Duperdussin

_1913 augusztus 11._

Van egy kocsmatervem, vagy ha ugy tetszik ötletem. Ezt nem példaképp

koholom, a levezetés vagy bizonyitás kedvéért, az itt következők

számára. Igazán van, bizony isten. S nem ábrándos vagy kóválygó, hanem

élelmes és kidolgozott, egy husz éve utazó és kocsmázó ember

tapasztalataiból táplálkozó, egyenesen ez iránt való érzékben fogant s

amellett a ráutaltságtól nyugtalanná, vágyakodóvá s teremtővé izgatott

képzeletből kipattant kocsmatervem. Nem Ritz, nem Delmonico, nem

Pfordte, de nem is Aschinger vagy Lyons vagy Appenrodt. Okos dolog,

szükséges dolog, száz apró ravaszságig kiépitett, budapesti

lehetőségekhez hozzáillesztett s budapestiek szoktathatásához

hozzápedagogizált kocsmaterv. Kilátásos és nyélbesüthető, minden

bizonynyal, – kell hozzá pénz, mint minden komoly és tisztességes

dologhoz, de nem olyan sok, hogy tehetősebb ember vagy pénzintézet rá ne

reszkirozhatná a megpróbálására. Kötelezem magamat, hogy magam

megcsinálom, kötelezem magamat, hogy magam igazgatom, kötelezem magam,

hogy rövidesen meggazdagszom belőle. S egészen bizonyos vagyok benne,

hogy ebből a kocsmából nem lesz semmi. Nem lesz belőle semmi, mert nem

vagyok bolond, hogy ötletét másnak dobjam oda – nekem pedig ugyan nem ad

rá egy veszekedett krajcárt se senki, hogy megcsináljam. Nem ad rá akkor

se, ha nem tud mit csinálni a pénzével. Nem ad rá, ha világos is, hogy

nyerni fog rajta. Nem ad rá, ha a legnagyobb kocsmaszakértő volna s egy

szót sem tudna ellene vetni, mikor tervemet kifejtem előtte. Nem ad rá;

nem szoktam mérget venni, de ha valaha mérget veszek, erre veszem.

Ám jó, erre azt mondhatják: mit akarsz? Persze, hogy nem adunk neked

kocsmára. Mit tudsz te kocsmát vezetni, még ha egészséges őtleted van is

hozzá? Tudsz-e veszekedni szállitókkal, bánni cselédséggel, ügyelni

holmira, vigyázni körmökre, kalkulálni krajcárosan, mert ezek a

krajcárok, ezek a fillérek sőt félfillérek azok, amikben nem szabad

tévedned, amikben nem szabad becsapódnod, amiket le kell alkudnod és

szoritanod? Mit tudod te, hol kell a hust venni, honnan kell a zöldséget

hozatni, milyen kartellben vannak a serfőzők, mennyit szánhatsz

szakácsra, hogy kell felkészülnöd forgalmas napokra, hogy lehet, a

minőség kára nélkül, összébb huzódzkodnod pangáskor… és igy tovább és

igy tovább… hiszen megesznek, még mielőtt az első vendég egy falatot

evett volna nálad! Iró vagy – ebből legyen valami ötleted, arra aztán

kereshetsz tőkepénzest vagy vállalkozót!

Jó, hát van. Mondom: jó, elismerem, hogy kockázatos volna iróval kocsmát

nyittatni s van olyan ötletem, melyben a pénzcsinálás gyökere abba

nyulhatna le, hogy iró vagyok, Iró vagyok, igen szorgalmas, kipróbált és

megbizható munkás, még nem egészen elhasznált, még képes a

visszafrissülésre, ki azonfelül a sok irástól még mindig nem jutottam

hozzá, hogy megirjam müveimet. Holott, mint a geológus a talaj sorából,

az én irásaimból is a jobbszemü szakértő okvetetlen kilátja, hogy van az

aljukon valami erezet, ami alkalmas a bányászatra. Miért ne lehetne irót

éppugy imprésába venni, mint énekest vagy zongorást? Kötelezném magam,

hogy legjobb tudásom, legszemérmesebb becsvágyam, legkényesebb

érzékenységem szerint minden gondolatommal irásomnak élnék. Hetekig

lebzselnék, mig valami kiforrna bennem, s a hivatalnok időbeosztásával

robotolnék hónapokig, mig megcsinálnám. Irnék verset, novellát,

tanulmányt, regényt és, egypár csüggedt abbahagyás után, alkalmasint

szindarabot is. Körüljárnék felolvasni, előretétném énekmesterrel a

hangomat, ha nem jól hallanának, megjelennék sokadalmakon, csinján

bánnék autogrammjaimmal, gyermekeket kapnék el a villamos elől,

hírbehozatnám magamat szinésznőkkel, inszultálnék tekintélyeket –

egyszóval: a külsőségeket sem sajnálnám, melyekkel az érdeklődést

magamon át könyveimhez fordithatom. S mindennek, mindezeknek

elgondolható jövedelmével szemben az imprezáriótól nem kérnék egyébb

biztosságot s nem nagyobb részesedést, mint hogy nyugodtan élhessek

olyan életvitelben, melynek polgáriságán alul kipróbáltan képtelen

vagyok a munkára, nemcsak müvészire nem, de semmilyenre, s igy

törődhessem azokkal, azokkal az igen kevesekkel, akik hozzám közel

állanak. Bizonyos, hogy erre nem találok vállalkozót, bár ha én

vállalkozó volnék: én belemennék.

De még erre is azt mondhatják: ugyan kérem, kinek kell irodalom? Ezekben

a nehéz időkben! Mikor ugyis éppen elég bajunk van! Ne tessék

komédiázni, ismerjük már az ilyesmit! Tessék egyszerüen hatni az emberek

szivére s ne ilyen kerülő utakon!

Hát igy is jó. Hatok egyszerüen. Tegyük föl, de ezt már igazán a példa

kedvéért, hogy életemnek valami válságos fordulója előtt állnék. Vagy

állanál te, kegyes olvasó: jobbfajta, ismertebb, sokaktól szeretett

ember. Aki, ha ma főbe lőnéd magad, legalább is negyven ismerősöd

akadna, jómódu, jószivü, kinél néhány ezer korona nem oszt és nem

szoroz, hogy megdöbbenve tenné le a partecédulás ujságlapot s azt

mondaná: istenem, ha nekem szólt volna! Nos, te szólsz. Összehivod egy

délután ezt a negyven uri embert s azt mondod nekik: Uraim, barátaim, én

perben állok az élettel. Vesztes maradok, alul kerülök, végem van, nem

birom tovább, ha utalványt nem kapok hozzá. S ez az utalvány: pénz, mert

a pénz utalvány mindenhez, ami élet. Azt mondjátok: szerettek. Azt

mondjátok: törődtök velem. Azt mondjátok: érdeklődtök sorsom iránt s

kötelességet éreztek az érték iránt, amit jelentek. Nos: ha valaha volt

értelme érdeklődésteknek, ugy most van. Ha valaha volt jelentősége

annak, hogy jóindulattal vagytok irántam, ugy ma nem felesleges. S csak

ma nem. Ha valaha volt érték abban, hogy egyik ember törődött a

másikkal: az én számomra csakis most van. Most mindent jelenthet, máskor

későn jött tolakodás. Nem sokról van szó, legalább is nem

mértéktelenségről. Mondjuk: mindegyőtöktől háromezer koronáról. Ezzel

megmentetek egy életet, egy életkedvet s még egypárat, mely ehhez az

egyhez csatolódik. Egy képért, egy nyaralásért, egy szoba butorért

kiadtok ennyit. Egy hiuságért, hogy az ujságban álljatok, egy

kedvezésért, hogy valaki nálatok vacsoráljon, a kedvesetek egy

mosolyáért, a gyereketek egy mulatságáért. Lehet, hogy kidobott pénz.

Lehet, hogy léhaságra pazarlom. Lehet, hogy visszaélek vele, vagy nem

érek vele semmit. Hát aztán? Soha nem pazaroltatok? Soha nem

vesztettetek? Soha a jóságotokkal vissza nem éltek? S hátha mégis jót

tesztek vele? Hátha csakugyan megmentetek valamit? S ha csak egy

fellobbanást, egypár szép hetet, egy nyugodalmas közt egy testvéretek

életében? Nem ér ez fel egy könyvtárral, amit alapitotok? Egy melegedő

szobával, amit megnyittok? Egy eszmével, melyet egy programmra

rászoritotok, hogy ott száradjon a papirosán s elporladjon farostjaival?

Nem. Nyájas olvasó, kedves embertársam, szegény felebarátom: nem

ajánlom, hogy ilyesmivel fordulj felebarátaidhoz. Kinos zavarba ejted

őket, verejtéket préselsz homlokukra, hápognak majd, krákognak, ötölnek

és hatolnak, de tárcájukba nem nyulnak. Kinos csend következik majd el,

melyet hosszu vártatva tör meg végre egy, a legbátrabb s talán a legjobb

és legértékesebb, aki felkel és igy szól: Barátom, ezt ne kivánd tőlünk.

Ha tartasz ránk és barátságunkra: vondd vissza. Tudod: a pénz olyan,

mint a vér. Különös nedü, csak szerelemben köt össze, mindenhogy másképp

elválaszt. Te meggyülölnél minket s mi lenéznénk téged. Halálunkat

kivánnád s mi sajnálnók tőled életedet. Elveszitenénk téged, s te

elveszitenél minket. Eddig is megvoltál – csak megleszel ezután is. De

azt nem éri meg semmi pénz a világon, hogy kiveszszen belőle az érték,

amit jelent a láng, mely gyanánt előttünk lobogsz, ami páratlan

hullámkristályt mutatnak a rezgések, melyek szeretetünkből sugarasan

tartanak szived felé… Igy szólna barátod, és igaza volna. Annyira igaza,

hogy már igy is, pénz nélkül is elkövetkezett, aminek elkövetkezésétől

való féltében tagadta meg tőled a pénzt. Mert egész további életetekben

te neheztelést fogsz iránta érezni, ő kényelmetlenséget fog érezni veled

szemben, s kinos és türhetetlen lesz a viszony köztetek, mert leplezni

akarjátok egymás előtt e nehéztelést s e kényelmetlenséget. Igen,

szegény felebarátom: hidegség támad körülötted, de pénzt: azt nem kapsz.

* * *

Nyilván furcsa: igy a maguk képét tolni példának az emberek elé. De

magamról kellett beszélnem, magamat példának vetnem és hozzám

hasonlókról mintát vennem, hogy megmondhassam: senki a világon ugy át

nem érzi, mint a magunkfajtáju ember, ki sem égen, sem földön egy garast

szerezni nem tud, sem a gyerekének pelenkára, sem magának szemfedőre

valót: mi vagyunk a megmondhatói, micsoda nagy ember az a Duperdussin,

ki maga egy garas nélkül, homályból származva, senkitől nem ismerve,

tőkételen, nem születvén ajánlásos szüléktől, pénzt tudott szerezni

mindenre, amire akart, mindenkitől, akitől akart, mindenkor, minden

percben, számlálatlan, az utolsó napokban havi öt milliónak emberfeletti

határtalanságában. Öt millió, havi öt millió! Annyi pénzt, amennyi a

Balkánon már hadikárpótlás számba megy világtörténelmi fordulóknál.

Annyi pénz, amennyivel Magyarországon már választatni szokás, amennyin

ötezer szüzességet lehet vásárolni, polgári rendüt, mely egy életen át

erről koldul tovább! Öt milliót havonkint… és bankoktól… francia

bankoktól… teremtő isten: Napoleon óta nem volt akkora ember a világon,

mint ez a Duperdussin!

* * *

Ezzel nem Napoleont akarom kisebbiteni, hanem megmérni, megmérni

próbálni, e Duperdussinnak egész nagyságát. Elvégre miben volt Napoleon

nagyobb nálánál? Intelligensebb volt tán? Ugyan! Duperdussin, a

szinházalapitó, ne tudta volna éppen ugy megcsinálni a Comédie Francaise

alapszabályait, mint Napoleon? Duperdussin, az aero-versenyek rendezője,

ne tudta volna éppugy bolondnak deklarálni Foultont, a gőzhajó

kigondolóját, mint Napoleon? Duperdussin, a határt nem ismerő, ne tudott

volna épugy Egyptomba hajózni, s minden ok és cél nélkül Indiák felé

igyekezni, mint Napoleon? Elvégre Napoleon is csak ember volt. Ahogy ő

tanácsba ült Franciaország legkitünőbb polgári és büntető jogászaival,

hogy megteremtse a Code Napoléon-okat: igy elnökölni Duperdussin is

tudott volna, sőt elnökölt is, faiseurök élén, kik voltak olyan minden

hájjal megkentek, mint bármely polgári és büntető jogászok. Duperdussin

egymaga csinált egy egész iparnyi selyemforgalmat, s talán azt sem

tudta: fán terem-e a selyem, vagy a kukoricacsövön szakállnak?

Duperdussin benépesitette a levegőt aeroplánokkal, a földet

automobilokkal, a tengerpartokat villákkal, melyekben a legszebb

asszonyi állatok nyujtózkodtak, mint a csiga a házában. Micsoda ma:

császárnak lenni? Ma Morgan a császár és Rockefeller: és Duperdussin a

semmiből egy Rockefeller hitelét szerezte meg s a nábobok életvitelét

biztositotta magának. Hogy halottak nem boritják utját? Az csak szép

tőle, borithatnák ahogy beleszédelegte magát a bankvilágba, ugy

beleszédeleghette volna magát a kormányba és a hadseregbe is, s most

árvák és özvegyek siratnák, mig igy csak néhány chauffeur sir utána a

pénze miatt. Bizonyos, hogy meg tudott volna nyergelni minisztereket,

képviselőket, ujságirókat, közembereket – istenem: hiszen igy is

megnyergelte őket! Csak a brumaire tizennyolcadika hiányzott, melyet

Napoleon számára is ugy hoztak a viszonyok, nekilendülésre, s amely

konjunkturát Napolen sem maga teremtett magának. Ez hiányzott, s hát

igen: hogy Duperdussin nem tanult tüzérséget, egyáltalában nem tanult

semmit, mert nem ért rá, mert gyerekkorában utcagyerek volt,

suhanckorában apache, pályája kezdetén vásári kikiáltó, s nyomban rá már

nagyvállalkozónak kellett lennie, milliomosnak, aki szegény nem ér rá,

hogy informálódjék a dolgokról, mert külömben elmulasztja a chanceokat.

De egyébként? Kihasználni a percet, mikor valaki nem néz oda, ott

támadni, ahol gyengeséget találnak, hirtelen lecsapni, észrevétlen

megkerülni: mindezt tudnia kellett Duperdussinnak, s alapjában Napoleon

sem tett egyebet. Hogy hadseregeket toppantott elő a földből?

Duperdussin pénzt toppantott ki a bankároktól! S hogy Napoleon tudott

bánni császárokkal és királyokkal? Duperdussin meg tudott bánni a

külömböző Crédit-k és Banque-ok főembereivel. Gondoljátok meg, mit tesz

ez. Gondoljátok meg, mindig erre kell visszatérnem, mit tesz pénzt kérni

és kapni Lánczytól, Ullmanntól és Széll Kálmántól. S pláne a párisi

Lánczyktól, Ullmannoktól és Széll Kálmánoktól! S ehhez vidékről kerülni

fel Párisba, valahonnan Belgiumból! Gondoljátok meg, hogy ezek az urak

mennyire nem nézhetik, hogy aki nem született közéjük, ugy éljen, mint

akinek a neve az ujságba kerül, hogy iderándult autotaxin, s felesége

ott volt a legnagyobb bál lady patronesse-e. S gondoljátok meg, hogy

ezeknek a szeme és ébersége előtt kellett Duperdussinnek foltozni a

lyukat: még nagyobb lyukkal, a szédületes hiányt még szédületesebb

kölcsönnel, mert hiszen, csakugy, mint Napoleon, Duperdussin sem

produkált semmi pozitivat, ő is csak álomban élt, fantazmákat valósitott

meg, s személyével együtt épp ugy elmulik minden nyoma, mint ahogy

Napoleon is ugy ment el, mint ahogy az árviz elvonul: tegnap tenger

volt, s ma már semmi sincs belőle! Mondom: párisi pénzemberek előtt

kellett nyilvános számadásra köteles vállalatoknál, a köteles könyvvitel

korában s a mai üzlet üvegházában élve, Duperdussinnek lelepleznie a

vállalatai teljes inszoliditását, üzleteinek jövedelmetlenségét,

magánfényüzésének megokolatlanságát s pénzeinek ujra meg ujra való

elfogyását. Lepleznie hivatalnokai, üzletfelei, társai, eszközei és

hitelezői előtt, s nemcsak lepleznie, de ujra, meg ujra pótolni is ujabb

meg ujabb hitelekkel, vagyis ujabb meg ujabb rábeszélésével és

meggyőzésével a pénz hatalmasainak! Mi ehhez képest: elbánni a jó Ferenc

császárral! Vagy akár a szép, szellemes és perfid Sándor cárral is, ki

végre sem volt nagyobb emberi kaliber, mint egy mai fiatal fináncbáró,

ki papájától örökli a bank direktorságát! Hohó, ez a Duperdussin, ha

sorra kerül: hogy elbánt volna Vilmos császárral! Micsoda

porcellánvállalatokba vitte volna bele, hogy rávette volna, hogy a

birtokait parcellázza és vásároljon hajórészvényt, hogy’ tervezett volna

neki vasutat Perzsiában, csatornát Afrikában, s gyönyörü komplótokat,

hogy mint kellene paralizálni a franciát az angollal, Arábiát kikiáltani

német hübérnek s Amsterdamtól Bagdadig és Bergentől Triesztig kitüzni a

római német kalifátus zászlaját! S Miklós cárnak meg éppen milyen lyukat

beszélt volna felséges hasába! Spiritiszta hatalommal szólott volna

hozzá, megjelent volna előtte Nagy Péterül, kezébe hamisitotta volna a

végrendeletét, melynek egyik, eddig ismeretlen pontjául az lett volna

megirva, hogy Konstantinápoly meghóditását pedig okvetlen

francia-németalföldi vállalkozóval kell financeiroztatni, barna

férfival, fekete bajuszuval! Mert igy kell, a legbaromibb butaságu

módokban megnyerni: nemcsak olyan kábulatokban és káprázatokban élő

idegroncsot, mint a mostani cár, de a világ legokosabb és

legegészségesebb embereit is!

* * *

Ez a nagy fejezet: a Duperdussin fejezete. Az a nagy stilus, mely

vakmerően számit az emberek kicsinyes stilustalanságára. Mert ó, ne

higyjétek, hogy az üzlet, a hatalom, a kormányzás embereit nagy és

kézenfekvő tervekkel lehet megnyerni! És ó, képedjetek el, hogy mikkel

lehet ezeket az uralomra, emberismeretre és nagytervüségre születetteket

nagy tervek iránt is hajlandóvá tenni! Azzal, amivel teszem néhai

Csávolszky Lajos nyergelte volt meg Európa egyik első pénzemberét, kiről

tudta, hogy szenvedélyes régiséggyüjtő, kivált óraszakértő – s ezért az

estére, melyen a hatalmas férfiut magánál vacsorán látta, kölcsön kérte,

kellő letét fejében, a Muzeum legértékesebb régi zsebóráját, s ezt

huzogatta elő egész este a mellénye zsebéből, hogy a pénzembernek

kicsordult bele a nyála… Mit gondoltok, hogy’ szerez az ember

összeköttetéseket – konnexiókat, hogy világosan beszéljek? Megmondom,

láttam egypár karriért: ugy, hogy mikor egy bankdirektor, miniszter,

vagy kuriai elnök rágyujt a szivarjára, az ember odaugrik hozzá, kikapja

a gyujtót a kezéből s odatartja a szivarja alá. Hasonlóképpen: ha a

kegyelmes ur le akar ülni s a pincér széket hoz neki, kikapni a pincér

kezéből a széket s alája tenni. S mit gondoltok, mikről kell beszélgetni

a hatalmasokkal, s nem a véletlen lett szamarakkal, hanem a

legkülömbekkel is? Nagy gondolatokról? Szent eszmékről? Ugyan! Pikáns

adomákat kell elmondani tudni, gyilkos pletykákat halálos barátaikról, –

a hatalmat épp ugy mulattatni kell s untatni nem szabad, mint a mobot.

És ugyanolyan eszközökkel. Nincs a hizelgésnek az a durva, otromba s

megalázó formája, ami mentül alacsonyabb, annál jobb ne volna az emberek

megfogására. S mégegyszer mondom: nem az értéktelenekére. Az

államférfit, ki hatórás tanulmány-remeket mondott a közigazgatás

államositásáról, boldoggá teszed s magad iránt örökké hajlandóvá, ha

odaszaladsz hozzá s azt mondod: kegyelmes uram, olyan a szeme, mint egy

fiatal leányé! A bankmágnásban, ki éppen most huzta meg az államot ugy,

ahogy a honfoglalás óta nem huzták meg, a legjobb véleményt kelted

pénzügyi megbizhatóságod felől, ha végigkiséred a Váci-utcán s egyszerre

hamiskás mosolylyal fordulsz hozzá: ej, ej, méltóságos uram, hogy

elpirult az a kis szőke, mikor magát meglátta! S igy kell mondani:

„magát“, de egyben: „méltóságos uram“. Vagyis fait accomplivá tenni egy

meghittséget, melyet a nagy urnak nincs joga konfidencia gyanánt rossz

néven venni, mert hiszen a „méltóságos uram“-mal megmutattad, hogy a

legmelegebb bizalmasságon belül sem feledkezel meg a köztetek tátongó

mérhetetlen távolságról… Higyjétek meg, ennyi az egész; de ha most azt

gondoljátok, hogy no hála istennek, csakhogy tudom, uccu rajta,

szaladjunk és hizelegjünk az uraknak – nagyon tévedtek, ha azt hiszitek,

hogy ez csak ugy megy s ezt mindenki tudja. Szó sincs róla. Ez az, amire

születni kell. Hogy az embernek, ha elméletben százszor tudja is, hogy

ez a módja, alkalomadtán csak eszébe is merjen és tudjon jutni ily

szemtelen banálitás, ily alacsonyrendü fogás és megérezze, hogy melyik

alkalom: alkalom, s megtaksálja, hogy melyik gimplit mifajta ilyen

ordenáré léppel lehet megfogni. Ha már rá is szánod magad ilyen aljas

kutyamesterségre: a szimatod nincs meg hozzá, a biztosságod nincs meg

benne, felsülsz és nevetségessé teszed magad. Közted, aki igy jársz, s

Napoleon közt, aki nem igy járt, semmi egyéb külömbség nincs, mint ez. S

Duperdussin meg Napoleon közt, mondom, egyáltalában nincs külömbség. Ami

külömbség van: az a száz év, mely eltelt 1813-tól 1913-ig. Akkor

Beresinának hitták, ma vizsgálati fogságnak hivják. De akkor is, most is

ugy volt és ugy van, hogy az embereknek csak az imponál, akinek sikere

van vagy aki mulattatja őket, s az kerül föléjük kinek ez igazság

idegérzése – mely éppugy veleszületett s meg nem szerezhető képessége,

mint a szaglás vagy a hallás, s mint állati ösztön súgallja

cselekedeteit.