Tehát Szobieszky János király volt már, és D’Arquien Mária-Kazimira
királyné. De még nem voltak megkoronázva. S a koronázási ünnepély nagy
pompa volt Lengyelországban.
Hanem III. János azt mondta az ország nagyjainak, hogy: «hagyjuk most
azt a pompát, ráérünk még arra; most nekem elébb való dolgom a törököt
meg a tatárt kiverni az országból. Az ellenség Lemberget ostromolja már.
Én odasietek. Azok majd rám ismernek korona nélkül is».
Csak az volt a kérdés, hogy a mi költséget az országgyülés a koronázási
ünnepélyre megszavazott, ugyanazt engedje a királynak a hadsereg
ellátására, s az ország megszabadítására fordítani. Ki mondhatott volna
ellent?
Egy ember még is akadt, a ki ellentmondott. Nem jegyezzük fel, hogy
hítták. Minek a Herostrateseket emlegetni? Neki inkább kellett
koronázási parádé, mint Lemberg felszabadítása. A «nye poz wolim!»
elkiáltása után szerencsésen kiugorván az utczára, a többi követek utána
szaladtak, elérték. Ott már haszontalanság lett volna őt agyonütni, mert
a szavát ott hagyta az országgyülésben; hanem elkezdtek vele alkudozni,
hogy jőjjön vissza a Kolóba, s ott vonja vissza a liberum vetoját; adnak
neki ezer aranyat. Utoljára felverték az ajánlatot húszezer aranyra. A
nemes úr rongyos volt, kardja, sarkantyúja rozsdás; hanem azért attól, a
mit egyszer kimondott, el nem állt húszezer aranyért sem, egész Varsó
városáért sem.
A diæta szét lett robbantva.
Ekkor aztán Szobieszky János a saját királyi hatalmánál fogva kezdett el
hadsereget gyűjteni, testőrség czíme alatt, s vaskézzel hajtott be
minden adót és tartozást, hogy pénze legyen a hadviseléshez.
Lett azért nagy zúgolódás.
A bécsi udvar szította a tüzet, nem birva elfelejteni Eleonora
királyasszony megszégyenülését, Wawra keze dolgozott az összeesküvők
között.
Szobieszky régi családi ellenségei ligát kötöttek s abba sok régi hű
barátja is be lett vonva. A tiszta vérű nemes urak, kiknek a nyaka semmi
jármot nem akart eltűrni; kik előtt a nemzeti hősnek babérkoronáit
eltakarta a fejedelmi süveg, mihelyt azt valósággal viselni akarta a
király. Még Wisznovieczky is beállt a ligába.
Az összeesküvők gyülésén a büszke Paz Gáspár felsorolá János királynak
rettentő bűneit: hogy az ősi szabadságot tiporja el, és zsarnoki kézzel
markol a nemzet szentséges jogai közé.
– No ha ezek mind igazak, – mondá a vén Wisznovieczky (a ki nem volt
osztrák-párti, hanem republicanus), akkor az ilyen szörnyeteg nem
érdemel mást, mint hogy megölessék. Azért, hogy a hazát megmentette,
megérdemli, hogy mauzoleumot emeljünk neki, de azért, hogy a szabadságot
elvesztette, megérdemli, hogy alatta fekügyék.
Wawra oda súgott Paznak. (Ez az eredmény nem volt a bécsi tervek
sorában.) Paz megértette az intést.
– Nem úgy öreg barátom, – mondá. – A megöletés tisztességében csak
azokat a királyokat szokták részesíteni, a kik Isten kegyelméből
uralkodnak. A mi királyunk nekünk csak legelső szolgánk. Azt nem illeti
az a dicsőség, hogy Brutus és Cassius tőrei halhatatlanítsák emlékét. A
választott királyt, ha vétkezik a köztársaság ellen, elitélik és
becsukják. A szomszéd magyaroktól tanultuk ezt. Zsigmond királyt, mikor
kihágást követett el, törvény elé állították, mint egy közönséges nemes
embert, fejére olvasták a törvényt s becsukták Siklós várába s leülették
vele a fogságot. A mi királyainkat nem szabad ahhoz szoktatni, hogy ők
rendkívüli törvények alatt állanak; hogy nekik csak a halál parancsol.
Tanulják meg, hogy büntetésök egyenlő a köznemesével.
De hasztalan volt Paznak minden sophismája s Wawrának minden
csillapítása, az összeesküvők többsége azt határozá, hogy Szobieszkyt, a
szabadság-eltipró zsarnokot meg kell gyilkolni.
Ez nem volt Wawrának kedvére. Neki az volt Bécsből utasításúl adva, hogy
a lengyel udvarnál, akárkinek a királysága alatt, igyekezzék a franczia
befolyást kizárni, s az osztráknak ajtót nyitni; hanem, hogy ott
forradalmat és királygyilkolást tervezzen, azt nem köszönték volna meg
neki.
Wawra azt tette, hogy elárulta Szobieszkynek az összeesküvők tervét.
– Meg ne nevezd őket, – mondá János, – úgy is tudom, hogy kik azok?
Eredj vissza hozzájok és mondd meg nekik, hogy ne törjék azon a fejöket,
hogy mely helyen és mi módon öljenek meg? Mert én holnap olyan helyre
fogok menni, a hol minden órában és százféle módon megölhet valaki, de a
mi mégis olyan hely, a hol az összeesküvők semmiképen meg nem ölhetnek
engem. Találgassátok, hol lehet az?
Azt ugyan az összeesküvők semmiképen ki nem tudták találni, míg másnap
azután meg lett előttük oldva a talány.
Szobieszky János egész testőr-hadával s felfegyverzett jobbágyaival
elment a törököktől ostromolt Lembergbe. Ott valóban minden órán
megölhette őt valaki, de az összeesküvők nem.
A lembergi hadjárat annyi fényes történelmi ténynyel van tele, hogy a
regény maga csaknem eltünik közöttük.
Ott van egy hős leánynak az epizódja: Visoczka Zenobiáé, a ki hazája
veszedelmében elhagyta családját s elment azt védelmezni a
leghatalmasabb fegyverekkel, a mikkel a nők harczolni tudnak: a női
csáb, bűbáj, szépség fegyvereivel; bejutott a szultán háremébe,
meghódította az ellenséges ország fejét magát, első kegyencze lett a
padisahnak: egy rózsás ujjával hadseregeket tett semmivé, a miknek
Lengyelország ellen kellett volna indulniok. Föláldozta a «szívét», hogy
megmentse a nemzetét.
Kétszázezernyi had indult ki Sztambulból, s azok között a «halál»-legió.
Tizenkétezer janicsár önkéntes, a ki «halálvitéznek» nevezte magát. Kara
Mehemed volt az előhad vezére. Ugyanaz, a kit Szobieszky Khoczimnál oly
csúfosan tönkre vert. Azóta a vezér gyalázatos számkivetésben élt. Most
előhozatta őt a szultán, s kardot adott a kezébe. Itt van a kardod, fend
le a csorbáját; ha verve térsz vissza, itt vágatom le a fejedet ugyan e
seregek előtt! Ekkor egy lengyel kémet hoztak a szultán elé. – Jól
megnéztél mindent? kérdé a szultán s azzal egy erszény aranyat adott át
neki. Tehát menj a királyodhoz haza, s beszéld el neki, hogy mit láttál.
Ennek a hadseregnek kellett Lengyelország ellen indulni. Lipót császár
követei ösztönözték a portát, hogy támadja meg a lengyel királyt. Hanem
egy gyöngéd kéz keresztül húzta számításaikat; Zenobia addig suttogott a
szultán fülébe, míg az a rettentő hadsereg felét az orosz czár ellen
küldte Ukrániába s az óriásnak most már csak fél karja volt
Lengyelország megtámadására. – Az is elég volt akkor a lengyelnek. Egész
hadserege Szobieszky testőrhadából és jobbágyaiból állt.
Az összeesküvők nem követték őt oda, csupán Wisznovieczky ment utána.
Mikor utol érte, azt mondá neki:
– Mikor a trónon ülsz, akkor félj a kezemtől! De mikor lovon ülsz, vagy
a sátorban fekszel, akkor bízd rám a fejedet, az én testem védelmezi
azt!
Egy hősnő neve van feljegyezve e hadjáratból, Chrazanovszka Helenáé,
kinek a férje, Chrazanovszky Samu, tartá fel Trembovla várában Ibrahim
vezér táborát, míg Nuraddin Lemberget ostromolta. Rommá volt lőve az
erőd, s négy visszavert ostrom után egyébre nem lehetett gondolni, mint
a feladásra. Ekkor Helena két tőrt mutatott a férjének: – ha feladod a
várat, az egyik tőrrel téged öllek meg, a másikkal magamat. – Ő maga az
ostrom viharában ott járt a legsűrűbb golyózápor közepett s kergette
vissza a helyeikre, a kik a vész elől megfutottak.
Ez mind a történelemé, ez nem regény; de végig vonul mégis az egész
hőskölteményen az az uralkodó eszme: a szerető szív gondolatja, mely,
miként az oczeán láthatlan ázalagjai képesek az egész vízegyetemet
átvilágítottá tenni: ez is hozzáadja tüneményes fényét a nemzetélet nagy
forrongásaihoz.
Mikor Szobieszky megérkezett Lembergbe, saját seregénél tízszerte
erősebb ellenfélt talált maga előtt. Annyi volt előttük a sírásó, hogy
bízvást halottaknak nevezhették magukat.
És akkor az jutott neki eszébe, hogy meghívja magához a feleségét.
Jöjjön oda gyermekével együtt vele eltemetkezni.
Más időben aggódott miatta, mikor maga csatába indult, a nőt elküldte
Párisba. Akkor reménylette, hogy győzni fog. Most csak arra volt készen,
hogy dicsőségesen eltemeti magát. Ehhez meghívta a feleségét és a
gyermekét is, hadd temetkezzenek egy sírba.
És Mária Kazimira megjelent férje hívására gyermekével együtt a
sírhalomnak szánt városban.
A köröskörül füstbe, lángba borult láthatár hirdeté, hogy a tatár
török-tábor zöme a fővezérrel együtt megérkezett.
Augusztus 24-ike volt, legforróbb nyári nap; délután négy órakor a
Lemberg körüli halmokról özönlött alá az ellenséges tábor. Szobieszky
elhatározá, hogy nem várja be a támadást, hanem ő maga indul ellenére
rohammal.
Halálmerénylet volt az!
Wisznovieczky odaborult a lábaihoz, átölelte térdeit, úgy könyörgött
neki, hogy ne vigye a biztos mészárszékre királyi életét.
Szobieszky keserüen mondá neki:
– Csinálok magamnak egy mauzoleumot, hogy alatta fekügyem. Dicsőt, de
drágát. Nektek nem kerül semmibe: csak hazafiak csontjából lesz rakva.
Az alatt fogok fekünni.
– Felejtsd el a mit mondtam! Engedd, hogy jóvá tegyem halálommal.
Engedd, hogy én vezessem rohamra a sereget.
– Te is ott fogsz lenni. És látni fogod, hogy hal meg a zsarnok, a kit
nemzete halálra itélt.
És neje, kis gyermekével együtt nem váltá fel a könyörgő főurat, hogy őt
visszatartsa. Ő az alatt, míg férje a harczba rohant, ott térdelt a
templomban, a nagy nemzeti vértanú, Kotska Szaniszló szobra előtt s
Istenhez imádkozott segítségért.
Szobieszky azt mondá lovas dandárainak: «ma csak karddal fogunk
harczolni, nincs szükség a dárdákra!» s azzal elszedette a lovasaktól a
lándzsákat s mind azokat kitüzette a halmok mögé, az utak árkaiba, hogy
messzire csillogó hegyeikről azt higyje az ellenség, mintha ott még
tartalékhadak állanának készen.
S egy tartalékhad csakugyan segélyére sietett.
Szobieszkyt úgy hívták gyors hadműveleteiért, hogy «vihar». Testvére
érkezett meg: az igazi vihar.
Az északi láthatár egyszerre elborult s égre emelkedő porfelleget hajtva
maga előtt, rohant a zivatar a síkra alá. Az égi és földi csodáknak
napja volt ez. Az afrikai hőségre hirtelen oly hózivatar következett,
mintha a Nemere tartaná a menyegzőjét: hózivatar és mennykőhullás, közbe
pedig kardcsattogás és csataordítás. – Szobieszky, szövetségesével, a
hóviharral együtt támadta meg az ellenséget. Neki barátja volt a hideg
szél, a hó, amannak megölője. – Ő neki hadi terve volt, jól kiszámított,
összevetett praktika, amaz azt sem tudta merre van előre, merre hátra?
János király maga rohant dandára élén az első támadásra, s Nureddin
seregei szétbomlottak előtte. Az oldala mellett vágtató marseillei érsek
alól két lovat kilőttek a csatában; a királyt nem érte semmi vész. Az
ellenség óriási tömegei egymást gátolták mozdulataikban. Szobieszky, ha
egy helyütt szétzavart egy dandárt, azt hagyta futni, maga a másik ellen
fordult s ott jelent meg, a hol nem várták a sűrű hófuvásban.
Nureddinnek egész rengeteg tábora szétrobbant – a két «vihar» előtt, s
azok üldözék őt naplementig, míg szétverték tökéletesen. Mikor
alkonyatra a vihar elcsendesült, Mária Kazimira királyné Lemberg
fellegvárának ormáról széttekinte, egy nagy szemfedelet látott maga
előtt, mely a megölt ellenséget takará: a hómezőt deréknyárban, s e
hómezőn visszatérő férjét és hőseit az elfoglalt zászlókkal.