Kara Mustafa és Tököly Imre, kit a szultán Magyarország királyává emelt,
Bécs alatt álltak már hadaikkal. Magyarország el volt veszve Lipótra
nézve. A birodalmi főváros bástyáiról lehetett a láthatáron emelkedő
vésztüzeket látni: a tatár előhadak hírmondóit. Éjszaka fáklyavilágnál
menekült a császár és a két császárné, a főherczegasszonyok és velük
együtt hetvenezer lakos Bécs egyik kapuján át a Duna túl partjára. Az
ifjú császárné azt az éjt a szabad ég alatt tölté, sátor nélkül, szalmán
fekve, egy bokortól védve a hideg szél ellen.
Kara Mustafa a várakat, erősségeket mind a háta mögött hagyva, egyenesen
a fővárosnak tartott egész seregével.
A bécsiek nemsokára meglátták őket.
A milyen nagy Bécs városa, három nap alatt egy épen akkora új város
támadt mellette, elpusztítója és eltemetője a másiknak. Egy új város,
fényes sátorokból, melynek közepén, mint egy templom, emelkedett a
fővezér sátora, ércztetővel, selyem- és drága szőnyeg-falakkal; ragyogó
az aranytól s röpködő a zászlóktól. E félhold alakú új város maga is
utczákra volt osztva s az utczákban kereskedők, kalmárok bódéi felütve;
ezrei a teherhordó tevéknek jártak-keltek a sorokban, közöttük a tornyos
palankint hordó elefántok: Ázsia, Afrika minden pompája együtt. Kara
Mustafa egész szerályját elhozta magával; kiséretét fejedelmek képezték,
Szelim Girai, Krimia khánja, Tököly, Magyarország királya, Apafi, Erdély
nagyfejedelme, Cantacuzeno Szirván, Oláhország hoszpodárja. S míg a
sánczkosarak mögül háromszáz ostromágyú szórta tűzgolyóit Bécs falaira,
addig a nagyvezér az ezeregyéjszaka meséit regéltette magának bajadérei
által.
Semmi sem mentheté meg Bécset kezei közül. Azt csak negyvenezer ember
védte, s neki háromszázezer harczosa volt.
Rohammal is elfoglalhatta volna bizton. Spahijai lóháton ostromolták meg
a Lipótvárost s egy hajrával elfoglalták azt. De kimélni akarta: nem a
várost, hanem annak a kincseit. Ha rohammal veszi be, a győztes katonák
osztoznak meg a kincsen; ha feladás mellett kapja meg, minden kincse a
fővárosnak neki magának marad.
Ez a kapzsi kincsvágy mentette meg legelső sorban Bécset.
Kara Mustafa ötven napig dőzsölt sátorában s hallgatta az odaliszkjai
meséit, míg árkászai folytatták a földalatti harczot tűzaknáikkal a
bécsiek ellen. A háromszáz ágyú porrá lőtte már a főváros templomait,
császári palotáját, a védőknek elfogyott már élelmük és lőszerűk; maguk
is ki voltak fáradva halálba; a félhold tábora általános ostromhoz
készült s az Bécsnek temetkezési napja leendett.
Az általános rohamot megelőző éjszakán a török tábor minden zászlója
előtt szurok-serpenyőket gyújtottak meg, hogy Bécs falairól alátekintve
úgy tünt fel e tábor, mint egy vészcsillagokból csoportosúlt félhold
szörnyű képe.
De ugyanakkor a Szent-István tornyában álló őr a Kahlenberg tetején
fellobogó tüzet jelzett. Ez Szobieszky tábortüze volt. Ő maga jött, oly
hatalmas hadsereg élén, a minőt még lengyel király nem vezetett soha.
Igaz, hogy gyalogságában némely zászlóalj mezítláb volt. – Hogy ne
szégyeljék magukat a fényes bécsi urak ily rongyos emberek által
megszabadíttatni, azt mondá róluk Szobieszky: – Ime ezeknek fogadásuk
tartja, nem húzni fel más csizmát, mint a mit a megölt ellenségtől
fognak elvenni.
A hős király, miután a hosszú napon keresztül hadai rendezésében
kifáradt, este ledőlt az őrtűz mellé s a földön fekve irt – levelet az ő
szerelmes hitveséhez, a miben arra kéri, hogy ne keljen fel olyan korán,
mert az árt az egészségének. Aláirva ez: «a te hű és imádó Seladonod».
S előtte volt a világot meghódítani támadt óriási tábor.
Másnap reggel nyolcz gólya érkezett meg a magas légben röpülve s
leszállt a Szent István tornyára fészket rakni – az ostromolt város
közepett.
– Jó jel! – kiálták az ostromoltak. – A madarak jóslata!
Ez a nap volt szeptember 12-ke, vasárnap. Évfordulója a khoczimi
diadalnapnak, s Szobieszky királylyá választásának. Ezen a napon rohanta
meg Szobieszky Kara Mustafa táborát.
Oldala mellett lovagolt első szülött fia, Jakab, 16 éves ifjú: ki a
midőn első harczi próbáját megteendő, anyjától bucsút vett s azt sírni
látta, azt kérdé tőle:
– Miért sírsz?
– Azért, hogy kis öcséd még nem mehet veled!
Lengyel asszonyhoz illő szó!
Öt hadoszlopra osztva, mint megannyi zuhatag omlott alá a Kahlenberg
szakadékain át a lengyel tábor Kara Mustafára.
Ugyanakkor a nagyvezér általános rohamot fuvatott Bécs városa ellen.
Roppant hadseregét három részre osztá fel. Lovasságát, a spahikat,
szarácsiakat, az oláh és tatár hadakat Szobieszky ellen küldé; a
janicsárokat és a válogatott testőrlovasságot magánál tartá; a többivel
Bécs falait rohantatta meg. Ő maga asszonyai társaságában, bíborpiros
sátora alól nézte a nagyszerű harczjátékot, fekete kávéját szürcsölve.
Neki csak játék volt az. Két kis fiának a fejét simogatta a közben; egy
kis szerecseny törpéje volt, a ki egy szelidített strucz madarat
tánczoltatott körben előtte, s egy szemfényvesztő bohócza folytatott
párbeszédet egy beszélő papagálylyal; a rabnői pávatoll legyezőkkel
hűsíték, mert forró délután volt.
Igazán forró! Ezen a napon törte össze Szobieszky János a félhold
uralmát.
Kara Mustafa nem akarta azt meglátni. Nem akarta a szemeinek elhinni,
hogy csapatjai egymásután bomlanak szét s hogy háta mögött az egész
láthatárt takarja már a futó hadseregeitől felvert porfelleg.
Hiszen még az a tartalékhad, mely ő körülötte volt csoportosulva, maga
is nagyobb és erősebb, mint az egész bécsi sereg és Szobieszky hada
összevéve.
Estig, a míg feljött a hold (épen holdtölte volt), a török sereg
kétharmada futásnak eredt.
Ekkor megjelent a nagyvezér előtt a Sheik-ul-Izlam, az egyház főpapja.
– Fuss innen, átkozott! – kiálta rá. – Te, kinek dobzódásai, ostobasága,
kapzsisága és restsége fordítá ellenünk Allah haragját. – Fuss! Az
ütközetet elvesztéd. A hadsereget elvesztéd. Mentsd meg legalább az
ország nagy zászlóját, hogy ellenség kezére ne kerüljön. Nézz fel az
égre és lásd meg, hogy maga az ég is ellenünk harczol.
Épen akkor egy nagyszerű teljes holdfogyatkozás látványa tűnt föl az
égen. A mohamedán csapatok jelvényük elsötétedésében végveszedelmük
jóslatos tüneményét látták s kétségbeesés szállta meg sziveiket.
Kara Mustafa ekkor szánta el magát a cselekvésre.
Előhozatta paripáját, mely alig tudott lépni az arany és drágakő
terhétől s felült rá és parancsokat osztott.
De parancsát már nem fogadta senki.
Legjobb vezérei holtan feküdtek már a mezőn.
A csatatérről vágtatva jött a hős Szelim Girai, tajtékozó paripáján,
vértől és portól belepve.
– Mit akarsz még? – kiálta a nagyvezérre. – Fuss innen! Nem látod, hogy
maga Szobieszky János jön reád?
Valóban ő közelített, maga a király. Az a biborveres sátor volt
rohamának czélja. Rá lehetett ismerni harczosai közepett gyémántos
sisakjáról, ragyogó puzdrájáról, s arról az ezüst paizsról, melyet a hű
Maczinszky hordozott oldala mellett; a mely paizst az astronomok a
csillagok közé emeltek.
Arcza előtt futott mindenki, még a janicsárok is.
A roham, melylyel Szobieszky huszárjai az ellenálló sorok közé törtek,
oly erőszakos volt, hogy valamennyi dárda kettétörött az első sor
vitézei kezében, mikor ellenfeleik közé csaptak.
A jancsár had is megfutott. Beteljesült az ősz szakálú ulema átka Kara
Mustafán: «El fognak futni a vitézeid az ellenség kalpagjának
látásától!»
A nagyvezér ekkor vette észre, hogy a végveszély szakad a fejére.
Leszökött aranytól görnyedő paripájáról, s két kis fiát ölre kapva,
felugrott egy közönséges harczi ménre, a mi futásra való volt.
A fiait sietett megmenteni, nem a próféta zászlóját, mely sátora előtt
csüngött lelankadtan.
– Öljetek le mindent! kiálta rabszolgáinak, s azzal kengyelvasát lova
oldalába vágva, nyargalt bódultan a futó tömegen keresztül gázolva.
A rabszolgák végrehajták parancsát. Leölték a szép háremhölgyeket, kik
még tegnap paradicsommá varázsolták a földet. Némelyiknek kis gyermeke
is volt, annak a fejét széthasíták; azután leszurták a palankin hordó
elefántokat, a teherhordó tevéket, elvágták a nyakát a szelidített
struczmadárnak, hogy semmi se jusson élve az ellenség kezébe. Még a
beszélő papagályt is megakarták fojtani, de az kiszabadítá magát a
kezeik közül, s aztán felrepült a levegőbe, onnan kiabálta alá a
betanított mondást: «Allah buffáj! Allah mitrei chrestinnai», s repült
tova a gazdája után az egész futó tábor feje fölött.
Ez öldöklés valamennyi sátorban megújult: a vert had legyilkolta a
magával hozott asszonyokat s a teherhordó állatokat ezernyi ezer számra.
A nagy ütközet el volt döntve. Hat pasa feküdt holtan a csatatéren,
köztük az aleppói és silistriai pasák. A török hadsereg nem létezett
többé, a Bécs előtti tér hulláival volt fedve.
Mikor Szobieszky a nagyvezér pompás sátora elé megérkezett, a nagyvezér
lovásza eléje vezette Kara Mustafa paripáját, az arany nyereggel; a
nyerget és a kantárt haza küldé a király feleségének.
És azután ugyanazon a tört résen, melyen az ellenség akart behatolni
Bécs városába, vonult be felmentő seregével a megszabadított
metropolisba.
A bécsi nép istenítve fogadta megszabadítóját!
Szobieszky János pedig egyenesen a Szent István templomába sietett s ott
arczra veté magát az oltár előtt, homlokát a hideg kőre nyugtatva.
A főpap egyházi beszéde így kezdődött:
– Fuit homo missus a Deo, cui nomen erat Johannes.
Azután ismét visszament az elfoglalt török táborba, szállást foglalva a
nagyvezér pompás sátorában, s hol még tegnap Kara Mustafa a paradicsom
minden örömeit bitorolta, Szobieszky ott leült hosszú, reggelig tartó
levéliráshoz. Az egész ütközetet leirta egyetlen, imádott felesége
számára. – A levél ezen végződött: «a mi Fánfánunk derekasan viselte
magát!» – S azt nem tudhatta minden ember, hogy Jakab fiuk volt az «mi
Fánfánunk».
Iszonytató kincshalmazt hagyott prédára maga után a török tábor;
Szobieszky is kivette belőle maga részét: ez volt hatszáz kis gyermek,
kiket a menekvő apák nem értek már rá megölni: azokat ő összeszedeté s
valamennyinek keresztapja lett és gondoskodott a felnevelésökről.