_1914 március 21._
A pizsama az angol férfiak hálóruhája, mely a hálókocsik s nagy fogadók
utján elterjedt az egész világon, sőt ujabban, kivált Amerikában, a nők
is magukhoz váltották, s származásában nem egyéb, mint a forró világtáji
idegenek állig begombolt uniformisszerü vászonruhája, melyben, mint
Claude Farrère a Civilisés cimü regényben megirja, az emberek abbeli
tudomásuk izgalmával nézegetik egymást, hogy alatta mezítelenek. A
pizsama név indus eredetre vall, s én mindig mulatok, mikor a tüntető
magától értetődés ünnepélyességével látok a hálókocsi folyósóján ide-oda
pizsamálni egy-egy aradi vagy váradi vicekirályt, – mert elgondolom,
hogy e finom clubman ugyan mennyiért mutogatná magát igy, becsületes,
magyar korcos gatyában, holott a folkloristának csak az első pizsamába
kell belebújnia, hogy korcra járó nadrágjában menten ráismerjen ez ősi
ruhadarab oldalági atyjafiára, amely ősi viselet nem csupán a Traján
oszlopán, hanem, ha jól emlékszem, már babiloni lapos szobrokon azon
formában viselete a hajdani szittyáknak, mint most is becsületes
nyiltsággal alföldi népünknek, s volt – bár szemérmetesen német bugyogó
vagy magyar nadrág alatt – még egy-két emberöltő előtt valamennyiünk
nagyapáinak. Legalább az enyémnek az volt, és sokat nyafogtam nagyanyám
nyakán, mikor engem gombos kis alsónadrággal s száraz harisnyával erővel
urfinak öltöztetett, holott az lett volna a vágyam, hogy én is, mint
nagyapa, bő gatyának huzzam fölébe a szük nadrágot, lábam fejét pedig
szép tiszta vászonkapcába bugyoláljam s ugy bujtassam bele a rézorru és
lakkszáru kis csizmába… Istenem, nem mulik el éjcaka, hogy mikor a
nyitott ablaknál való hálásnak én is nekiöltözködöm, régi, téli,
gyertyafényes kecskeméti hajnalok emléke ne suhanna át rajtam, s orromat
a pernyeszag meg ne csapná, elegy az agyag langyos savanyuságával, ahogy
nagyapáéknál a lakószobabeli nagy bányakemencébe szalmával fűtöttek a
konyha felől…
De bármily kulturváros lett azóta Kecskemét: a piros pizsama nem
odavaló, hanem Rómában látta, s pláne selyemből, egy korzói kirakatban a
hatalmas költőnő Erdős Renée, s cikkfélét irt róla az Az Ujság
asszonymellékletére, – asszonyoknak való cikket, mely ennélfogva az én
férfiui kiváncsiságom számára izgatóan érdekes. A tárgya az, hogy
asszonyok mint izgulnak e kirakatbeli férfiszimbolum körül, – az egyik
mint magyarázza, hogy hogyisne, az ő urának ilyen puha és elpuhult
selyemkafacot! ő bizony felszabná magának bluznak… de a másik megveszi
az ő emberének… és igy tovább. Engem, többször megirtam már, igen bánt
az irodalomnak az a nagy fogyatkozása, hogy férfimesterség lévén, csak
arról ád adatokat, hogy mi férfiak a nőket hogy látjuk, de nem arról is,
hogy ők hogy látnak minket. Aki asszony ir is: vagy utánzó, ki a férfiak
irásait másolja, vagy, a legerősebbje, asszonytestbe veszett férfi, mint
George Elliot – az asszonyos asszonya, ha mégoly kitünő és maga tollával
iró is s ha mégannyi becses asszonyi meghittséget kaptunk is már tőle:
ez egy dologban nem tudja lebirni tartózkodását vagy elfogultságát, s
elakad szava, mikor közlékenységre készülne. Még lirában akadt egy-két
asszony – minálunk az a Sidonie Zerkowitz nevü igen tehetséges német
versköltőnő, kinek nevét kiskoromban a Tóth Kálmánéval együtt hallottam
emlegetni, s a németeknél ujabban a Marie Madeleine néven iró
poétaasszony – kik sejtetnek valamit a viharokból, melyekkel a férfi
után kivánkozó lélek megrázza az asszonyi testet. De elképzelhetetlen
asszonyi áttételben olyan nagyszerű vallomás, mint a minővel például
Kemény Zsigmond gazdagitotta igazán a világirodalmat a kivert iródeák
figurájában, ki kulcslyukon át lesi meg a kastély kisasszonyának
lehajlását s mellkendője elcsuszását. Holott egészen bizonyos, hogy a
női szem ugyanolyan optikával nézi a férfit, mint a férfiszem a nőt, s
rávall a nők rabszolgahelyzetére (egy szellemes hölgy, Berkovits Renéné
figyelmeztetett erre nemrég, mikor a Ferenczi Sári regényéről irtam)
hogy még a legbátrabb asszony bátorsága sem futhatja még a mai világban
ilyen vallomás bátorságára.
Pedig e bátorság növekedőben van. Az a bátorság, hogy a nők merjenek
annak élni, hogy a férfiaknak élnek, mint ahogy a férfiak mernek annak
élni, hogy a nőknek élnek. Hogy a mai nők más szemmel nézik a férfiakat,
mint anyáik merték nézni, az kezd meglátszani a férfiakon. Például: a
piros pizsamákon, amiknek persze nem muszáj pirosaknak lenniök, mert ez
nem elegáns szin, sőt a vörös is csak a brünni hóhérnak való – a
férfiaknak pasztellszinek illenek. De mindegy: a piros vagy akármilyen
pizsama, a beretvált ábrázat, a cikkbe lógó mellény ugy nő az asszonyi
szemek alatt, mint ahogy a szem nőtt a napsugár alatt, – a nap addig süt
millió meg millió éven át földre, sejtre, bőrre, mig egyszerre felelet
nő rá, s az állatnak szeme alakul. Igy látszik meg ma a férfiakon,
öltözködésükön, viselkedésükön, hogy az asszonyok kezdik őket nézni,
hogy az asszonyok kezdenek hozzájuk érteni, hogy bátrabban kellenek a
nőknek, de jobban válogatnak is köztük a nők. Hogy a férfiak mind többet
törődnek öltözködéssel s a divattal mind több dolguk: az egyenesen a nők
nagyobb szabadságával függ össze, – s hogy a férfi Amerikában a
legférfibb s a férfidivatban is Amerikába megy át a vezetés, az
szemlátomást annak felel meg, hogy Amerikában legszabadabbak a nők, s
azok ott már nemzedékek óta.
Nekünk, most élő nemzedéknek, az éppen csak kezdődő átmenet férfiainak,
persze elmondhatatlan furcsa ez az átmenet. Nehezen találják meg a hidat
a szultáni gőgtől a férfiöntudatba, mely megfeleljen a nők abbeli büszke
tudatának s egyben okos szerénységének, hogy tudják, hogy kellenek, de
azt is tudják, hogy nem mind egyformán. Amennyire meg tudja érteni
maga-magáról az egyes férfi, hogy a nők imádják, annál kevésbbé tudja
ezt megérteni más férfiról – s minthogy a legtöbbjük őszintén nem talál
semmi megejtőt a másikon, ritkán jut eszükbe, s ha, nagy
fölháborodásukra, tapasztalni kénytelenek: ritkán próbálják megérteni,
hogy a nők talán mégis másképp érezhetnek ilyesmikben. Én ugyan egyre
reklamálom a dokumentumokat – de erősen kellene küzdenem a komikum
érzésével, sőt tán még testibb remonstrálásu furcsálkozással, ha
férfikézről vagy lábról, szájról, vagy lélekzetről olvasnék olyan
áradozásokat, aminőket a nők természetesnek találnak, mert évezredek óta
megszokták, ha férfiak irnak nőkről, – sőt amikből meg is tanulták, hogy
egymást a versenyben állóknak szakértő és méltányoló szemével nézzék, s
ne csak nézzék, hanem lássák is.
A férfiak ettől s általában férfimivoltuk tudatosságaitól még meglehetős
messze vannak, – s ezért, a tudatos férfibeavatás hiján, viszont az
asszonyok is kevésbbé értenek férfidolgokhoz, mint ahogy akárhány férfi,
éppen asszonyok körül való tapasztalatainál s abba való beavatottságánál
fogva, hogy ők hogy látják egymást, igen benfentes asszonyi dolgokban.
Minden iskoláskönyvben benne van, hogy a ruha származásában inkább disz,
cifraság, szépités, mint, mondjuk, az időjárás ellen való védekezés, – a
nőknél mindig is az volt, az volt a felsőbb rendek férfiainál is, csak a
polgári férfivilágban lomposodott el, ahol az asszonyt nem szerelemmel
szerezték, s rangbeli nagy külömbségek nem voltak. A nők
felszabadulásával jár, mondom, egyaránt, hogy most már a férfiak is
kezdenek öltözködni – de ez a tudomány nem oly régi, nem oly kifejlett s
nem oly általános, hogy a nők általában ugy értenének hozzá, mint
akárhány férfi ért az asszonyi öltözködéshez. Azok a férfiak, kiket
asszonyok öltöztetnek, többnyire nevetségesen öltözködnek – sőt
rendszerint az sincs velük megelégedve, aki kiöltöztette őket. Mert a
nőknek a jól öltözködő férfiak tetszenek – csak nem tudják, hogy ezért
tetszenek nekik. Talán jellemet látnak ott, igaz férfit, kinek kezébe
nyugodtan tennék le sorsukat, ahol csak jól szabott kabátról van szó,
vagy előlhátul egyformán felhuzott nadrágról, mely igy hátul nem vet
ráncot térdhajlásban, s a vége nem akad bele a félcipő sarokkérgébe. S
nem tudják megérteni, hogy mért nem tökéletes, még mindig, az ő emberük,
kinek maguk választották ki a leggyönyörübb papagályszin-nyakkendőt.
Viszont: ez a papagályszin nem mindig lesz nevetséges. A kötelező női
szemérem egyelőre kötelező tartózkodást nevelt a férfiakba, – mai (de
már inogni kezdő és mind alámosódóbb) felfogás szerint ez a tartózkodás
a férfias, s nem férfi, aki ugy tudja a testét s ebbe vágó kacérkodással
áll szerelmi versenybe, mint ahogy azt nézik legerősebb nőnek, aki
igenis igy tesz. Ehhez képest a férfi-eleganciának is – ma még – a
tartózkodás a titka, a mit ne, az egyszerüség, a kimértség, a
tompitottság. (A pasztellszinek, mint elébb mondtam.) De nyilvánvaló,
hogy ebben változás készül. A változás pontosan most tiz éve indult – én
éppen akkor jártam Amerikában, s undorodva néztem a férfiakon a csipőbe
szabott kabátokat s kivált az áttört vagy pókháló-harisnyát, melyet igen
nehéz volt megszokni a szőrös lábszárakon. S lám: megszoktuk, s
megszoktuk a lazzarónisan kihajlott nyári sportingeket, – meg a kivágott
escarpint, meg a manikürözött körmöt, s mindent, amit a néhány nemzedék
előtti legszibaritább dandick, a Kaunitzok s a Brummelek még
férfiatlannak tartottak volna. Bizonyos, hogy ebben éppugy nincs
megállás, mint a nők felszabadulásában – s nem a férfiasság fog
megváltozni vagy megcsökkenni (inkább: ugyancsak helyt kell majd
állania) – de a külsőségeiről való felfogásaink fognak megváltozni. A
rococo-társadalomban, hol a szerelem a felső osztályok romlottsága volt,
a nimfomaniás nők szeme égése alatt kacéran cikornyássá lett a
férfiviselet. A most alakuló világban, hol a szerelem az emberiség
egészsége lesz, a felszabadult nő szeme sugara alatt bátorság lesz a
férfi öltözködő ruhája is.