Megmondta azt a «fekete tyúk»! Mikor Lemberg alá megérkezett a nagy
derék had, az ütközet előtt a tatár szultán jóslatot tartatott. A tatár
augurok egy fekete tyúkot bocsátottak szabadon. Ha az Lemberg felé fut,
akkor bizonyos a diadal. Egyszerre azonban a fekete tyúk visszafordult s
ijedten repült vissza a török táborba. Ez vészjel volt. Meg volt jósolva
a nagy kudarcz előre. Még egy ostoba tyúknak a röpte is befolyással bír
az ütközet eldöntésére. A tatárhad előre látta, hogy megverik.
A vihar elmult, de Szobieszky megmaradt viharnak; tovább verte a futó
Nureddint, megérkezett Trembowla alá, hol Ibrahim az ötödik rohamot
intézte a hős Chrazanovszkyak ellen. Egy dombtetőről húsz ágyú dörejével
adta hírűl az ostromlottaknak, hogy megérkezett fölmentésökre, s az ősz
muzulmán futva vitte vissza vert seregét a Dnieszteren és a Pruthon, a
Dunán innen meg se szállt pihenni. Szobieszky ötezer vitézzel üldözte a
százötvenezernyi ellent.
Istenkisértésnek látszott; – Isten itélete volt az!
Wisznovieczky és mindazok, a kik János király ellen összeesküdtek, oda
gyűltek most köréje, nem hogy a zsarnok ellen hozott halálitéletüket
végrehajtsák, hanem hogy őt a haláltól megőrizzék. Szobieszky rohant
előre: ők mindenütt az oldalán. – Bocsáss meg! Felejtsd el a bántást!
Tartsd meg magadat!
Nem engedett nekik. – Mennem kell előre, a míg meg nem halok. Meg kell
halni annak a királynak, a kinek van egy embere az országában, a ki őt
nem szereti!
Rettenetes mondás volt! S a ki azt kimondta, annak azt megtenni is volt
bátorsága. Egyik csoda után a másikat követte el. Csoda volt minden
győzelme, csoda volt életben maradása.
Utoljára azt tették vele az összeesküvők, hogy mikor már a Dnieszteren
is átkergette az egész török hadsereget s készült azt tovább is űzni,
akkor felgyujtották előtte a Dnieszter hidját Khoczimnál. Ezzel
gyökeresen meg lett akadályozva, hogy fogadását megtarthassa, hogy
meghaljon.
Akkor azután odamentek hozzája, körülvették, meghajták előtte térdeiket,
s mindnyájuk nevében az ősz Wisznovieczky igy szólt hozzá:
– Most már az a király vagy Lengyelországban, a kinek egy embere sincs,
a ki őt ne szeresse, nekünk sincs egyéb dolgunk, mint hogy téged vigyünk
Krakkóba megkoronázni.
Ezzel egy fejezet be lett rekesztve a Szobieszky család regényében.
Többé orgyilokkal nem fenyegette őt senki.
És még egy csodát jegyzett fel a történelem, a mit a világszellem
asszonykézre bízott. A szerály első asszonya, a «sultana aszszeki», a
szép lengyel hölgy rávette a szultánt, hogy kössön békét
Lengyelországgal, s fordítsa egész erejét Bécs ellen. Hasztalan volt a
római birodalom minden követeinek cselszövénye, Stambulban úgy, mint
Varsóban, megbuktatta őket az első és örök nagyhatalom, mely áll azóta,
a mikor csak egy nagyhatalom volt Európában, s áll most, a mikor a
sajtóval együtt hatot csúfolnak így, és állni fog örökké: a női varázs.
A diván békét kötött Szobieszkyvel, s a lengyel országgyűlés egyhangúlag
határozá el a király és királyné megkoronáztatását.
A krakkói székesegyházban az oltár előtt két sorban vannak eltemetve a
megholt királyok. A lengyel királyokat kétszer temették el: rögtön
haláluk után a varsói egyház sírboltjába; ott vártak azután, a míg egy
új király érkezett, a ki megérdemelte, hogy egész pompával koronázzák
meg a krakkói székesegyházban. János Kazimir és Koributh Mihály
előkerültek koporsóikban a varsói kriptából s az ő hatlovas
gyászszekereik nyiták meg a koronázási menetet.
A gyászszekér után járult gyalog és hajadonfővel az élő király és a
királyné. A koronázás a gyászpompával kezdődött. A koporsókat letették a
ravatalra, s akkor öt herold lovagolt be a templomba, feketével bevont
paripákon, a királyi és hadvezéri jelvényeket hozva kezében, koronát,
jogart, ország almáját, kardot és lándzsát. Azokat a két koporsó fölött
darabokra törték. Csak ekkor lett megszüntté a megholt királyok
uralkodása, csak ekkor léphetett helyökbe az új király.
Egész Lengyelország színe, java ott volt a koronázáson. De meg a salakja
is. Több mint ezer volt a nyavalyatörősök száma, kiket akkoriban
ördöngösöknek neveztek, s kik az ország minden részéből összegyülekeztek
rémordításaik kardalával megdicsőíteni az ünnepélyt. E
szerencsétlenektől hemzsegett kis Lengyelország. S az volt a néphit,
hogy a kit azok megáldanak, az szerencsés lesz teljes életében. De mikor
aztán Olszovszki, az ország primása, elmondá a fényes templomi
gyülekezet előtt, miket tett az országért Szobieszky, s mennyi része
volt tetteiben Mária Kazimirának? mikor Szobieszky homlokát hétszer
fölkenve a szent chrysmával, a koronával érinté, s azután a királynénak
intett, hogy készüljön a korona elfogadásához, a midőn annak haját
egészen le kellett bontani, hogy az aláomló gazdag hajsátor, mint egy
második királyi palást, takarta be egész sarkig: akkor a templomot
betöltő fényes ünnepi sereg örömkiáltása még az ördöngösök ordítását is
túlhangzotta.
S a király koronázási pompáját emelték az európai hatalmasságok fényes
követségei, egymással versenyző fényes kíséreteikkel, ott volt a perzsa
sah küldötte is, keleti pompával ragyogó dandára élén; de a legfeltünőbb
alak volt valamennyi idegen fényes úr között egy kicsiny kis ország
uralkodójának, Apaffy Mihály, Erdély nagyfejedelmének követe: Tököly
Imre. Ekkor még csak magyar főnemes, de nemsokára a magyar
szabadságharcz vezére, s nemzeti király.
E koronázási nappal Lengyelország történetében egész forduló pont állt
be. A török szultán még egy sikertelen ostrom után, mely ismét
Szobieszky és Mária Kazimira egyesült hősi erőfeszítésén tört meg, békét
kötött Lengyelországgal; Fedor czár meghalt s utódjának még sok baja
volt saját országa népeivel, Lengyelországot senki sem támadta meg, de
mindenki versenyzett a barátságaért, Európa első hatalmasságai. S a
lengyel e rokonszenvet, e sokaktól kért baráti jobbot egy szegény,
elnyomott, szenvedő nemzetnek adta önként: a magyarnak.
Szobieszky megszerette Tököly Imrét az első találkozás óta, s engedélyt
adott rá Boham lovagnak és Lubomirszkynek, hogy a magyar
szabadságharczosok számára segélycsapatokat toborzzanak. A két vezér
hatezer harczossal kelt át a Kárpátokon, s segített Tökölynek diadalmas
hadjáratában Lipót császár hadseregei ellen; míg a Duna felől ugyanazon
roppant ozmán tábor, mely az előtt Lengyelországot ostromolta, irányt
váltva, a római birodalom ellen nyomult előre. XIV. Lajos seregei
mindenütt győztek a császári seregek fölött. A római birodalom napjai
meg voltak számlálva.
Ámde még nem volt a jezsuita fegyvertár kiürülve egészen.
Ha nem sikerült Szobieszkyt a diætán megbuktatni, a harcztéren megtörni,
palotájában meggyilkolni, vagy jellemében megfordítani, ha diadal
kísérte minden téren: még volt egy tér, a hol nincs legyőzhetlen ember,
még volt egy fedetlen része a hősnek, a mit nem véd meg semmi pánczél. A
jezsuiták tudnak mérget keverni ital nélkül is.
Szobieszky boldog férj volt. A legszebb és a leghívebb asszony férje.
Mikor Mária Kazimirát megkoronázták, mindenki azt kiáltá körüle, hogy
«éljen az első asszony, a legszebb asszony, a legjobb asszony
Lengyelországban!» S ő maga is ezt kiáltotta.
Mikor a korona érte Mária Kazimira fejét, akkor a királyné magas jó
reményben volt, abban az állapotban, a mikor még a római köztársaság is
királynőnek tekinté az asszonyt s lictorai tisztelegtek előtte az
utczán. Ketten lettek megkoronázva: ő és a szíve alatt hordott gyermek
(a kit ezért jobban is szeretett mindig az első szülötténél).
Lebetegedését Párisban akarta bevárni, királyi komája, XIV. Lajos
udvaránál, s előre küldé Bethunet, hogy fogadtatását előkészítse.
XIV. Lajos ez alkalomra a herczegi kék szalaggal szándékozott
feldíszíteni Szobieszkyt.
Ha Koributh Mihályt a római császár az aranygyapjas rend szalagjával
tünteté ki: úgy következett, hogy a franczia király meg Szobieszkyt
tisztelje meg a franczia trónnak e legfényesebb díszajándékával.
A jó D’Arquien, az öreg, azonban még mindig csak duc és père volt – kis
betűvel; s Mária Kazimira azt a kegyet kívánta a franczia királytól,
hogy adja inkább a kék szalagot «atyjának».
A rieux-i herczegség épen megürült, s D’Arquien marquisnak még akkor
megigérte a herczegi czímet XIV. Lajos, mikor Gonzaga Máriát rábirta,
hogy menjen el királynénak a vén Ulászló mellé. Egy kis, nagyon
megérthető hiúság is járult ez óhajtáshoz. – D’Arquien Mária Kazimirát a
hétszer felkent chrysma-olaj nem óvta meg attól, hogy a versaillesi
udvarnál a királyné és a kegyencz-hölgyek azt mondják neki: «hogy van ön
marquisnő?» Mert hisz egy «lengyel» királynét csak nem szólíthat a
franczia királyné «testvérnek» s a franczia herczegnők nem czímezhetik
«felség»-nek! De ha egyszer franczia herczegnő a czíme, akkor legalább
azt meg kell neki adni.
Tehát a rieux-i herczegséget kérték XIV. Lajostól D’Arquien papának s
semmi ok nem volt reá, hogy ez meg legyen tagadva.
Egy napon, mikor már a királyné épen csak Bethune visszaérkeztére várt,
hogy Francziaország felé útra keljen, Wawra, az udvari bohócz meséivel
mulattatá a türelmetlenkedő úrnőt.
«Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ifjú lovag, ki a távol
sarmaták országából elvándorolt a fényes Versaillesba, s beállt a
franczia király testőrhadnagyának. A fiatal sarmata délczeg ifjú volt.
Lutetia hölgyei bolondultak utána. Egynek közülök, a szép Brisacier
asszonynak aztán az ifjú testőrhadnagy segített eszére térni. Derék
pénzváltó felesége volt a hölgy, a ki nem igen vette észre, ha a pénzei
közé egy hamis veretű is keveredett. Az ifjú testőrhadnagy azután tovább
ment s lett belőle király. Mikor aztán már király lett és sok pénz
megfordult a kezén, egyszer a hamis pénz is visszakerült hozzá, s azt
mondá neki: apám, nem ismersz? Pedig a te képed viselem!» Traillom
lárom! Ilyenek a testőrhadnagyok mind! Az ördög tud felőled valamit!
felelt mogorván a király. Ilyenek a királyok mind!
A féltés lángra volt lobbantva Mária Kazimira szívében.
– Mit tudsz te e dologról?
– Én nem oly sokat, mint egy karmelita, a ki fontos levelekkel érkezett
III. János királyhoz Versaillesból.
– Hozd ide nekem azt a karmelitát!
Wawra előkészíté a franczia szerzetest, a ki azután elmondá a
királynénak az egész regényes történetet: miszerint Szobieszky János,
mikor még fiatal testőrtiszt volt Lajos udvaránál, szerelmi viszonyban
állt egy madame Brisacier-val. E barátság következménye volt egy ifjú
Brisacier, ki jelenleg a franczia királyné belső titkárja. Most, midőn
Szobieszky világszerte felmagasztaltatik, Brisacierné eljöttnek látta az
időt, hogy gyalázatából dicsőséget csináljon, s fiának bevallja, hogy ő
a dicső Szobieszky Jánosnak a gyermeke. E reményteljes sarjnak fényes,
eredetéhez méltó név és állás kell. A franczia királyné a nagy
Szobieszky iránti hódolatát véli az által kifejezni, ha azt kívánja,
hogy a rieux-i herczegség az ifjú Brisaciernek Szobieszky természetes
fiának adományoztassék.
Egy vesztett ütközetnek a híre nem lett volna olyan rettenetes Mária
Kazimirára nézve, mint ez a rágalom.
Mert rágalom volt az elejétől végig.
Szobieszky azt felelte feleségének: «esküszöm neked, hogy te voltál
első, te vagy egyetlen szerelmem. Kívüled más asszony nem létezett reám
nézve soha».
Az ilyen esküt még egy király szájából is nehezen hiszik el.
A ki XIV. Lajos udvaránál mint testőrtiszt szolgált valaha!
Hasztalan mondta el János neje előtt fiatal éveinek történetét, a mi
csak a küzdelmek, komoly tanulmányok, férfias testgyakorlatok,
vészterhes utazások szakadatlan krónikája volt, hogy büszkesége, magas
vágyai úgy betölték egész lelkét, miként annak gondolatja sem lehetett
hiú kedvcsapongások után: a nőt soha se nyugtatá meg egészen. Az ilyen
tövis benn törik.
S még azt, hogy e titkot megtudta, megbocsátotta volna a nő: de azt,
hogy mások is megtudták, azt nem birta elviselni. Ez eset óta mind a
sírig gyötrötte magát és saját gyötrelme által a férjét
féltékenységével. Levelei, miket a táborozás alatt férjéhez írt, s annak
a válaszai mind tanúskodtak a kínos lelki állapotról. A királyi pár
boldogsága meg volt mérgezve.
S aztán voltak, a kik a rágalmat világhírűvé tudták tenni. Megnyerték a
franczia királynét magát, hogy írjon leveleket Szobieszkynek Brisacier
elismerése végett; eleresztettek a közhír szárnyára egy mende-mondát,
hogy Brisacier egy százezer talléros kötelezvényt küldött Szobieszkynek
azért, hogy őt, mint természetes fiát, ajánlja a rieux-i herczegségre, s
hogy Szobieszky azt elfogadta. Ő! a lengyel király! a korona nélkül is
dynasta! Ki milliókat dobott oda saját kincstárából, ha szüksége volt rá
a közügynek, vagy köznyomornak, de a ki vesztegetésre soha egy lengyel
garast ki nem adott: hogy ez engedje most magát megvesztegetni piszok
pénzzel, egy nyomorult kalandor által, kinek soha száz tallér sem volt
együtt a zsebében! Elhitték! Hiszen mentül eszeveszettebb a rossz hír, s
mentül fényesebb, magasabb az ember, a kiről azt kikiáltják, annál
kedvesebben fogadják azt. Párisban chansonetteket irtak e tréfás
esetről, s Mária Kazimirának azt is hírül hozták.
A királyné akkor aztán azt mondta, hogy nem kell már a «cordon bleu» se
az apjának, se a férjének; legyen a rieux-i herczeg, a kinek tetszik; a
jó D’Arquien csak maradjon tovább is duc kis betűvel; ő maga sem utazott
el Párisba; hanem otthon maradt a keserűségével.
Talán e lelki harcznak volt befolyása másodszülött gyermekének
lelkületére. Az a bátyja elleni gyűlöletet hozta magával a világra, mely
gyűlölet végzettessé lett Lengyelországra nézve.
Végre Szobieszky maga is türhetlennek találta a Brisacierrel való
boszantást, s a franczia királyhoz fordult e miatt. XIV. Lajos igazságot
szolgáltatott neki. Brisacier anyját bezáratta a Bastillebe, a nyomorult
kalandor maga megszökött, s hol orosz, hol angol szolgálatban folytatta
vakmerő vállalkozásait; utoljára Amerikában veszett el.
Hanem két dolog megmaradt belőle, a mire valakinek szüksége volt: a
lengyel királyi párnak megzavart házi boldogsága s a lengyel udvarnak
elhidegülése a franczia iránt.
XIV. Lajos sejtette, hogy a lengyel királyi párból legalább az egyik fél
fel van ingerülve ellene s ez nagy baj volt ránézve. Vitry, a püspök,
csak hivatalos képviselője volt Francziaországnak Varsóban, az igazinak
Bethune marquisnak kellett volna lenni, a ki e szolgálatáért gazdagon
mért évdíjt húzott. A franczia király gyanakodott Bethunere. Ez is veje
volt D’Arquien marquisnak, a ki nem kapta meg a herczegséget. S a
feleségek haragja olyan betegség, a mi a férjekre elragad.
Nem volt fölösleges még egy második titkos követet küldeni Varsóba, a ki
az első titkos követ eljárására felügyeljen.
Elküldték Varsóba Gravel marquist.