Gravel marquis tökéletes udvaroncz volt, a ki az első tekintetre
kitalálta, hol kell hozzá kezdenie a feladatához.
Bethune marquisnő szép asszony volt, – és ezt tudta.
A két D’Arquien ikertestvér mintha teljesen megosztozott volna a
Gonzaga-örökségen, a mit eltitkolt anyjuk hagyott rájok: Mária
Kazimirának jutott minden büszkeség, nagyravágyás, hűség, szenvedély;
Leonorának minden könnyelműség, csapodárság, élvhajhászat a
Gonzaga-vérből.
Mária Kazimira egy koronához juttatta férjét, Eleonora is szerzett a jó
Bethunenak koronát, de a miről jobb nem beszélni.
Gravel ott kezdte félhivatalos küldetését, hogy egész hódolatával
fordult a szép főkincstárnokné felé. Törekvései nem maradtak
sikertelenek. A marquis délczeg férfi volt és finom társalgó. Nem sokára
azon kedvező üzenetet küldhette haza Versaillesba, hogy minden a legjobb
kerékvágásban van: a franczia befolyás helyre van állítva.
Csakhogy a bécsi udvarnak is ott voltak a szemei, hogy mindent
meglásson. A bohócz Wawra észrevette a veszedelmes sakkhuzást, s tudott
tenni róla.
A szép franczia lovagot meg lehetett buktatni – egy még szebb olasz
lovaggal.
Ilyen is állt készen.
A bécsi udvarnál volt egy fiatal olasz nobili, nápolyi születésű: Sardis
Beppo. Férfi, a minő az asszonyok ideálja. Fenékig romlott szív, csábító
szép arczczal. Ezt küldték el Varsóba, mint rendkívüli követet.
Az olasz értett a megbízásához. A francziától még nem foglaltak el oly
hirtelen első ostrommal egy várat, mint Sardis lovag Gravel marquistól a
szép Eleonora szivét.
Az előbbi szerető el lett feledve.
De Sardis lovagnak nem ebből állt minden feladata; hanem a francziát
egész királyostól kiűzni Varsóból.
Mikor már egészen bírta a hölgy szívét, akkor elkezdte a féltékenyt
játszani.
Egyszer, egy boldog pásztoróra után, ezt a talányt mondta a nőnek:
– Találd ki, mi az: a mi, ha nagyon kevés, akkor sokfelé elosztható, ha
nagyon sok, eloszthatlan.
A nő kitalálta: – a szerelem.
– Olyan az enyim, mint az az utolsó.
– És az enyim?
– Mint amaz első.
– Nézzed, neked adom azt a gyűrűt, a mit ősanyáimon kezdve valamennyi
asszonya családomnak csak akkor adott oda valakinek, ha igen nagyon
szeretett. Én nem adtam azt még senkinek. Egy csontkarika csupán, a mi
körül a leghűbben szerető asszonynak egy hajszála van tekerve. Ezért a
gyűrűért, a kik elajándékozzák, elkárhoznak: úgy szeretnek.
– Szívem fölött fogom viselni, mondá az olasz. De ha már most ide adtad
azt, a mi drágább volt a gyémántnál, add ide azt is, a mi olcsóbb a
szemétnél: Gravelnek a leveleit, a miket hozzád írt.
– Ah! Te azt hiszed, hogy azokból mást tudhatnál meg, mint azt, hogy ő
szeretett engem; de én őt soha?
– Hinném, ha látnám, szólt az olasz. És pedig nem azt akarta ő megtudni
Gravel leveleiből, hogy volt-e a franczia boldog? hanem azt, hogy
kezdett-e Bethune marquisnővel politikai cselszövényt?
– Győződjél meg róla, szólt a delnő, s odavezette Sardis lovagot
irószekrényéhez.
Az a szekrény az asztalos művészet remeke volt: fiókja nem nyilt
kulcsra, hanem talányra. Egy sor billentyű volt az alján, melyeknek
combinált megnyomására lehetett csak azt kihúzni. A ki a talány betűit
nem ismerte, fel nem nyithatta azt. Annyira azonban ki lehetett húzni a
fiókot, hogy egy tollszárnyi nyilás támadjon rajta, a mikor egy rejtett
gép oly dobolást, csengetést, kerepelést támasztott a szekrény
belsejében, hogy azt az egész palotában meg kellett hallani. E
stratagema mellett más, mint a ki a billentyűk titkát bírta, még csak
kisérletet sem tehetett a szekrény felnyitására, a nélkül, hogy magát
rögtön elárulja. Itt tartotta Leonora Gravel leveleit. A fiókot egyedül
a delnő tudta kinyitni.
Ott voltak legfelül Gravel levelei is a gyűjteményben, vékony arany
zsinórral egymáshoz kötve.
– Vedd és olvasd!
Kiválasztott gyönyörűség lehet az! egy epedő, egy kétségbeesett imádó
ömlengéseit olvasni annak, ki boldogítva van! s nevetni amannak a
fohászain, párosan.
Sardis lovagnak meg volt adva az a gyönyör.
De mit gondolt ő erre a gyönyörre most! azt csak az arcza mutatta: a
szívében harag volt a fölött, hogy csak «ezt» találta a levelekben;
semmi államtitkot, semmi politikai cselszövényt, a mit igazán keresett.
Üres szalma volt rá nézve az egész fölfedezés.
Ekkor valami jutott eszébe.
Lehetne ezt kincscsé változtatni mind! Csak kézre lehetne keríteni!
Hanem ebben az egyben Leonora kérlelhetlen volt. Azokat a leveleket még
Sardis lovag szép szemeinek sem áldozta fel. Tehát vándoroljanak vissza
hozzájárulhatlan rejtekükbe.
Sardis lovag folytatta a tervét.
A míg Leonora Gravel levelkéit egyenkint visszadugdosta finom chinai
papirborítékjaikba, az alatt Sardis lebontotta a kapott gyűrűről azt a
körüle csavart hajszálat. Azt a hosszú, aranyvörös hajszálat, mely
egykor a legszebb Gonzaga úrhölgy fonadékaiból lett kiszakítva, a mihez
annyi emlék és varázs, és szívbeli babona volt kötve: azt ő
észrevétlenűl hozzákötötte az arany fonálhoz, a mivel aztán ő maga egész
gyöngéd előzékenységgel segített újra összekötni a végig olvasott édes
levelkéket, s ő maga helyezte el azokat abba a szegletbe, a honnan
azokat elővették. A hozzákötött hajszál vége kívül maradt…
Az volt a kérdés, hogy az a vékony hajszál nem szakad-e el az alatt, a
míg egy összekötött levélcsomagot azon a szűk hasadékon, a mit a
megrántott fiók enged, kihúznak vele?
Sardis lovagnak volt egy megvesztegetett frajja a kincstárnokné
szolgálatában, ki ezt a tolvajremeket úrnője távollétében szerencsésen
véghez tudta vinni. Még az nap este birtokába jutott Sardis Gravel
marquis szerelmes leveleinek.
Nos aztán?
Mire volt neki jó egy csoport billet doux, egy nemes lovag által egy
nemes úrhölgyhöz irva? Ha el akarta azokat árulni talán Bethune
marquisnak, azzal legfeljebb annyit érhetett el, hogy a két franczia
közül egyik a másaknak egy karddöfést fog adni s azzal az egész ügy be
lesz fejezve: az árulót azonban előbb mind a kettő meg fogja
korbácsolni.
Egészen másra volt jó ez a levélcsomag Sardis kezében.