható hires szép Jupiter és Io-képén a szerelmet
ugyanazon bájosan meleg eleganciával festi meg, mint aminővel egy
másikon a Szüz Máriával a mellét – egy mondanie-hölgynek elragadó
bustejét – adatja a csókolnivalóan dundi Jézuskának. A szerelem erejéből
csak a japán szerelmes rajzokban érzek valamit – nyilván, mert ezek
igazán szerelmes rajzok, s a szerelmet nem kezelik disznóság gyanánt. A
legnagyobb és legrégibb japán rajzolóknak vannak és maradtak ilyen
rajzai – de engemet kivált két mester kap meg, véletlenül, vagy talán
nem is véletlenül, a régi japánság dekadenciájából való. Az egyik
Tojohiro, ki 1828-ban halt meg, tehát – szeretek erre gondolni s látni
két homlokot, amint a föld gömbje fölött néz össze egymással – kortársa
Goyának. A másik s erótikumban legnagyobb: Kunisada, ki 1865-ben halt
meg, vagyis akkor, mikor Munkácsy és Zichy Mihály szinpadiságot tanult.
S akik mindketten, de kiváltkép Kunisada, ki tudják váltani a vonalból s
az elrendezésből a szerelmi megfeledkezés minden szpazmatikus
földöntuliságát. Micsoda gyilkos elegancia, micsoda hörgő stilizáltság –
látom: a dekoráció csak ugy szép, ha olyan, mintha gyilkosságnak volna
föléje rendezve. (Ezt Beardsley tőlük tanulta s egy kicsit
Toulouse-Lautrec is.) Több az erőnél, ami bennük van – a vonalaik,
vastagitásaik és vékonyitásaik olyanok, mintha kifejtett idegszálak
volnának, határtalan lehetőségeivel a vonagló gyönyörüségnek s a meredt
fájdalomnak. S mint a fej, az arc, a ruha, a kézjáték: a test minden
fejlettségei a dekorativság s a kifejező hatalom egyenlő jogán adalékai
e rajzoknak.
Mily imponáló magaslat ez azzal a: nem aszkéta, csak egyszerüen
korlátolt nyárspolgárisággal szemben, mely ugyanazon időben a nyugati
világ gondolatát eltelte! Egy arasz idővel a Kunisada halála után, ki
éppen még szerencsésen meghalt, mielőtt Európa átvetette volna
szigetükre erkölcsének korlátoltságát – kevéssel ez után irta meg a
polgári világ egy nagyratartott tanitója, s nem holmi medve, inkább:
világfi, s nem talán német vagy mucker, hanem, inkább: katolikus, latin,
francia – irta meg, mondom, Dumas fils az ő hires regényét, a l’Affaire
Clemenceaut, s ennek egy passzusára emlékszem, homályosan, de tudom,
hogy éppen festővel vagy szobrásszal mondatja, s olyasmit mondat vele,
hogy a természet is utmutatást ad a müvésznek, hogy vannak a női testen
részek, melyek nem valók vászonra, mert a test ezeket elrejti, s igaza
van, mert nem is szépek! Nem hiszem, hogy a természet olyan bugris
volna, mint Dumas fils volt, de valóban, itt is meglátszik, mint annyi
máshol, hogy javithatatlan pazarló, mert még ennek a férfinak is
juttatott, sőt bőven, a női test rejtettségeiből! Mily korlátoltság kell
hozzá s e saját korlátoltságuknak a világegyetemre való átvetitése: azt
hinni s azt venni észre, hogy a természet egyáltalában tesz
külömbségeket, tud és tudja a külömbséget szép és nem szép, kivül vagy
rejtve hordott közt, s nem mindegy neki szem vagy tyukszem, száj vagy
nem száj! Akinek nem minden szép: hogy merhet az szépségről beszélni?
Jobban mondva: aki nem tudja s nem látja, hogy mindennek megvan a maga
szépsége s minden valaminek egyes példányai között ég és föld
külömbségei lehetnek a szépségnek s a rutságnak, a bübájnak s az
ökrendeztetésnek: az hogy lehet büszke a müvelődésre, a fejlődésre, a
kikülönböződésre Mint a test minden porcikája, ugy igazán minden
porcikája lehet – amennyiben a szép fogalmát az értékelésbe belevisszük
– érthetetlenül gyönyörü és kétségbeejtően pocsék, csakugy, mint ahogy
egész test és egész test között elmondhatatlan külömbségei lehetnek
nemcsak a formák szépségének, de a testi anyag finomságának is. Van
finomabb hus és csont, mint ahogy van finomabb gyapju – mondom: nemcsak
szebb vagy egészségesebb, de előkelőbb anyagu. A British Muzeumból
emlékszem egy üvegszekrényben álló sárgásfehér csontvázra, – egyiptomi
női csontváz, egy akkori hercegnőé volt. Őszi ebéd után álldogáltam
előtte, fáradtan, hazátlanul, s még azzal az érzéssel is, mintha a
nyeldeklőm a szivembe esett volna le: a gyerekkoromból megmaradt
félelemmel a csontváztól. Mégsem tudtam megválni tőle – feltünt
karcsusága s vékonycsontusága, s bár kevés csontvázat láttam életemben,
tehát szemem nem tanult bele, mégis valahogy ugy voltam, mint mikor az
ember nyolc-tiz kilátástalan uszóóra után hirtelen rájön az uszás
titkára, s kezének-lábának mintegy megnyilik a szeme az uszás iránt: itt
is leesett szememről a hályog a csontváz iránt, hirtelen megtanultam
látni mivoltát, s megláttam, hogy mily szivdagasztóan gyönyörü, mily
asszonyian, mily hercegnőien imádnivaló ez a csontváz. Drága, keskeny
koponyájától finom bokájáig, csuklójával egy párhuzamban folytatódó
kezefejével, hosszu lábaszárával s hosszu, keskeny lábával ugy állt ott,
gyengén domboru homloka alól ugy nézett – nem is nézett: tekintett ki az
üveg mögül, mint a kifinomult halál, mint az a halál, amit érdemes halni
a szépségért, az édes lélekzetért, melyet valaha e bordák mögül lehetett
föl és szembehunyva magunkba szini, a csókért, amiben e fogak fölött
lehetett elalélni, a nyugvásért, amit a bugó férfifej e medencének
rugalmas bársonyboltozata fölött találhatott. S maga a csontja is még
annyi száz, sőt ezer év óta mintha még nem is volna meszes, mintha
eleven volna, igen: eleven, hiszen minden eleven, ami van… Emlékszem,
tán egy óra hosszat álltam ott, álmélkodva, megrendülve, fájdalmasan és
szerelmesen – a végén aztán elnevettem magamat. Mert az jutott eszembe,
hogyha én most betörném az üveget s e finom koponyát két tenyerembe
fogva képemhez szoritanám: az perverzitás volna. S ha ezt valaki
megirná, az meg pornográfia volna.