_1913 október 14._
Wagner német tanitó megölte feleségét, négy gyerekét, megölt vagy
megsebesitett tizennégy embert, felgyujtott egy fél községet s annyi
patront találtak tőle tartalékba rejtve, hogy nyilvánvalóan még többre,
még nagyobbra készült, – mint maga meg is vallotta: egy vagy két község
teljes kiirtására, mitől csak egy lépés ahhoz, hogy az egész világot ki
akarja irtani. S erről az emberről azt a kérdést vetették fel:
épelméjü-e? Bizottság szállt ki, birói és orvosi, a tettei helyére, s
ezen a problémán gondolkozott. Klerikálisok és radikálisok vesztek
össze, hogy istennel való jó vagy rossz viszonynál fogva jutott-e Wagner
tanitó az ő elhatározásaihoz. Irni-olvasni tudó emberek, huszadik
századbeliek és európaiak, leirtak és elolvastak olyan megállapitásokat,
hogy Wagner tanitó épelméjü, csak erkölcsileg teljesen elfajult. Az
ember a fejéhez kap s levegő hiját érzi. S nem tudja, ki betegebb állat:
az-e, ki megöli feleségét s négy gyerekét s felgyujt s lelő egy fél
községet, vagy az, kinek számára probléma, hogy épelméjü volt-e valaki,
aki megölte feleségét, négy gyermekét s felgyujtott s lelőtt egy fél
községet?
* * *
Mondanom sem kell, hogy tőlem távol áll minden lágyság s érzelgősség. S
hogy éntőlem akár menten, ott a tette helyén, lebunkózhatták volna ezt a
veszett tanitót, mint ahogy lebunkózzák a veszett kutyát. Én
egyáltalában nem vagyok ellene a halálbüntetésnek, ilyen esetekben –
csak nem mint büntetésnek, hanem olyan természetes eljárásképpen, mint
hogy szürik az ivóvizet s fertőtlenitik a csatornákat. Egyáltalában nem
látnék benne semmit, ha az ilyen magának és másoknak számára felesleges
és veszedelmes életekkel hivatalból végeznének, még mielőtt tizennyolc
más élet adja meg árát ez egy megáporodásának. Ha volna próbája, határa
és ellenőrzése, vagyis ha biztosra lehetne venni, ki arra való, s
visszaéléssel nem lehetne az ellen is forditani, aki nem arra való, én
időről-időre akár irtást is rendeztetnék a gyógyithatatlan elmebetegek
közt, legfeljebb valamely kegyes csalással, orozva vagy álmukban való
megöletéssel kimélvén meg a tudatosabbját a halálrémülettől. A
halálbüntetést, mondom, nem azért tartom ma már az emberiség
legszégyenletesebb alávalóságának, mert ölnek vele, hanem mert
büntetésből ölnek, tehát ugyanazon embernek, akit megölnek, ugyanakkor,
mikor megölik s azzal, hogy megölik, egyben eszére és lelkiismeretére
hivatkoznak. Ha azt kérdik tőlem: szabad-e, nem volna-e ajánlatos a
veszedelmes és gyógyithatatlan őrülteket agyonverni: engem nem kell
nagyon rábeszélni, hogy azt mondjam: igen. De aki azt kérdi: szabad-e
valakit, aki gyilkolt és rabolt, halálra itélni azon a cimen, hogy
teljesen épeszü, csak éppen erkölcsileg elfajult: azt magát is szó
nélkül odaakasztatnám az ilyen épelméjü, csak erkölcsileg elfajult
embertársa mellé.
* * *
Bámulatos, mily nehezen hiszik el egymásról az emberek, hogy nincs
rendben a felelősségi szerkezetük – mert hisz az eszük az. Természetes,
hogy aki rohadt krumplin s virslinek nevezett döghuson s téglaporon él,
megbetegszik gyomrára és belére. Természetes, hogy aki ólomgőzt szi be
lélekzetnek, megbetegszik tüdejére. Természetes, hogy aki mindennap egy
akó sört szivattyuztat végig a szivén, megbetegszik a szivére. Istenem,
hát oly nehéz elhinni, hogy akinek a lelke gyötrődik, megbetegszik a
lelkére? S el lehet-e mondani szóval, mennyire gyötrődik az ember lelke?
S kivált a müvelteknél, a nem egészen állati életet élőknél. Ételben,
italban, szokásban s viselkedésben csak megtanulhatunk, talán rá is
rendezkedhetünk, egészségesen élni. De már ez is egy parancscsal, egy
muszájjal s nem szabaddal több, ami a lelket nyomja. S mi nem nyomja a
lelket? Nem érdemes élni, mondotta egyszer a kisfiam, mint egészen pici
fiu, mert amig kicsi az ember, engedelmeskednie kell, mikor megnő,
dolgoznia kell. Ebben benne van egy egész neurózis. Engedelmeskedni,
nyelni, türni, várni, lemondani, félni, alakoskodni, erőszakoskodni,
versenyezni, tetszelegni, megalkudni, eltitkolni, lesben állni, tilosban
járni, rajta kapatni, elüttetni: mind csupa olyan visszaélés a lélekkel,
mint volna a gyomor falával, ha állandóan kénsavval etetnék. Bámulatos,
mondom, hogy lelkiekben mily kérlelhetetlenül kegyetlenek egymáshoz az
emberek. Senkinek nem jut eszébe azt kivánni, hogy ne egyem. Senki nincs
olyan hitvány, hogy szándékosan ne hagyjon aludnom. De hogy lemondjak
arról, akit szeretek: az magától értetődik. Hogy megunt igát viseljek:
az ellen még felhorkannom sem szabad. Jó fiunak, jó apának, jó férjnek,
jó polgárnak kell lennem, ha felfordulok is bele. S ha tán nincs is rá
szüksége se apámnak, se fiamnak, se feleségemnek, se hazámnak. Ha
kenyeremtől az élelmes elüt: mosolyognom kell hozzá. Ha a sorban hátra
kerülök: át kell látnom, hogy igazsággal történt. Ha megcsalnak: nem
szabad gyilkolnom, ha kisemmiznek, nem szabad rabolnom. El kell viselnem
hideget, meleget, megaláztatást, igazságtalanságot, bölcsnek kell
lennem, jónak kell lennem, nemesnek, irgalmasnak, részvevőnek és
lovagiasnak. El kell fojtanom hiuságomat, le kell küzdenem önzésemet,
fékeznem kell mohóságomat, meg kell tagadnom irigységemet, pórázon kell
tartanom féltékenységemet, erőltetnem kell figyelmemet, el kell takarnom
türelmetlenségemet. Mindez olyan állandó horzsolása a léleknek, mint
ahogy a rossz istráng kimarjitja a ló véknyát. Mindez olyan
agyonmérgezése az ember érzésének, mint ahogy a szunyograj őrültté
csipkedi az ökröt. S az ember nem ökör, s ezek a szunyogok télen-nyáron,
éjjel-nappal rajzanak és sohasem ülnek el és egyre sokasodnak. Mind
csupa olyan pióca, mely egyre szí, de sohasem szija meg magát, s csupa
olyan seb, mely mind evesebb és sohasem kérgesedik el. A fájdalmat nem
lehet megszokni, a gondba nem lehet belefásulni. Csak megvadulni lehet
tőle s meg kell vadulni tőle. Az a csoda, hogy még van épeszü ember is.
* * *
Persze: vannak külömbségek. A vadságban felnőtt kecskepásztor ugy
gyilkol, mint ahogy lop: egészségesen és ártatlanul, s ha mint
kukoricatolvaj lehet épeszü, lehet épeszü mint apagyilkos is. De
litterátus ember, erkölcsben és tanitásban felnőtt: nem lehet épeszü,
mikor gyilkol. Lehet épeszü, mikor beleőrül az elviselhetetlenségekbe,
miket az élet, az erkölcs, a tisztesség, az emberek kérlelhetetlensége
ráró. Lehet épeszü, mikor azt érzi: gyilkolni, gyilkolni, boszut állni,
példát mutatni! De mikor megteszi, akkor már nem épeszü. S mentül
kiszámitottaban, mentül ravasszabbul, mentül kieszeltebben s
elrendezettebben teszi, annál kevésbbé. Még lehet épeszünek venni – ez
nem szójáték – aki hirtelen elveszti eszét, s azért, amit tett, még
feleltethetem azt, aki nem tudta, mit tesz. De aki tudja, mit tesz,
mikor gyilkol, aki odagondol, mialatt vért ont, aki számol, mialatt
életeket irt, s olyan észszel tud, gondol és számol, mely verseket ért
meg, talán ki is formál s kerek mondatokban szónoki hatalommal orditja
világgá, hogy mi fáj neki s mi miatt áll boszut azokon, akik nem
vétettek neki: az beszámithatatlanabb a leeső kőnél, az felelőtlenebb a
lecsapó mennykőnél, az butább, mert magát okosnak hivő barom a
megveszett ökörnél. Wagner tanitó, ki egy ezer lakosu kis községen vagy
falun áll boszut olyan társadalmi ridegségért s kényszerüségért,
amilyennel: nem a kis Mühlhausen, a kis Wagner tanitónak hanem a nagy
Anglia, a nagy lord Byronnak is pokollá tette életét, – aki szatócsot,
parasztot és mezei őrt durrant és nyiszszant le olyan erkölcs ellen való
felhorkanással, amelyért még a római pápát s a német császárt is nehéz
feleltetni, s aki ennek a helyi érdekü itéletnapjának olyan haditervvel
készül néki, mint Napoleon készülhetett neki Austerlitznak: feltétlenül
éppoly nagyzásosan őrült, mintha magát képzelné lord Byronnak, római
pápának, német császárnak, Napoleonnak és, természetesen, uristennek.
Csak éppen hogy nem magát nagyitotta hozzá egy sodoma-gomorrhai
világbüntetés méreteihez, hanem Sodomát és Gomorrhát kisebbitette hozza
Mühlhausen falucskának s a maga tanitócska mivoltának kicsinységéhez.
Nagyzási hóbort, a gukker forditott felén át nézve: ez a Wagner tanitó
esete. Ezt a vak is látja, s csak szakbirák s orvosszakértők lehetnek
oly vakok, hogy ne lássák.
* * *
Különben sem csodálnám, ha a megháborodások könyvében külön fejezet
kerülne a tanitók számára. Csak ugy, – bocsássák meg a hasonlatot – mint
ahogy a tulajdon ellen való vétkek könyvében külön fejezetnek kell
szólnia a cselédekről, pincérekről, borbélyokról, vagyis azokról a
szegény és legszegényebb emberekről, kik legbelsejében vagy legközelében
élnek az övékénél ezerszerte magasabb, ellátottabb, terpeszkedőbb
életvitelnek, s mintegy orruk alatt gőzölög a pecsenye, melyből enniök
nem szabad. Ki lopjon selyemharisnyát, ha nem a komorna, aki látja a
nagyságáján s ért hozzá, hogy mily szép és kivánatos tőle a nagyságája?
Bizonyos tekintetben ilyen kisértés alatt él a tanitó is. Müvelt, sőt
tudós ember, kinek e tudástól valameddig fel és el kell finomodnia, s
kiben a gyerekekhez képest való felsősége az önérzetet is módfelett
kifejleszti. S ez az ember szegény pária, kinek a legszükségesebbre alig
telik s alázkodnia kell a legutolsók előtt is. Olyanok parancsolnak
neki, kiknél kisujjában is külömbnek érzi magát, s olyanok élnek nálánál
jobban, kiknek a pocsolyát is sokallná a vacokhoz képest, melyben őnekie
kell megvonnia magát. Már a régi, a mainál egyszerübb és míveletlenebb
időkben is külön fejezet volt az iskolamester sorsa. A német irodalomban
külön tipus az iskolamesteré, ki a legnincsetlenebb a rémitő
nincsetlenség közepett, mely a régibb német kispolgárságnak természetes
életvitele. Ahogy Hebbel vagy Keller a kispolgári szükös életet leirja,
s ahogy a még régibb Jean Paul ebbe beleilleszti az iskolamesternek még
szükösebb életét: azon a mai legszegényebb embernek is elfacsarodik a
szive, s nem tudja megérteni, hogy láthattak ilyesmiben ezek a nagy
géniuszok humort és mosolyra késztő mozzanatokat. Mai szemmel olvasva,
rémitőek ezek az életek – s azt hiszem, hogy a mai német iskolamester
mai szemmel nézi, mai bőrén érzi s mai fogaknak csikorgatásával átkozza
meg rettenetesen szükös életét. Mert ugy a testi szükösség, mint az
erkölcsi korda szoritásait a mai kisember nehezebben viseli már, mint
viselte a régi. Nem nehéz megmondani, miért. Azért, mert orra előtt
látja a magáénál szabadabb és ellátottabb életeket. Még csak ötven évvel
is ezelőtt a kispolgár számára olyan elérhetetlen magasságban és
messzeségben éltek a testiekben duslakodó s erkölcsiekben szabadosabb
urirendüek, hogy éppugy csak akadémikusan irigyelhette meg őket, mint
ahogy csak papirosról fájt szive a mennyei üdvösség, a paradicsomi
boldogság után. De ma – gondoljuk csak meg, hogy a harmadosztályu utas
egy vonaton utazik az elsőosztályuval s látja vastag bőriszákjait s
nézi, hogy nyujtózkodik a bársonypamlagon s eszi magát tele az étkezőben
hét tál étellel. Fejedelmi palotát ezelőtt ugy látott csak, mint
muzeumot, mikor belépti dijért végigvezették benne. Most, ha
gyalogszerrel járja be a hegyeket, éjszakára az ő pár garasáért, ha
padlásszobában is, de megvonulhat a hotelnak nevezett fejedelmi
palotában, hol az esti tolongásban akár közéje is vegyülhet az uri
sokaságnak, fehéringü férfiainak, fehérmellü asszonyainak. Látja, egy
félórára tán meg is próbálja gépkocsijaikat. Látja őket éjszaka a
folyosón szemérmetlenül besurranni egymáshoz, hallja róluk, inasaiktól
és pincéreiktől, a csábitó történeteket – aztán haza kell mennie
krumplin élni, hétrét hajolni a pap előtt, s hűnek lenni hat gyerek
szülésétől megviselt csuf feleségéhez. Ez ellen nem vigasztalás: ebbe
beletüzelés, ha az embere azonfelül még müvelt ember is, aki tud
filozófiát s tisztában van mindenek relativitásával. Ebbe bele lehet
bolondulni és könnyü belebolondulni. Igaz, nem muszáj belebolondulni, s
vannak, sőt többségben vannak, szolid egészségek, melyeket semmi
rázkódás nem hibbant át az anarchiába. De ennek az áthibbanásnak ma több
szoritása és lehetősége van, mint bármikor elébb s a demokrácia
haladtával mind több lesz. Ez nem szól a demokrácia ellen, hanem a
mellett a demokrácia mellett, mely egyedül érdemli meg azt a nagy nevet:
a mellett a világrend mellett, melyben a kicsinynek nincs miért
megirigyelnie a nagyot, mert nincsenek kicsinyek és nagyok, mert a
munkának, a jognak s a kötelességeknek jobb beosztása mindeneknek
részükül juttat és juttathat mindent, ami ezelőtt csak keveseknek jutott
és juthatott. A helyzet ma az, hogy egy lord Bryont ma már nem
üldöznének olyasmik miatt, amikért most száz éve még pokollá tették
életét. Ma már csak a kis Wagner-tanitóknak keseritik velük a lelkét, és
ez sem birja már és visszarug. S lesz idő, hogy a Wagnerek életébe és
gusztusába sem ütik bele orrukat felebarátai, legalább is nem jobban,
mint a lordokéba s a gyapju-bárókéba, s minden ember élhet minden
szabadsággal, amit egyáltalában megadhat az az általános kényszerüség,
hogy az embereknek békességben kell megélniük egymás mellett. S akkor
annyival kevesebb lesz a megháborodott ember, mint amennyivel kevesebb a
kolerás, mióta jók a csatornák és tiszta az ivóviz.