A király drabantjai rögtön körülfogták Gravel lakását s a lovag
tiltakozása daczára elkobozták iratait.
Szobieszky azt parancsolta, hogy rajta kívül senki se fürkészsze a lovag
irományainak tartalmát, ő fogja azokat maga átvizsgálni.
A vizsgálatnak meglepő eredménye lett.
Először is megtalálta a király Gravel levelei között mindazokat a
szerelmes leveleket, a miket az saját leveleire válaszúl kapott. A
kézvonások és a tartalom meggyőzték felőle, hogy azokat Leonora irta.
Egészen boldognak érezte magát e felfedezés által.
Hanem a boldogság nem tartott sokáig.
Azoknál még sokkal nevezetesebb titkokat is talált a király Gravel lovag
iratai között. A franczia miniszterhez irt leveleit a franczia követnek,
ki azokat Gravel marquis révén szokta Versaillesba elküldeni. E
levelekből mindent megtudott Szobieszky: az egész cselszövényt, melyet a
háta mögött szőttek, fontak. Hogy a franczia udvar maga, melynek ő oly
hű szövetségese volt, dolgozik azon, hogy őt a trónról letaszítsa, csak
azért, mert már nagyon erős és önálló lett neki! És minő hangon irtak
róla? tele gúnynyal és megvetéssel, nevetségessé tették termetét,
arczát, bajusz- és hajviseletét, apró házi szokásait, tréfára vették
neje féltékenységét Brisacier miatt, és mind e gúny csak viszhang volt a
versaillesi hangra a «tekintetes király» iránt, és neje az «úgynevezett»
D’Arquien Mária iránt, ki egy franczia «duc et père»-nek – kis betüvel –
állítólagos leánya, de igazában egy Gonzaga-korcs, s mégis azt meri
kivánni, hogy a franczia király így szólítsa őt: «hugom!» és a férjét
így: «öcsém!» Quelle étourderie!
Ez nem volt elég.
Vitry, a franczia követ levelei, miket a franczia miniszterhez irt,
gyalázták a lengyel nemzetet is, s azt híresztelték róla, hogy minden
nagy embere megvehető pénzen. Szobieszki legjobb barátai, a legelőkelőbb
főurak, saját fegyvertársai, a hozzá legközelebb álló hivatalnokok,
kiket ő tett nagygyá, mind meg hagyták magukat vásároltatni, s egyike a
legkedvesebb rokonainak kész volt a vérdíjt előre felvenni, hogy a
királyt megölesse, s a koronát saját fejére tegye azután.
És ez épen akkor történik, a mikor ő, Szobieszky János, azon törekszik,
hogy a világ minden elnyomott népeit felszabadítsa, a Kárpátokon túl
úgy, mint a Peloponesusban! Mikor Lengyelországot nagygyá, hatalmassá,
rettegetté alakítá át, mikor a fél kezével Moszkváig, másikkal
Adrinápolyig elér, s Lengyelország és a civilisált világ két
ellenségének torkát szorítja velök! És most akarják őt a trónról
bezúzott fővel letaszítani! Akarják saját országnagyjai, barátai s
legfőbb barátja, a franczia király.
Ez lesujtó csapás volt Szobieszky lelkének.
S hogy semmi kétség se maradjon fenn, oda volt mellékelve a lajtsroma az
összeesküvők neveinek; csakhogy titkos jegyekkel, a miknek a kulcsát
egyedül a követ és a franczia miniszter birta, és még egy ember, a kit a
követ megnevezett: «Morstyn».
Ezt is Szobieszky emelte a legmagasabb államhivatalba. És ő vala az
összeesküvés jobb keze.
Szobieszky sietett fel a senatusba a levelekkel.
Bizonyára ott találta mind azokat, a kik ellene össze voltak esküdve,
trónja körül csoportosulva. Felolvasta előttük de Vitry leveleit.
A megrémülés zsibadt némasága követte szavait.
Ekkor így szólt a király:
– Ez mind hazugság! a lengyel nem lehet áruló! A lengyel férfiak nem
lehetnek megvásárolhatók, mint a háremhölgyek a stambuli
rabszolgabazárban. Az egész egy alávaló rágalom.
S széttépve szórta szét a franczia követ levelét.
Szavára kitört a vihar. A senatus minden tagja felszökött helyéről s
odarohant a király elé, esküdve, hogy ártatlan az árulásban.
Az egyedül megnevezett Morstynt mellén ragadva, oda ránczigálták a
király lábaihoz s térdre nyomták, egy ember a hajába markolt, s úgy
ordított rá, az üstökét czibálva:
– Add elő a titkos irás kulcsát, hadd tudjuk meg a gaz árulók nevét!
És meglehet, maga a követelő volt elsőnek felirva abba a lajstromba.
Hanem a liga tagjai maguk siettek leghangosabban tiltakozni az árulás
ellen.
– Kínpadra kell őt vonni! ordíták a senatusban, míg elő nem adja a
titkos irás kulcsát!
Végre Morstyn, a mint egyszer a torkát eleresztették, azt mondá, hogy
ennek a kulcsnak nincs birtokában. Azt otthon tartja a podoliai
kastélyában: engedjék oda menni, ott előadja.
– Meg kell tudnunk, kik az árulók közöttünk! Kiálta felhevülten
Jablonszky István. Ő maga volt királyúl kiszemelve az összeesküvők által
Szobieszky helyébe.
– Meg kell őket ismernünk! kiálta az egész gyülekezet.
A király pedig talált egy égő viaszgyertyát a tanács asztalán, föléje
tartá a papir lapot, melyre az összeesküvők nevei föl voltak irva, a
papir lobbot vetett, s fekete foszlányai csöndesen szállongtak el a
nemes urak fejei fölött.
– Nincsenek!
S ezzel a szóval kiverte valamennyinek a kezéből az orgyilkot.
A helyett kardjaikat rántották ki a főurak, s ott rögtön össze akarták
aprítani Morstynt a király lábainál. A király betakarta a bűnöst a
palástjával, nem hagyta bántani. Elviteté börtönbe s nyitva hagyatta
börtöne ajtaját, mielőtt itéletet hoznának a fejére. Hadd szökjék!