_1913 augusztus 23._
Lénárd Jenő barátomtól, a Bayerthal és Levy nagy árpacég főnökétől, ki
amily komoly üzletember, olyan előkelő filozófiáju megirója Dhammó cimü
kétkötetes munkájában a buddhizmus elméletének s történetének, mult
vasárnapi s a csodálatos és akasztanivaló Duperdussinról szóló tárcámra
a következő levelet kaptam:
Kedves Barátom!
Nem első eset, hogy azért kereslek fel soraimmal, mert nem értek Veled
egyet valamiben, dacára annak, hogy ellenvetéseimet egy-egy udvarias
baráti mosolylyal félretoltad. És pedig az irántad érzett nagy
tiszteletnek és szeretetnek forrásából fakadólag néhány észrevételt kell
tennem a vasárnap a Világban megjelent tárcádra.
Nagyon tartok ugyanis attól, hogy a mi amugy is könnyen befolyásolható
és moráletikai meggondolásokkal nehezen fékezhető magyar közgazdasági
világunk bóditó méregként fogja magába szivni a Te ragyogó
irásművészeteddel idealizált Duperdussin uradat, különösen akkor, amikor
Te nem habozol őt Napoleonnal egy sorba állitani. Ne vedd rossz néven
tőlem azon kijelentésemet, hogy nem tartom szerencsés gondolatnak éppen
az üzleti életben a conquistador typusának az idealizálását, különösen
nálunk nem, ahol minden kis üzleti szélhámos tarsolyában véli hordani a
marsal-botot és ahol éppen a komoly, szolid üzleti munkának a
megbecsülése még oly ismeretlen fogalom.
Különben Páris a legalkalmasabb talaja a nagystilü üzletek
szélhámosainak és talán sehol nem forog annyi non-valeur közkézen, mint
éppen Franciaországban. Nagyon sok tőkepénzes tőkéjének egy részével
hazárdjátékot üz és bizik abban, hogy nem ő lesz a schwarzer Péter,
akinek a végén a nyakán marad az értéktelen papiros vagy üzlet. – Nálunk
annyiban mások a viszonyok, hogy az emberek nagyobbára vagyonuk egy
aránytalanul nagyobb részével hazardiroznak, mint odakint és ezért ez a
jelenség nálunk sokkal veszedelmesebb. Én azt hiszem, hogy mi, akik a
magyar életet kissé idealisabb magaslatról nézzük, tartozunk azzal, hogy
éppen a Duperdussin urral ellenkező typust idealizáljuk. Lám a nemrég
elhunyt Minkusról, aki egyszerü segédből az Ulrich cég főnökévé küzdötte
fel magát és nagy vagyon hátrahagyásával halt meg, melyet becsületes,
szorgalmas munkával keresett, a lapok csak fizetett kommünikében
emlékeztek meg és az ország tudomást sem vett róla.
S ha már elméletben nem osztom felfogásodat: azt hiszem, a praxisban
szintén nem áll meg. Ha te azt hiszed, hogy valamilyen ideádat
Budapesten lehetetlen volna financeirozni, ugy ezzel szemben az én
véleményem az, hogy valószinüleg vagy a biztonság, vagy a jövedelmezőség
szempontjából a Te propoziciód nem megfelelő. Éppen a praxis mutatja
azt, hogy minden szolid és jövedelmező vállalkozásra még a
legpénzszükebb időben is van tőke, még pedig sokkal inkább, mint
fantasztikus és hazárd üzletekre. Az a pénz, amely ilyen üzletekre áll
rendelkezésre, egészen más kezekben van, mint amely az ország
közgazdaságát táplálja, s lehet, hogy ennek a pszichológiája olyan, mint
amilyennek Te látod.
Talán tudod, hogy éppen én vagyok az, aki már évek óta hirdetem azt,
hogy nagy ideálok nélkül egy ország gazdasági élete sem lehet el. Ezen
ideálok általánositására pedig nincs alkalmasabb eszköz, mint az
irodalom. Éppen a magyar irodalom igen szegény magasabb értelemben vett
gazdasági ideálok hirdetésében és talán éppen ezért kettőzött sulylyal
esik a latba, hogy Te is mást választottál herosznak, mint akit én
szerettem volna látni Általad idealizálva. – Ha ebben a perspektivában
olvasod át tárcádat, meg fogod érteni levelemet és annak intencióját.
Meleg baráti szeretettel köszöntlek és vagyok igaz üdvözlettel és
kézszoritással
készséges hived
Jenő.
Igy ir Lénárd Jenő s levele fáj nekem. Nem azért, mert nem vagyunk egy
nézeten, bármi sokra tartom az ő nézetét. Hanem azért, mert alapjában
egy a nézetünk, de ő az enyémet félreérti. A félreértés fáj nekem, s
ebben nem ez a feltevés bánt, hogy vak volnék a társadalom erkölcsi
érdekei iránt. Hanem az, hogy irásom, fogalmazásom, mondjuk: előadó
müvészetem olyan volt, hogy a mondanivalómat félre lehetett érteni. Ez
fáj az irónak, mert mint iró ellen vall ellene, még pedig feltétlenül s
fellebbezhetetlenül. Ha bárki félreérthette, amit mond, akkor az egészen
bizonyosan rosszul volt elmondva, mert az iró művészetének az a próbája,
hogy ki tudja-e fejezni, amit mondani akar, és azt tudja-e kifejezni
amit akar? Micsoda silány irónia lehet az, amit nem vesznek észre, s
betüszerint veszik a formájában mondottakat! Micsoda gyámoltalan
elméskedés, mely nem érezteti, mekkora fájdalom vonaglik az alján!
Lehet, hogy be tudnám bizonyitani, megcáfolhatatlanul, hogy irásom
helyes volt, tökéletes volt és teljességgel félreérthetetlen. Hiábavaló
volna: itt volna ezzel szemben a valóság, hogy félreértették. Vagyis, ha
százszor bebizonyitom is, hogy jó, sőt tökéletes, mégis egészen
bizonyosan rosszul volt megirva. Ez fáj, no.
De ez aztán az egyetlen, amiben meghajlom Lénárd barátom itélete előtt,
bármily önkéntelen, öntudatlan s közvetett is éppen ez az itélete.
Ellenben semmiképp sem hajlom meg az üzletiekre vonatkozó itélete előtt,
bármily sokat tartok különben üzleti eszéről. Az alapban, természetesen,
egyetértünk. Én sem kivánom, hogy a világ erkölcstelen legyen. Én sem
tartom kivánatosnak, hogy csak a csirkefogók boldoguljanak benne. S ami
nekem fáj, az éppen az, hogy ebben a világban a csirkefogóknak sokkal,
de sokkal több kilátásuk van a boldogulásra, mint azoknak, akik nem
csirkefogók.
Hogy Duperdussint idealizáltam? Dehogy idealizáltam. Csak igazságot
szolgáltattam neki. Nem vettem tőle rossz néven, hogy becsapta, meghuzta
s most a pénzük után bőgeti azokat a nagyképü férfiakat, kik, mikor
tisztességes ember tisztességes tervvel jő hozzájuk, előveszik a
kalkuláló ceruzát s megvető mosolylyal mondják: ez a dolog nem
rentábilis, ebbe nem mehetek bele!
Mert ezt mondják és mindig ezt mondják. S az nem áll, amit Lénárd
barátom oly magától értetődőnek állit, hogy „éppen a praxis mutatja azt,
hogy minden szolid és jövedelmező vállalkozásra még a legpénzszükebb
időben is van tőke, még pedig sokkal inkább, mint fantasztikus és hazárd
üzletekre“. Szó sincs róla. Látszik, hogy Lénárd barátom már teljesen
megalapozott s jövedelmezősége felől kipróbált üzletet vett örökbe,
különben nem ezek volnának a tapasztalatai azokról, kiknek tisztjük és
kötelességük, hogy tisztességes és kilátásos vállalkozásoknak tőkét
adjanak rendelkezésére.
Azt mondja Lénárd, minden szolid és jövedelmes vállalkozásra van tőke.
Dehogy van. Csak minden már kipróbált és jövedelmezőnek bizonyult
vállalkozásra van. Magától értetődik, hogy erre van. Hogy mindenre van,
ami biztos nyereség. Hogy mindenre van, ami egészen biztosan meghozza
kamatját, akár eső lesz, akár szárazság. Hogy van, például állami
kölcsönökre, hogy van diszmunkákra, melyekből előre kicsinált dolog, az
állam átvesz ennyit, a főváros annyit, – van olyan alapitásokra,
melyeknek alapitói bennülnek a főrendiházban és tisztelettel látottak a
miniszterek, államtitkárok, miniszteri és osztálytanácsosok elő- és
dolgozószobáiban. Persze, ilyenekre van, s még azoknak is jut belőle,
kik a jó üzletet kijárják a magas kormánynál s a különböző
tanácsosoknál.
Csakhogy a biztos üzlet nem üzlet. Nem mondom, hogy csalás, de nem az,
amit vállalkozásnak lehet nevezni. Üzlet az, mikor elvetem a magot, s
emberi számitás szerint lesz belőle termés, de lehet, hogy nem lesz. Aki
a már kinőtt és szemei szerint már kézzelfoghatóan felbecsülhető vetést:
jön és egyszerüen learatja, az nem vállalkozik, hanem beszed. Rizikó
nélkül nincs üzlet, s minden kalkuláció csak valószinüségi számitás.
Nos: erre aztán ne mondja nekem Lénárd Jenő, hogy akad pénz. Nem akad,
vagy nem egyenes uton. A tisztességes dologra is csak ugy akad, ha
svindlerek csinálják meg.
Mondok Lénárd barátomnak példát, megint a magam életéből valót – ilyet
tud az ember legmeggyőzőbben előadni. Én tulajdonosa vagyok egy
lapvállalatnak, eh, mért ne nevezzem néven: tulajdonosa vagyok a
Nyugatnak, melyet nem lehet agyonverni. Pedig igazán megtörtént vele
minden, amitől az ökör is felfordulhat. S nem lehet agyonverni fejszével
sem, olyan életképes. Vasból van.
Nos: én ezt előreláttam. Mikor még csak gondolatával járkáltam,
kiszámitottam pontosan, hogy mindenesetre milyen kelendőségre számithat.
Világos volt előttem, hogy szükség van rá, világos, hogy kiknek kell
majd, világos, hogy meghozhatja, amibe kerül. Nem vagyok üzletember, de
számokba tudtam fogni kilátásait és lehetőségeit. S igazam volt – a
hatodik esztendő bizonyitja immár, hogy igazam volt.
De látta volna Lénárd barátom, hogy a legkitünőbb szakférfiak,
piacemberek és üzleti routinierk milyen képpel fogadtak, mikor tervemet
előadtam nekik! Pedig, mellesleg mondva, tartottak rám, szerettek velem
jóban lenni s szivesen jártak volna valamiben kezemre. De folyóirat!
Modern szépirodalmi folyóirat! Magyarországon! Látta volna Lénárd, hogy
hogyan fogták a ceruzát s számitották ki három perc alatt, hogy szamár
vagyok!
S mondok valamit. Ha ő hozzá megyek vala: ő, aki okos és jó ember, mit
tett volna? Először is bizonyára fogta volna ceruzáját, s kiszámitotta
volna, hogy a terv képtelenség, – ő ugyan nem ért hozzá, de
lehetetlenség, s én ugyan nagyon geniális ember vagyok, de, hiába, költő
vagyok, ami magyarul, mondom, azt jelenti, hogy szamár. Másodszor azt
mondta volna, hogy még ha jobb is volna a terv és értene is hozzá, neki
nincs heverő tőkéje, amit uj kockázatra vegyen. Éppen elég dolga van a
saját üzletével.
S itt kerülök M. Duperdussinre. S azt állitom, hogy ugyanazon tervet,
melyet éntőlem be nem vettek, őtőle lángoló szemmel fogadtak volna el, s
ugyanazon nagy árpaexportőr, ki az én esetemben nem lett volna bolond,
hogy előtte idegen lapvállalkozásra forditsa pénzét és munkáját, ő neki
repült volna revuet alapitani. Hogy hogy’ csinálta volna ezt
Duperdussin? Ha én ezt tudnám! Legfeljebb sejtem, hogy adott esetben
teszem azt, tudván, hogy a megdolgozandó kitünő üzletember érdeklődik a
buddhizmus iránt: innen került volna neki. Hogy hogyan: az az ő titka.
Mindenesetre ugy, ahogy nekem sohasem jutna eszembe, mert ha tudna
eszembe jutni, épp oly geniális ember volnék s épp oly csirkefogó, mint
Duperdussin.
Lénárd barátomnak rosszul esik, pedagógia szempontjából, hogy én ezt a
betyárt Napoleonnal hasonlitottam össze. Nem hiszem, hogy ez az érzése
végiggondoltabb volna egy pillanatnyi visszatetszésnél. Mert különben el
kéne gondolnia, hogy akinek Napoleon imponál s aki Napoleonban látja a
nagy, a követendő, az irigylendő embert, annak már ugyis hiába
prédikálok tisztességet és emberséget. Mert Napoleon nem volt sem
tisztességes, sem emberséges ember. Komisz csirkefogó, svindler és
stréber volt. Rossz kutya volt, lelketlen és szőrös szivü. Ha valóban
valaki elé követendő példát irnék, azért, hogy jó és hasznos legyen
felebarátai számára: nem Napoleon életrajzát irnám. Nekem egészen
komolyan és egészen őszintén nem imponálnak az ő nagy haditettei sem.
Legalább is nem jobban, mint a nagy börzemanőverek, melyekkel
pénzkonkvisztádorok’ alapitották meg hatalmukat és dinasztiájukat s
melyeknek hadi és politikai müveletekkel való összekombinálására,
mellesleg mondva, már Napoleon adott példát montenegrói Nikola
királynak. De egy nagy dolgot mégis végbevitt Napoleon s van valami,
amiért nagy ember számba kell venni s az emberiség nagy nevelői közt
emlegetni. S ez az, hogy ő, a svindler és a parvenü, császárrá koronázta
magát és feleségül vette a császár leányát. Látni, hogy hogyan készülnek
a császárságok s hogy császárlányokat ugyanazon technikával kell
elvenni, mint akármelyik varróleányt: ezt a leleplező, ezt a kijózanitó,
ezt a kitanitó példát Napoleonnak köszönheti az emberiség. S ugyanilyen
hasznos leleplező Duperdussin s ezért van olyan nagy ember, mint
Napoleon. Mert megmutatta a maguk igazi mivoltában a csalhatatlan
kalkulátorokat, a nagyképü valutaőröket, az ostoba népnek harisnyákból
kivett és takarékba betett rengeteg pénzeiből isteni mindenhatósággal
rendelkezőket. Megmutatta, hogy mily kevés észszel kormányozzák ezek a
világot. Megmutatta, mily gyenge átlátással kezelik ők e rengeteg
hatalmat. Megmutatta, hogy mikkel kik tudják megejteni e gőgöket, e
szivtelenségeket, ez elbizakodottságokat s e csalhatatlanságokat.
Garasos komédiával a milliomos hatalmakat.
Ez a faktum – ellenben nem faktum, ellenben nagyon ideális vonal s
nyilván csak Lénárd barátom erkölcsös képzeletében él, mely elválasztja
a hite szerint komoly, erkölcsös és minden reális vállalkozás számára
minden különösebb szélhámosság nélkül elérhető tőkét a ledér tőkétől,
mely svindlerek udvarlásába szédül bele.
Nem hiszem, hogy annyi millió volna a világon, még a gazdag
Franciaországban is, hogy e megkülönböztetés fényüzését megengedhesse
magának. Nem hiszem, hogy külön tőke akadna, mely elhatározná, hogy: én
pedig svindliket fogok finanszirozni. Nem, minden tőke elhatározza, hogy
ő biztosra fog menni, csak olyasmire, amiről ceruzával kikalkulálhatja,
hogy feltétlenül nyereséges. De a Duperdussin esete azt mutatja, hogy a
nagyszerü kalkulátorok és kérlelhetetlen ceruza-fejedelmek azt a
kalkulációt találják jónak és biztosnak, amelyiknek a kieszelője és
átnyujtója közben azt mondja nekik: „Uram, ön a leggeniálisabb ember a
világon. És milyen családapa! Hogy vannak azok a drága kis gyermekei?
Igazán örülök, hogy a kis János báró ugy örült a kis póni-lónak, amit
küldtem neki!“
Minálunk ez igy van, nincs ok feltenni, hogy máshol nincs igy, sőt a
Duperdussin esete arra vall, hogy a világ közepén sincs jobban. Én nem
Duperdussint idealizáltam, hanem való képükben mutattam meg azokat,
akiktől a dolgok függenek s akik a világban sokra viszik. Nem én tehetek
róla, hogy nem Goethék s nem Jézus Krisztusok, de nincs okom leplezni,
hogy jól esik szivemnek, ha leleplezik őket. Lehet, hogy nem vagyok jó
praeceptor Hungariae, de nem tagadom: előttem az ilyen Duperdussin
sokkal szimpatikusabb, mint azok, akiket becsapott.