Volt egy chansonette, a mit Versaillesban a Brisacier-féle esetre
készítettek. Akkoriban nagy divatja volt ennek a gúnyirodalomnak. A
chansonette refraineje ez volt:
«Je fis le roy mon père:
Le roy me fera paire.»
(«Királyt én atyámmá tettem:
Király herczeggé tesz engem.»)
A hirhedett gúnydal végsorai Mária Kazimira füléig elhatoltak.
S a féltékenység tudvágya nagyobb, mint a beteg ember szomja.
A királyné epedett e gúnydal után. Meg akarta annak ismerni minden
strófáját, magába szívni az egész keserű mérget. Meg akarta tudni, minő
gonosztetteket bírtak hát napvilágra hozni az ő férje felől. Azon
imádott, bálványozott férfiról, kiről ő azt hitte, hogy az oly
tökéletes, mint egy Isten; s most aztán kisül rá, hogy ő is csak hamis
isten: csak Jupiter.
– Ön egy nagy szívességet tehetne nekem, suttogá egy napon a királyné az
udvarias Gravel lovagnak. Szerezze meg nekem Versaillesből azt a
bizonyos chansonettet.
– Nem fog megharagudni a király?
– Meg akarom őt vele tréfálni. Nem tudja meg soha, hogyan jutottam
hozzá? Ha megérkezik a dal, tegye ön borítékba, s adja át a franczia
komornámnak, ez jó titoktartó.
Gravel marquis megigérte a királynénak, hogy megszerzi számára azt a
mulatságot. Nem is kellett a chansonetteért Versaillesba fárasztani a
futárját: meg volt az nála, csak szépen le kellett irni a királyné
számára, s aztán titokban a franczia komorna kezébe juttatni, a ki azt
azután átadta úrnőjének.
Az a komorna is a bécsi cselszövők megvesztegetett kéme volt.
A királynénak most már adatok voltak a kezében; mert a chansonette
hiteles okmány. Szobieszky minden találkozásuknál kénytelen volt tűrni a
csipkedő czélzásokat, a mikkel a sértett női becsvágy elégtételt szokott
venni magának. Hanem oly nagylelkű volt, hogy mindenkinek meg tudott
bocsátani: – még a nejének is. (Ez pedig nehéz feladat!)
Olyan nagyon szerette Mária Kazimirát, hogy annak még a féltékenysége is
az asszonyi remeket kiegészítő vonásul tünt föl előtte. Még a
gúnyolódásaiért is háládatos volt. Megsérthető volt; de megharagítható
nem.
Különben is nagy gondok foglalták el lelkét. Egész Európa egy nagy
átalakulásnak ment eléje.
Egy nagy, sok darabból összetett birodalom készült végfeloszlásához, a
nagy «római szent birodalom».
Vesztett hadjáratok után, megfosztva Spanyolországtól, legyőzve
Németországban a franczia hadvezérektől, csak a kegyelem-csapásra
látszott még várni, s az elháríthatlanúl közeledett feléje a diadalmas
félhold hadseregeivel. A magyarok összetörték a kezeikre vert lánczot, s
Tököly győztes seregei hajtották magok előtt a jezsuitákkal szövetséges
tábort. A szultán megtette magyar királylyá az ifjú fővezért s csak a
koronát kellett még elvenni Lipót császártól: az ország már el volt tőle
véve.
Kara Musztafa, a török birodalom akkori vezetője, kimondá a nagy szót,
hogy «addig nem fog megpihenni, a míg Rómában a szent Péter templomából
istállót nem csinál a szultán lovai számára!» Bécs csak az első állomás
volt számára. Hét évig gyűjtötte a hadsereget a mohamedán világ minden
részéből; hét évig látta Magyarország gyülekezni Ázsia és Afrika minden
harczi népeit rónáin, az élelem-szállító tevék hosszú sorát, s a
gabonával, lőszerrel terhelt hajókat a Dunán, s ezereit a szekereknek,
mik a török tábor podgyászát szállíták utána. Soha nagyobb és fényesebb
hadsereg nem vonult keresztül Magyarországon.
Lipót császárnak egyedüli reménye volt a sokszor megsértett lengyel
nemzet és Szobieszky. Egyedüli félelmes ellensége a töröknek ez volt. A
franczia udvar jól tudta ezt, s minden rugót mozgásba hozott, hogy a
lengyelek szövetségét Ausztriával megakadályozza. Varsó el lett árasztva
röpiratokkal, melyek a lengyel nemzetnek a magyar iránti rokonszenvét
hirdették, s az Ausztria elleni gyűlöletet szították; a franczia követ,
Morstyn lovag maga köré gyűjtötte mind azokat a lengyel főurakat, a kik
a franczia pártot képezték, s előkészíté a tervet, hogy Szobieszkyt
letegyék a trónról, s helyébe Jablonszky Szaniszlót emeljék, a korona
nagy hetmanját. Ha máskép nem megy: meg kell ölni a királyt.
Egy hajszálon függött minden, s – ez a hajszál nem szakadt el.
A királyt az országlás gondjai foglalták el egész nap, s mikor a pihenés
rövid idejére családja körébe vonult vissza, akkor ott enyhülés helyett
újabb kínzásra talált, a feleség féltékenykedésére. Ez, mikor alaptalan,
még ingerel is. A két házastárs között heves összezördülések fordultak
elő, a miket az udvari bolond megtudott.
– Komám te! mondá egyszer a királynak. Tudod, hogy minek a jelensége az,
mikor egy asszony a férjét ok nélküli féltékenységével gyötri? Ez azt
jelenti, hogy meg akarja előzni a férj féltékenységét. Mikor az asszony
ok nélkül veszekedik, akkor bizonyos, hogy takargat valamit.
– Mit mondasz?
– Azt mondom, hogy jól tennéd, ha egyszer felkutatnád a feleséged
irószekrényének a fiókjait, mert én úgy tudom, hogy van itt az udvarnál
egy veszedelmes lovag, a ki az asszonyok körül nagyon szerencsés, s az a
te királynédnak titokban leveleket küldöz.
– Az nem lehet!
– Gravel lovag a neve. Én magam láttam, mikor egy ilyen levelet
suttyomban adott át a királyné udvarhölgyének, ujját a szája elé téve, s
suttogva mondá: a király meg ne tudja.
– Bolond vagy!
– De a kisebbik.
Már a szívébe volt verve a tövis a királynak. Fölkereste a királynét.
Véletlen, sorsszeszély, a világszellem rendelése volt-e? hogy épen
akkor, a midőn János Mária Kazimira szobájába ment, annál épen a
testvére is ott volt, Leonora.
A király mosolygó nyugalmat erőltetett.
– Te neked Gravel lovag levelkéket szokott küldeni titokban?
– Bohóság, szólt a királyné elpirulva.
– Mi van bennük?
– Franczia chansonettek.
– Ha chansonettek, miért kell azokat titokban küldeni?
– Hogy a király meg ne lássa.
– De én meg akarom azokat látni.
Mária Kazimira a méltatlanúl gyanusított női erény büszkeségében
elhallgatott: nem védekezett tovább. Az ő irószekrénye soha bezárva sem
szokott lenni. Némán mutatott oda: győződjék meg felőle a király saját
szemeivel, mit talál abban?
A király nem restelt kutatni. Meg is találta azokat a leveleket, a
miknek borítékjain Gravel lovag irását megismeré. Aztán kibontá azokat s
elkezdé olvasni.
Mária Kazimira félre fordult s büszke közönynyel kezdett el testvérével
beszélgetni. Hanem Leonora annál jobban figyelt Szobieszky
arczvonásaira, kinek ábrázatja az olvasás alatt rémítő kifejezést
öltött; szégyen, fájdalom, keserűség vegyült e kifejezésbe, míg
valamennyit egybeolvasztá a kitörő harag. Indulatosan kiálta Mária
Kazimirára:
– Asszonyom! Chansonettek ezek? A mik így kezdődnek: «ma princesse! ma
déesse!»
S oda tartá Mária Kazimira elé a szekrényében talált iratokat.
A királyné, mint egy álomittas bámult e levelekre. Ő nem ismerte azokat.
Most látta először valamennyit.
De annál jobban rájok ismert Leonora; ő egykor keblében hordozta,
ajkaival oly sokszor érinté azokat! Ezek az ő hozzá irt levelei voltak
Gravel lovagnak.
A bécsi cselszövők a Bethunenétól ellopott szerelmes leveleket a
királyné irószekrényébe csempészték át, a kinek még arról sem volt
sejtelme, hogy azok Leonorához lettek irva.
– Esküszöm az élő Istenre, hogy nem tudok e levelekről semmit.
– Hát én nem esküdtem-e az Istenre önnek, hogy nem tudok Brisacierről és
az anyjáról semmit, s hitt-e ön nekem? Pedig az elmult volt; még ha
vétek lett volna is: olyan idő vétke, a mikor ön még nem volt nekem
királyném. De ez az árulás mostani; friss, még meleg! Holott én önnek
már királya vagyok!
– Férjem!
– Talán az is! De királya minden bizonynyal.
– És ön elhihetné azt én rólam, gyermekei anyjáról, a kinek nem volt
boldogságom egyéb, mint gyermekeim fölnevelése, hogy én aljas
gyönyöröket kerestem titokban?
– Nem elhitte-e ön is azt rólam, gyermekeinek atyjáról, kinek szintén
nem volt egyébről álmom, örömem, gondolatom, mint róluk és önről: hogy
én nem mondok igazat?
– Fölteheti ön ezt rólam? Én rólam? Ki együtt jártam önnel minden
vészben, ki követtem önt, mikor meghivott magához, hogy temetkezzünk el
egy sírba?
– Annál iszonyúbb a bukás, mentől magasabbról történik az!
– Állíttasson ön törvényszék elé!
– Nem, asszonyom. Hűtlen feleségeiket lefejeztetni csak angol királyok
szokták, a kiknek «fölséges» a czímük; a lengyel királyok, a kik «csak»
nemes emberek: maguk ölik meg a hűtlenségen kapott nőt.
– Hát tegye ön azt.
– Elismeri ön, hogy e leveleket önhöz irta amaz ember?
Szobieszky képes volt egy «igen» szóért megölni azt a nőt, a kit jobban
szeretett, mint az egész világot.
És Mária Kazimira képes volt az «igen» szót kimondani azért, hogy
Szobieszky által megölessék. Minek tovább élni, ha férje szerelmét
elveszté?
Ekkor oda rohant közéjök Leonora s mind a kettőnek eltakarta ajkait
kezével.
– Hallgassatok! s ne szidalmazzátok egymást és az Istent. Ezek a levelek
én hozzám lettek irva. Én vagyok az a nő, ki kötelességét elfeledte, ki
esküjét megszegte, ki meggyalázta becsületét. Nekem kell meglakolnom. E
levelek az én bűnöm. Könyvnélkül tudom mindannyinak a tartalmát.
Százszor elolvastam őket. Bűnös gerjedelemből átszívtam azokat lelkem
emlékezetébe. Engem itéljetek el, állítsatok pelengérre. E leveleket az
én szekrényemből lopták ki, egy hajszál segélyével, gyalázatos
árulással: azért, hogy ide csempészszék a királyné szekrényébe.
Mária Kazimira a hála elérzékenyülésével tekinte Leonorára, kiben
nagyobb volt a testvéri szeretet, mint a saját női becsületének féltése,
a ki inkább fölfedte a saját hűtlenségét, mint hogy testvérét elhagyja
veszni az ő hibája miatt.
Hanem Szobieszky arczáról még kétség és gyanú volt leolvasható. Hátha ez
önfeláldozás alapja csak kegyes hazugság.
Leonora vette észre e kétkedést, s hévvel folytatá:
– Ha kétkedik ön szavaimban, foglaltassa le Gravel ratait. Meg fogja
közöttök találni az én saját leveleimet, a mikben mindezen levelekre
választ adtam. Mert azt is megtettem.
Azzal szégyentől megsemmisülten rogyott össze ez önmagát semmivé tevő
asszony. Kétségbeesett zokogása nagyobb bizonyíték volt minden tele
irott papirlapnál.
Szobieszky keblére ölelte nejét s reszketve suttogá neki:
– Ne kétkedjünk egymásban többé. Most már tudom, mit szenvedhettél te, a
míg megszüntél bennem hinni; mert a mit én ez órában szenvedtem, az
fölér egy pokollal. Ne nyissunk ez ördög előtt ajtót többé.
S azzal inte neki, hogy maradjon és vigasztalja testvérét.
A király elsietett.
A folyosón találkozott a bohóczczal.
– Vicisti Galilèe! mondá neki. Hanem azért a feleségem ártatlan.
– De Gravel nem az!
– Azt majd megtudjuk azonnal.