_1913 október 4._
Olvastam Ciceronak De senectute irott értekezését. Olvastam a nagy Jakob
vagy Wilhelm Grimmnek is az öregségről szóló elmélkedését. Olvastam egy
harmadik nagy embernek ugyane tárgyról merengő mélázását, melyek egy
Reclam-füzetben az előbbiekkel egybe vannak nyomtatva. Mindhárman
megegyeznek abban, hogy az öregség igen szép dolog, s megvannak a maga
külön gyönyörüségei. Hogy mennyivel bölcsebb az öreg ember, s mennyivel
kevesebb baja van indulatokkal. Mily boldogitó a szemlélődés, s mily
édes az érdekeletlenség. Ez mind igaz is, s értem, ha az öreg emberek
csak szépet és jót tudnak mondani az öregségről. Mint ahogy azt is
értem, ha a zsidók büszkék rá, hogy zsidók. Igazuk van, – annál is
inkább, mert ha történetesen mégsem találnának rá büszkék lenni, az se
változtatna semmin.
Valójában az öregség olyasmi, amiben legjobb esetben megnyugodhatik az
ember, ami felől, legeslegjobb esetben, megcsalhatja magát. Ez kizárja,
hogy olyasmi lehetne, ami jó, olyasmi lehetne, ami megfelelne az
embernek. Egyáltalában nem természetes, hogy az ember megöregedjék. Nem
igaz, hogy az ember belefáradna az életbe, ha sokáig tartana. Az
életerős ember semmiképp sem fárad bele az életbe s nem kell neki az
öregség, hogy kipihenje magát. Ha fáradt, ha pihenhetnék, az már attól
van, hogy megöregedett, – s ezen se nem javit, se nem enyhit, ha még
jobban megöregszik. Már a halál is lealacsonyitóan ordenáré dolog. De
legalább nem vagyok ott, mikor megtörténik velem, vagy éppen csak
legkezdeténél. Ellenben az öregség minden rugdostatását végig kell
viselnem. Anélkül, hogy bármi kárpótlásom volna érte. Büntetés, mely
rámszakad, anélkül, hogy vétkeztem volna. Alávaló justizmord.
… Kedves képem, sokfelé alkalmazhattam már, Károly angol király, a finom
kis gavallér, kit egy nagy teremben körülállnak vargák, szatócsok, mind
a polgári birák és összeesküvők, s keztyühuzás közben egyik keztyüjét
leejti, s értetlenül néz körül, mikor senkisem hajol le, hogy felvegye.
Jól értsük meg: nyilván nem is tudja, hogy elejtette, hogy mások szokták
felvenni, hogy most senki nem veszi föl, – csak valami hiányzik neki,
tudatlanul s magának számot sem adva… s épp ez ártatlanságában néz körül
értetlenül. Sok finom és előkelő ember arcán láttam már ezt az
ártatlanságot, amikor kezdett öregedni s nem is gondolt rá. Nem adnak
maguknak számot, hogy mi történt velük, mi van, ami nem volt, mi nincs,
ami megvolt – csak valami nem klappol, maguk sem tudják, mi. Ez az
öregség, amit az élet elébb érez meg, mint maga az ember. Mint ahogy a
ló elébb érzi meg, ha a lovas térde megereszkedett, mint maga a lovas. A
lovon veszi észre, magától nem jönne rá. S ez az egészben a
legmegalázóbb.
Mindazonáltal a lónak van igaza, ha megereszkedett inaknak nem
engedelmeskedik. Nem lovagias tőle, de a ló nem is arra való, hogy
lovagias legyen. Az élet az alkalmasság intézménye, s lényegébe
tartozik, hogy levesse magáról az alkalmatlant. Ez nagy igazságtalanság,
de semmivel sem nagyobb, mint az, hogy egyáltalában van alkalmasság s
nemalkalmasság. Igazságot és könyörületet az ember vitt bele az életbe,
mint ahogy a nehézségnek s a levegő rugalmasságának kombinálásával
megcsinálta a repülőgépet, mely fölfelé esik. De a végletekig nem
kombinálhat s nem mesterkedhetik, s a maga életéből nem oldhatja ki
végképp azt az általános életbeli törvényt, hogy csak az alkalmas, ami
alkalmas. Az öregség tisztelete kegyes csalás, melyet az öregek
fájdalmas megalázottsága kikönyörgött magának, s az emberek irgalma
megadatott nekik. Mindig baj volt ezzel, s a Lear király tragédiája örök
és állandó emberi tragédia, a tragikumnak abban az egyedül helyes
értelmében, hogy tragikum az, amiről senkisem tehet, – s nemcsak szegény
Learnek van igaza, de a gőgös Gonerilnak is. De valahogy ment az öregség
iránt való e tekintet, mig az öregség, a több tapasztalat jogcimére
hivatkozhatott. Amig nem voltak könyvek, az öregek voltak azok, kiktől a
fiatalabbak megtudhatták, amit az emberiség addig megtanult. S amig a
fejlődés lassu menetű volt, hogy az unoka egy civilizáción belül élt a
nagyapával, addig az unoka számára értékesek lehettek a nagyapa
tapasztalatai. De most oly száguldó s mind száguldóbb a fejlődés, hogy
két emberöltő közt világtörténelmi korszakok szakadéka tátong. Az unoka
ugy nem tanulhat ma a nagyapától, mint az ujkori ember a középkoritól.
Vagy mint a pilóta a vonatvezetőtől. Ég és föld köztük a különbség, s az
égben nem érnek semmit a földi tapasztalatok.
Hamis érzelgősség hát, melynek, minthogy a természetet végképp megcsalni
nem lehet, végső soron megint csak az öregek adják meg az árát, a
sopánkodás, melylyel a törvényes korhatár alá került közférfiak
eltávozását kisérni szokás. A törvénybe irt parancs, mely például
hetvenedik évén tul nyugdijba küldi a tanárt vagy birót, teljesen jogos
s valójában még irgalmas intézkedés is. Tisztessége abban áll, hogy
törvénybe van irva s nem tür kivételt, tehát senki külön nem veheti
magára – mert csak igy volna kegyetlenség, kegyeletlenség és
hálátlanság. S irgalmas is – ha visszagondolok első jogászi féléveimben
Kerékgyártó Árpád történésznek s Wenzel Gusztáv jogtörténésznek
előadásaira – két, a maga idejében nevezetes, érdemes és tekintélyes
férfiura, kiket, öregségük nevetségében, valósággal csuffá tett a
fiatalok pajkossága: elborzadok a gondolatra, hogy én öregségemben ily
sorsra juthatnék, s még inkább azon, hogy szeretett és nagy férfiak, kik
ma egy fejjel mindeneknél magasabban járnak közöttünk, ilyen helyzetbe
kerülhetnének. Lehet, hogy e mechanikus és automatikus guillotinenak
olyanok is alája kerülnek, kik még akár tiz további esztendeig is nagyot
és dicsőt müvelhetnének, mint tanárok és birák. De ez nem nagyobb
igazságtalanság, nem is nagyobb veszteség, mint az, hogy a végén a
legnagyobb ember is meghal s velehal az a termelő vagy tanitó lehetőség,
mely egyedül az ő korpuszában foglaltatott. S e veszteség vagy kár még
legkiáltóbb eseteiben is kisebb, mint volna, ha a hamis érzelgősség még
mesterségesen is hozzásegitené az öregeket, hogy elállják az utat a
fiatalok elől.
Az érdemet minden hála megilleti, s nincs irtózatosabb, mint elgondolni,
hogy valaki dolgos és érdemes élet után, sőt még értéktelen élet után
is, de mégis csak mint eleven, de már nem munkabiró ember, nyomoruságba
jusson. Müvelt társadalomnak első kötelessége az öregekről való
gondoskodás, – akár fejedelmi gondoskodás is, ha futja tehetőségéből.
Minden könnyüséget megadni nekik, minden tiszteletet, elnézést,
kedvezést és gyengédséget, – hogyne, amennyit csak lehet, kijár nekik,
megszolgálták, s ha nem szolgálták meg: gondoljon kiki a maga
öregségére, s legyen általánosan bőkezü, hogy magának is cseppenjen majd
e bő kézből. De odáig nem mehet ez a kegyesség, ahol az öregnek nem
használ, de a köznek árt, s ahol a munkára már nem alkalmas öreget
megdolgoztatják, s türik, hogy a szükséges munkát vagy ne végezze, vagy
rosszul végezze, s egyben e munka alkalmát és keresetét elvegye az
arravaló és rászoruló fiatalabbak elől. Nyugdijat igen, – amekkorát csak
lehet. De hivatalt: nem. Elvégre az öregség olyasmi, amin semmi emberi
hatalom és intézmény nem változtathat. Bármi tekintettel vagy
kedvezéssel fordulunk az öregek felé, az legfeljebb bánatukat enyhiti,
de nem változtat azon, hogy öregek, s nem változtat azon, hogy nem valók
munkára. A köz számára tehát elveszett pénz és fáradság, amit az
öregekre fordit – s kell határának lenni, hogy meddig mehet e
nagylelküségében. E határ ott van, hol maga alatt vágja vele a fát, ott
van, ahol e tekinteteket s áldozatokat onnan vonja el, hol azok a köz
számára befektetés lehetnek. Például: a fiataloknál. Amit itt a
természet ad: az jó és kivánatos. Ami tehát itt emberi tekintet és
áldozat a természet adottságait növeli vagy felszabaditja: az nem
kidobott pénz, az, mondom, befektetés. Mert ne feledjük, hogy nemcsak az
öregség kín és fájdalom, de sokszor a fiatalság is. Az öreg előtt
lehetetlenségek vannak, a fiatal elött akadályok. Lehetetlenségeken
emberi erő nem változtathat, de akadályokon igen. S látva azt a
konszervativ összeesküvést, melylyel a mindig többségben levő idősebbek
minden kedvezést megadnak az öregeknek, csakhogy legyen kifogásuk
alultartani a fiatalabbakat: nem csoda, ha a mai világban mind erősebben
észrevenni a forrongást, melynek a vége forradalom lesz: a fiatalok
lázadása az öregek ellen.
Egyáltalában nem természetes, hogy a fiatalok tanuljanak az öregektől. A
természetes az, hogy az öregek tanuljanak a fiataloktól, s ha már nem
teszik, vagy nem érnének vele semmit: nézzék figyelemmel vagy legalább
is türelemmel a fiatalok munkáját és tudását, s ne üljék el előlük ennek
lehetőségét végletekig vitt anciennitással, s azzal a gőgös
szerénykedéssel, hogy ez „nekik magas“ s ezt ők „már nem tudják
megérteni“. Persze, hogy magas nekik s épp ezért nem tudják megérteni, –
igazán nem tudják, mint ahogy, mondom, a középkori ember nem tudná
megérteni az ujkorit, lenne bár az ujkori csak átlagember s az a
középkori bár legnagyobb géniusza a világnak. Éppugy nem, mint ahogy a
mai fiatal sem tudja majd, ha megöregszik, megérteni az akkori
fiatalokat. Még pedig nem azért, mert az akkori fiatalok svindlerek
lesznek, hanem azért, mert ő már akkor öreg lesz. Ez megváltozhatatlan
rendje a természetnek – s az emberiség bármennyire módositja a természet
rendjét, e módositás mégis csak magának e rend arányainak
transzpoziciója s nem teljes megváltoztatása. Az öreg állapot
elviselhetőségére szolgáló intézmények mindig csak filantropikusok
lehetnek. Ellentétben a fiatalság megsegitésére s a betegségek
kiirtására szolgálókkal, melyek egyuttal eugénikusak.
Senki nálamnál többre nem tartja s jobban nem szereti Ujházy Edét, s a
magam életéből szivesen adnék neki tiz esztendőt, ha ő több hasznát
venné, mint én veszem. De ha meggondolom, hogy, ami egészen bizonyos,
hány fiatal szinész-genie lappang e honban ismeretlenül, vergődik
megaláztatásban, kinlódik nyomoruságban s pusztul el kilátástalanságban:
nem tudom oly drákóinak látni az ő tisztes nyugdija örökös tagságát,
melytől annyit játszhatik még, amennyit tud és akar, de mégis utat nyit
arra, hogy más is felléphessen s kinőhesse magát: talán egy uj Ujházyvá.
Azon sem esem kétségbe, hogy ezentul nem Genersich professzor ur adja
majd elő a budapesti egyetemen a kórbonctant. Voltak, akik azon estek
kétségbe, hogy ő adta elő.
Akadt nemrég bátor ember, ki szót emelt az ellen, hogy a Nóbel-dijakat
bármily érdemes, de gazdag s főképp öreg uraknak adományozzák, holott
azok, az alapitó szándéka szerint, arra volnának valók, hogy fiatal és
vagyontalan nagyrahivottakat megmentsenek a kenyér gondjától, s
felkarolják a tehetségük szerint való munkára. Bölcs tiltakozás volt –
épp oly bölcs, mint most Massimy, volt francia hadügyminiszternek abbeli
inditványa, hogy a generálisok korhatára hatvan, az ezredeseké
ötvennyolc esztendőre szállittassék le. Mondom: ez most a levegőben van,
s kezdenek rájönni, hogy a demokráciát erre a mezőségre is át kell
terjeszteni, s mint a királyok, a papok s az urak privilégiumait és
monopóliumait, ugy kell megtörni az öregekét is. Elég baj, hogy
gyermekkorunkban kell iskolába járnunk, mikor annyi kedvesebb dolgunk
volna, s nem öreg korunkban, mikor ugy ráérnénk s még érdekelne is
bennünket. Azt már ne türjük, hogy, ami csakis a meglett, de friss
erőnek való: a tudást s a munkát is elzárják előlünk az öregek.
… E sorokat pedig, ha holnap nyomtatásban megjelennek, kivágom az
ujságból s attól fogva mindig magammal hordom majd. Lesz idő – s mily
hamar itt lesz! – hogy bőröm alatt kis lencsékbe szárad a testszin, a
nyakam beesik s torkom meggyeplősödik. Kedvetlenül csoszogom majd be az
utcákat, a kirakatoknak nem fogom elhinni, hogy az a sétabotos kis
aszaltszilva én vagyok, s dühösen lököm majd el a gyerekeket, kik
hancurozás közben nekem szaladnak. Ilyenkor előveszem majd e sorokat s
egy padra ülve végigolvasom. Lehet, hogy megered bele a könnyem – de,
reméllem, marad még annyi eszem, hogy utána csendben menjek haza.