_1913 junius 15._
Egy szép és kivánatos, minden porcikájában kifinomodott testü asszony
mindannyiszor valósággal felsziszszent, mikor el-eldudolgattam előtte a
kedves biedermeyer-verset: „Ó hölgy, az isten gyönyörül Teremte
tégedet!…“ Nem volt igaza, s az imádni, a testi gyönyörüségben róla
leinni való önérzet, melylyel e szultáni felfogás, a női embernek ily
értetlen megaláztatása ellen kikelt, ugyanaz volt, mint amivel a paraszt
nem türi, hogy parasztnak hiják, hanem megköveteli, hogy polgárnak
tiszteljék. Mi megalázó van asszonyra nézve abban, hogy gyönyörü és
gyönyörüséget szerez? Ismertem az életben (s majd megevett a fene
irigységemben) egypár férfit, ki igen szép ember volt s az asszonyoknak
sok gyönyörüséget szerzett. Nem vettem észre, hogy ezt szégyelték, hogy
lealacsonyodásnak érezték s emberi méltóságuk rovására történőnek
itélték volna. Pedig, mondhatom: az asszonyok csakis ezzel a szemmel
nézték, csakis ebből a tekintetből kezelték, csakis mint erre valókat
keresték őket. S azt is mondhatom, hogy mindezek folytán önérzetük
nemcsak hogy nem csökkent, de határozottan túltengett. Még azon sem
szomorkodtak, hogy kiváló elméjü nők, kik másokkal tudtak beszélni angol
filozófiáról és francia művészetről, az ő közelükben megbutultak és
megkukultak s bámész kábulattal ugy estek rájuk, mint a lágy vas a
mágnesra. Még azon sem háborodtak fel, hogy mikor ők a leggyönyörübb
politikai szónoklatot mondták s a nemzet szinte szemmelláthatóan
alárendelkezett akaratuknak, a karzatról az asszonyok tájékáról mintegy
lehullámzott hozzájuk az állati epedés: csak egyszer csókolna meg, aztán
nem bánom, ha meghalok!… S mit mondjak? ezek az élvezeti cikkek gyanánt
kezelt férfiak nem gondolták, egy percre sem, hogy ennélfogva valaki is
méltatlannak itélhetné őket a szavazati jogra. Egyáltalában nem érezték,
hogy ettől orvosok vagy tanárok még talán lehetnek, de például ügyvédek
soha! S eszerint azt sem hitték, hogy jogokat, amikkel még nem
rendelkeznek, megszerezhetnek majd, ha lemondanak arról, hogy jól
essenek az asszonyoknak, s a szerelmet csakis családalapitás céljából
gyakorolják.
Micsoda gyerekség! Mennyire csakugyan nem értek meg emberi méltóságra
azok a nők, kik emberi méltóságukat féltik, ha a férfiak bábnak,
játéknak, gyönyörüségük szolgálatára rendelt eszköznek tekintik őket!
Hát nem azok? Hát valók egyébre? jobban mondva: hát utját állhatja-e,
hogy bármi egyébben is a szeretett és imádott és testében oltárra emelt
asszony éppugy teremthessen, ha tud, nagyot, s éppugy szerezhessen még
elméjével, még müvészetével, még okosságával, még tudásával is testi
gyönyörüséget a boldog férfiaknak, kiknek ily remek asszony-ember jutott
üdvözitő részükül, mint ahogy a Richelieu, a Goethe, az öreg Andrássy
asszonyait éppen nem kedvetlenitette el a férfi iránt, kinek ölelésében
elaléltak, hogy a nagy ember legmagasán járt az emberiségnek. Miben
csökkentené ez az emberi méltóságot? Van-e méltóbb emberhez, mint hogy
férfi legyen, ha férfi, és asszony legyen, ha asszony?
* * *
Bizonyára vannak csunya nők, kik nem kellenek a férfiaknak, s kiket
azért nem járja, hogy emberi jogaiktól elüssenek – szakasztott ugy, mint
ahogy nem járja, hogy emberi jogaiktól elüttessenek oly férfiak, akik,
szegények, nem születtek arra, hogy asszonyoknak örömük teljék bennük.
De ezeket olybá kell venni, mint az egyéb testi fogyatkozásban sinlőket,
puposakat, sántákat vagy vakokat, kiket azért szintén nem lehet emberi
jogaikból kifosztani. A jognak egyformának kell lennie mindenki számára,
aki élni tud vele, sőt, még ezen is fölül: akiket a természet
megfosztott a kiváltságoktól, melyeket kivánatos voltuk ad meg egyik
nembeli embereknek a másik nembeli emberekkel szemben, azoknál jogbeli
kiváltságokkal kell jóvátenni a születés e mostohaságát. Ha természettől
fogva rövid a kardjuk, meg kell toldani egy lépéssel többel a jogokból.
Ha rajtam állana: pluralitásokkal vigasztalnám és kárpótolnám azokat,
kiknek az igézet hatalmából nem jutott. De ez igézetet kiküszöbölni,
lebecsmérelni, lehazudni, lekisebbiteni, – elvitatni jelentőségét,
csekélyleni örvendetességét, számba nem venni a nagyszerü serkentést,
mit az emberi munkában, az emberi élet megszépitésében, az emberi
fejlődés előrelökésében jelent, s ezt éppen nőknek tenniök, kiknek
számára a polgári jogok teljessége nem utolsó sorban arra való lesz,
hogy kiváltképp való szerelmi rendeltetésük jogát, szabadságát és
nyiltságát küzdjék ki vele: ez oly képmutató gyávaság s a győzelem
kedvéért a győzelem céljából való lemondás, mint volt, egyéb téren, a
magyar házassági törvényhozásé, mely, hogy a katolika egyháztól a
házasságkötés s a válás államositását megszerezhesse, a katolikus válási
lehetetlenséget szinte egész egyházi kegyetlenségében átvette az állami
házasságjogba. Nem születni a szerelemre hivatottnak: éppoly
szerencsétlenség, mint szegénynek születni, s a társadalom s a jog s a
törvény mind arra való, hogy az igazságtalanságot jóvá tegye és minden
teremtett ember számára megállapitván az élet, az étel, a hajlék s a
neveltetés mindenkinek kijáró legkevesebbjét: ha nem is emberi legfőbb
önérzethez és boldogsághoz, de legalább az emberi életben, az emberi
munkában és érdeklődésben való részvételhez juttassa e természettől
hátratetteket. S ne mondják, akik a nők számára jogokat követelnek, hogy
nincs vagy nem kell az a nőiesség, a minek féltését veti ürügyül a
férfiostobaság, mikor a nőknek nem akar jogokat adni. Van nőiesség, épp
ugy, mint ahogy van férfiasság, s ahogy a politikának vagy a müvészetnek
tizezred évek óta nagyszerüségét látjuk abban, ha a férfi beleviszi
teljes férfiasságát, épp ugy megujulást, felfrissülést és uj
nagyszerüségeket jelent majd ezekben, ha a nő beléjük viszi teljes
nőiességét. „Nadrágtalanok vagyunk? – kiáltott a jakobinus a röhögőkre –
igenis, azok vagyunk, s legalább megláthatjátok, hogy férfiak vagyunk!“
Drága gyönyörü teremtései az istennek: ha selyemleheletü
combinationjeiteken meglátjuk, hogy asszonyok vagytok: az lesz a
szabadság s az emberi méltóság kezdete ebben a rabszolgatartásra
berendezett világban!
* * *
De persze: ehhez az kell, hogy a magatok urai lehessetek, vagyis magatok
tartsátok el magatokat. Nemcsak azért kell a nőknek jog, mert
mindenkinek kell, ki a társadalomban él, hogy minden egyesének az
egészen való ez érdekeltségéből erősödjék a társadalom, de kell külön a
nőknek azért, hogy minden kenyérkereset lehetőségét megszerezzék
maguknak. Mert az emberi méltóság, de szabadság is ott kezdődik, hol az
egyes ember arra, hogy megélhessen, csak a munka előtt köteles
meghajolni, de nem egy másik ember előtt. A szerelmet is megmérgezi, ha
pénz vegyül bele, s amily gyönyörüség minden jóval elhalmoznunk, akit
szeretünk, olyan megalázó rászorulni erre, olyan szomoru
kiszolgáltatottság ebből élni. Ez nem nőies: a képmutatás s a ravasz
számitás, amire a kitartottság neveli a nőt, s hiába minden demokrácia
és szociálpolitika, amig minden szabadság és rendezettség közben a
társadalom egyik fele rabságban él a másik alatt, a rabszolga minden
mételyes gondolkozásával. Erkölcsi lues, ami a nők kitartottsága s erre
való utaltsága révén a világot megnyomoritja; minden uj nemzedék nőből
uj epidémiája terjed e dögvésznek, – s az emberi ostobaságnak örök
okmánya lesz, ha majd unokáink megtudják, hogy volt idő, mikor ez
állapot megszüntétől az erkölcsöt féltették. Hogy a kitartottság az anya
méltóságának jár, az képmutató beszéd. Azt igen jól el lehet gondolni, s
csak igazságos lesz, hogy az anyává létel s a kezdő anyaság kényes idei
alatt az állam éppugy köteles legyen fizetni a nőt, mint a férfiakat,
mialatt katonák. De különben a férfiak épp ugy nem kötelesek fizetni a
nőt, ki anyává lett, mint a nők nem kötelesek fizetni a férfit, ki
anyává tette őket. Az erkölcs ott kezdődik, hol egyik ember nem él a
másikból és szerelmi gusztusába éppugy nem beszél bele más, mint abba,
hogy mit eszik és mit olvas.
* * *
A legtöbb férfi ostoba, mihelyt asszonyról van szó s a legtöbb asszony
csacsi, mihelyt férfivel áll szemben. A legnagyobb csacsiság a
nőmozgalom történetében, hogy a nők komolyan szóba álltak az
argumentumokkal, miket a férfiostobaság vetett a női jogkövetelés ellen.
A férfiak diadalmasan kisütötték, hogy a nők gyengeelméjüek, nincs az
eszüknek karaktere, nem eredetiek, csak felkapni tudnak, de találni nem.
A nők erre felháborodva mutattak rá Szónya Kovalevszkára, ki
nagyszerűeket alkotott. Édes istenem, hát tegyük fel, hogy nem alkotott.
Tovább megyek: én is azt tartom, hogy a női intellektus gyengébb, mint a
férfiui, hogy a nő nem tud nagyot és ujat teremteni, s hagyják békében
szegény Szónya Kovalevszkát, kinek egymagában kell háromszáz vagy
háromezer nemzedék asszonyáért helytállania. Mi következik mindebből?
Semmi. Nem arról van szó, hogy a nők ezentul nagyokat alkossanak, s a
lelkük sasszeme kimérje a végtelenségeket. Csak hogy belebeszélhessenek
abba, hogy a boltokat hány órakor zárják, hogy a marhának mi legyen a
vámja, hogy esztendőnkint hány katonát állitsanak, s a királysértésről
biró itéljen-e, vagy esküdt. Ehhez csak nem kell zseninek lenni?! Ha jól
meggondolom: eddig sem a Goethék látták el az ilyesmit, s ha bismarcki
rendeltetésre csakis bismarckok valók, akkor a nők bele fognak nyugodni
abba, hogy az egyenlően jogosultak versenyéből a tehetség s a
hivatottság erejével ezentul is épp ugy a bismarckok fognak a bismarcki
helyekig eljutni, mint ahogy eddig is, a férfiak versenyéből is csak
azok jutottak el. De hogy teszem, a gróf Khuen-Héderváry Károly horvát
és magyar államférfiui karrierjét asszony ne futhatta volna meg, annak
igazán nem látom okát, s viszont nem hiszem, hogy ő exellenciáját ugy
munkája szinvonalában, mint pályája megfutásában komolyan zavarta volna,
ha véletlenül olyan a testi konstituciója, hogy minden négy hétben három
napig nem ajánlatos hivatalba járnia, s huszadik és harmincadik éve
között háromszor-négyszer egy-egy félévig magánéletbe kellett volna
vonulnia. Igy is kiérdemelhette volna az aranygyapjat, mint ahogy Sághy
Gyula sem lett volna kisebb jogász és professzor, ha akár egész életén
át más állapotban lett volna. A jogok nem a génieknek járnak, hanem az
embereknek, s ki mentül gyengébb, annál inkább meg kell támogatni
jogokkal. Nem adni a nőnek jogot mert természettől fogva gyengébb a
férfiunál: annyi, mint még kezén lábán is megkötni azt, ki amugy is
lemaradt a startnál. Ahhoz, hogy a nőknek választójoguk lehessen s a nők
alispánok, főispánok és miniszterek lehessenek: semmi köze annak, hogy
kerültek e ki soraikból Goethék és Darvinok. A szerbeknek sem volt
Goethéjük, azért mégis van választójoguk. Nekünk sem volt Darvinunk,
azért mégis vannak alispánjaink. A dánoknak sem volt Verulami Bacojuk,
azért a dán minisztereket éppugy becsukják, mint hajdan őt. Mária
Terézia nem volt Bismarck, csak derék és jóeszü asszony volt, s legalább
oly jól ellátta, igen nehéz időkben, e szorongatott birodalom
kormányzatát, mint akárki elődjei s utódjai közül. A jogok nem arra
valók, hogy az asszonyokból férfiakat csináljanak, hanem hogy
elhelyezzék az asszonyt a világban, mely eddig csak a férfinak állt.
Hogy minő helyre: az éppen attól a sok mindentől függ, miben az asszony
a férfitől külömbözik. Elvégre a férfi sem mind dijbirkozó. A férfi sem
mind csatornatisztitó. A férfi sem mind ismeretelmélkedő. A férfi sem
mind csupa Rodin és Michel Angelo. Ha a nők testre lélekre átlag
gyengébbek, mint átlag a férfiak, akkor továbbra sem ők lesznek az
emberiség vezérei, hanem meg kell elégedniök a második helyekkel. Ebbe
aztán, ha csakugyan természetes előzményekből csakugyan természetesen
alakult ki, éppugy bele kell nyugodniok, mint abba a szintén nem
kellemes végzetükbe, hogy fájdalommal kell szülniök gyermekeiket, s
általában, hogy szülniök kell, holott sokkal mulatságosabb és
kényelmesebb volna azokon a primitivebb módokon szolgálniok az emberi
nem továbbszaporodását, ahogy például a halak teszik. Bizonyos, mert már
eddig is bebizonyitották, hogy az átlagos munkára átlagukban éppoly
alkalmasak, mint átlagban a férfiak. Akik a mai nő-mozgalmakat vezetik
és igazgatják, sokkal számosabbak ma már, semhogy csupa kivételes
géniuszok lehetnének – pedig oly kitünően vezetik, hogy nyugodtan
lehetne egy-egy országot az ő adminisztráló képességeikre bizni. Majd
megválik, hogy mi a nekik való munka – az a fő, s nemcsak az ő
boldogságuk, de az egész emberi nemé is azon fordul meg, hogy
dolgozzanak. Mert ez teszi őket függetlenné attól, hogy szerelmi
életükben bele nem tartozóságoktól zavartassák meg magukat, s ez teszi
őket képessé arra, hogy, amit a férfiak eddig elérni nem tudtak:
lerázzák magukról s ezzel az egész müvelt emberiségről a legvégzetesebb
megrontót: a nemi hazugságot.
* * *
A szerelemnek, amin minden épül, be is kell vonulnia az élet közepébe, s
ennek csak akkor jöhet el ideje, ha a nők is emberek lesznek. A szerelem
eddig ugy el volt temetve bőrünk alá, mint ahogy a szén és láva és
forróság, az éltető naperő e beraktározottságai, el vannak temetve a
föld kérge alá, s csak földrengések ártalmaival tudják megmutatni, hogy
áldás helyet pusztitásba szorultak. Ezt a leghatalmasabb erőt
felszabaditani rejtezkedéséből, s betegség helyett egészség gyanánt
hasznositani az életben s a munkában: ez a nők feljogositásának igazi
rendeltetése. Mint ahogy a tüzes istennyilát le lehet fejteni villamos
vasutra, csengőre, telegráfra, telefonra s olvasztásra és aranyozásra:
ugy veszi majd hasznát a világ annak, hogy szerelem: van.
Csak egy példát mondok, mit a lélek ismerői előtt nem kell sokat
magyaráznom. Mennyit elméskedünk azon, hogy a kislányok szerelmesek
tanáraikba – s elfelejtjük, hogy a fiuk is szerelmesek az övéikbe, vagy
egyenesen, vagy félelem és neheztelés formájában, de szerelmesek. Az
ifju adeptus ma is feltekint a mesterhez, s szinte testi összefüggésben
szija meg magát tudományával, s töri magát abban, hogy méltó legyen
hozzá. Ha még az igazi szerelem: mily csodáit tudná mivelni ez
átihletettségnek s ez erőkifejtésnek! S ahol s amiben férfiak és nők
együtt dolgoznak, s a kezdő és átmeneti idők izetlenségei után:
önérzetre nevelkedett nők s szerénységre utasitott férfiak az egymásnak
való tetszeni vágyás s az egymástól fütött hevület emelkedésében
mennyire többre lesznek képesek, mint a mai celibatárius munkában! Mikor
legkülömb a férfi? Mikor asszonyt érez. Mikor legkülömb az asszony?
Mikor férfit érez. Mily nagyszerü munka lesz az, mely e
megkitünősülésnek hasznát látja, s mily száguldó menete lesz a munkának,
mely ez állandó oxigénezettség érverésének ritmusában folyik!
Jogot a nőknek, hogy emberek lehessenek, mert csak emberi önérzetük
erejével merhetnek igazán asszonyok lenni. Addig nem lehet emberiségről
beszélni, mig egyik fele nem él emberi fokon, s az emberiség
rablógazdaságot üz, mig a nők kiskoruságában lekötött erőket az élet
számára nem hasznositja.