Most már csakugyan ő rajta volt a sor: a mythosi hősön, kiről meg van
írva, hogy sasszárnyakon repült az ellenség elé s teknöncz-lábakon
közeledett a trónhoz.
A trónnak kellett eléje menni, hogy hamarább összetalálkozzanak.
Mikor a nyomorék Koributh ledűlt a királyi székből, lehetett-e egyébre
gondolni, mint hogy helyébe a nemzet ünnepelt hősét ültessék?
Lehetett bizony! A megüresült trónnak akadtak vevői!
A hová a német gyökeret vert, az ott megörökül. Az özvegy királynénak s
vele együtt a trónnak kérői akadtak. Az egyik volt a hajdani vőlegénye:
Lotharingi Károly, a másik bajor Fülöp. S egyik sem jött üres kézzel.
Károly kilencz havi zsold kifizetését igérte a hadseregnek, két új vár
építését, ötezernyi hadnak saját költségén tartását s örök szerelmet a
királynénak. Fülöp megduplázott mindent, kivéve az örök szerelmet.
Két német párt küzdött egyszerre a lengyel trónért, s mind a kettő nem
sajnálta a pénzt, a mit a nemes urak mindenkor szivesen fogadnak.
A nagy választási országgyűlés Európa közfigyelme alatt ment végbe
Varsóban. Országgyűlés, a minőhöz hasonlót azon század nem látott.
A megyék annyi követet küldtek, a hányat nekik tetszett, ha két jelölt
lépett fel a követi megbizásért, nem vesztek rajta össze,
megválasztották mind a kettőt, ha három versenyzett, mind a hármat. A
hány jelölt pártot tudott magának csinálni, mind bekerült az
országgyűlésbe.
És a követeken kívül joga volt a «Kolo»-a megjelenni minden nemesnek. A
választási napon százezer lovas nemes volt együtt a Vola mezőn, az
országgyűlés épületét körülfogva s a százezernek mind joga volt koronát
adni, vagy megtagadni, joga volt azt követelni és elfogadni.
A Kolóban összegyűlt ezer követ között egyetlen egynek a «nye poz wolim»
szava elég volt megsemmisíteni az ajánlott jelöltségét, s ha a «szopa»
és a «Kolo» megegyezett egy jelöltben, a százezer közül odakünn egyetlen
egy hang «nye poz wolim» elég volt arra, hogy ne legyen belőle király.
Itt pedig már volt két jelölt, s mindegyiknek nagy pártja volt. S
mindegyiknek a pártja jól meg volt vesztegetve.
Hiszen ily tömérdek hadat heteken át együtt tartani, etetni, itatni,
ahhoz egy hadjárat költsége kell. S az előtanácskozás maga huszonkilencz
napig tartott. És az alatt folyvást érkeztek újabb csapatok, a lengyel
tartományok legtávolabb palatinátusaiból, sztarosztáikkal, élükön a
pompázó főnemesek, kísérve czifra fegyverzetű német, oláh, kozák, tatár
cseléd-néptől, soknak magyar hajdui is voltak; előttük vitték a
szalagoktól repkedő boncsukot, a hetmani jelvényt, a buzogányos bulevát
aranyból, ezüstből. A lovak maguk, akkori divat szerint, megfestve
tarkára, egyik párducznak, másik tigrisnek, sörényük, farkuk
biborpirosra, égszínkékre; a lovagok öltözete, fegyverzete ragyog a
drága kövektől. Mikor együtt vannak, tengere az a drága prémnek,
beszórva boglárokkal, miben mint hajók vitorlái repkednek a szélnek
eresztett zászlók ezerével.
A harminczadik napon megérkezett maga a főmarschall, Szobieszky János.
Őt is kísérte a pompa; különb, mint a többié. Száz lobogót hoztak utána,
a mit az ellenségtől foglalt el. Testőrségét kétszáz janicsár képezte.
Ilyen másnak nem volt. Ezek voltak azok a janicsárok, kiket Khoczimnél a
leghősibb védelem után foglyul ejtett, nyomban megkegyelmezett, s a kik
attól a percztől fanatikus hívei lettek, s legvitézebb testőrei; a
meghódított ellenfél is imádta őt.
Az összegyűlt lengyel nemesség valóságos két táborra volt oszolva, mind
a két fél a maga jelöltjeért kardot húzni kész. Nem királyválasztás
szavazat szerint, hanem ütközet készült itt, a hol előbb megmártogatják
honfivérben a koronát, úgy teszik a fejére annak, a kié a csatatér
marad.
A legdühösebb lárma benn az országgyűlésben folyt. Mind a két párt
rajongott a maga jelöltjeért, az idegenért, a kit soha sem látott. Nagy
volt a lelkesedés! felvették az árát.
Ekkor lépett be a Kolo-ba Szobieszky. Mikor már a püspökök, a
nagyhatalmak követei rekedtté kiabálták magukat. Megjelenése
elcsendesíté a zajt, s egyenesen a szószékre lépett.
Hangja, ha akarta, a népviharon is uralkodott, most a csendben az is
csendes volt és nyugodt.
Csak igazságokat mondott: felmutatá mind a két jelöltet egymás mellett,
a lotharingit és a bajort, s kimondá mind a kettőről, hogy egyik sem
való a lengyel trónra. Tegyenek le mind a kettőről a pártok, s
válaszszanak egy harmadikat, egy hőst, egy igazán királynak való férfit.
Mindenki feszült figyelemmel várta, mit fog mondani. Lesz-e bátorsága
így szólni: «magam vagyok az! én leszek királytok!»
Szobieszky meglepte mindannyit. Kimondá a nevet.
«E férfi a nagy Condé herczeg.»
E szóval szét volt robbantva egyszerre mind a két párt. Mind a kettőben
nagy száma volt a franczia szövetség hiveinek, s azok innen is, túl is,
tapsolni kezdtek a kimondott névnek s a harmadik jelölt miatt
felbomlottak a zárt sorok, megsemmisült mind a két párt, s csak egy
kiáltás hangzott: «éljen Condé!»
De Szobieszky ellenfelei, a hírére féltékeny, nagyságára irigy Paz
grófok, addig tudták halasztani a tanácskozást, míg beesteledett, s
naplement után nem szabad királyt választani.
Egy éjszaka pedig hosszú idő; reggelig a két német párt jezsuitái tele
harangozták a nemesi tábort Condé herczeg eretnekségével, hogy nem hisz
Istent, hogy pénteken húst eszik, hogy nem gyónik soha! hajnalra már
egész tömeg volt, mely a Vola mezőn azt kiáltotta a nevére: «nye poz
wolim!»
Nem volt hátra más, mint az ütközet! Kardra bízni a döntést: ki legyen a
lengyel király?
Már épen azon a ponton állt az országgyűlés, hogy minden ember kardot
rántson s azzal adjon jelt a Vola mezőn dandárokra felosztott
nemességnek az összecsapásra, a midőn a krakkói érsek felállva helyéről,
jelt ad az egy sorban ülő főpapoknak s azok egyszerre rákezdik énekelni
a «veni Sancte Spiritus»-t.
A szent zsolozsmára egyszerre elhallgat az ádáz zaj. A tiszteletre méltó
prælatusi kar az égi szent lelket hívta alá, az emberek térdre borultak.
S a meghívott leszállt!
A mint a zsolozsma után csend lett, felállt a helyéről Jablonovszky
Szaniszló, kis Russia palatinusa s azt mondta: «béküljünk ki lengyelek!
ne vesszünk össze a németen és franczián, válasszunk királynak egy
lengyelt!»
E pillanatban egy vékony selyemzsinór, mely a török, tatár, kozák, svéd
háborúk diadaljelvényeiül elhozott zászlókat az elnöki szék mögött egy
csomóba fűzve tartá, elszakadt, (vagy tán elvágatott) s arra mind a száz
lobogó egyszerre előre omlott, mint egy dicskör terjengve szét az elnöki
trónmennyezet körül.
E zászlókat Szobieszky foglalta el mind. Hisz azt tudta mindenki.
Egyetlen rivallás tölté meg a Kolót.
«Éljen Szobieszky János! Éljen a király!»
Fredro Miksa kiugrik az erkélyre s kikiáltja e nevet a százezernyi
sokaságnak. És arra azután nem hangzik egyéb szó, mint Szobieszky neve.
A kik Károly, a kik Fülöp hívei voltak, letépték a jelölt tollait
süvegeik mellől s nem gondoltak többé harczra, ütközetre: ebben a névben
megtalálták a talizmánt, melyen kibéküljenek; dandárról-dandárra, egyik
palatinatusról a másikra terjed az üdvkiáltás, s az ellen-főurak, a
Pazok azt látják, hogy híveik ott hagyják a lotharingiai zászlót, s a
Kolóhoz tódulnak, szavazataikkal megelőzni a többieket. Minden zászló
meghajol előtte. A nép örömtől ittasul, az egész város megzendül az
üdvriadaltól, Szobieszky ki van kiáltva királynak.
Ekkor megkondul az estharang. A diætát folytatni nem szabad. A
királyválasztás második napja is eredménytelen marad. Estharangszó után
tiltva van a szavazás.
És ismét következik Varsóra egy izgalmas éj. Nem száll le álom e városra
ma. Az utczákon lovas csapatok nyargalnak, hintók vágtatnak végig,
fáklyásoktól kísérve, minden palota ki van világítva. A királyjelöltek
pártjai, a Szobieszky-család ellenségei mindent megkísértenek, hogy a
holnap reggeli választást meghiusítsák. Egy «nye poz wolim» elég.
Elég. De annak ott kell hangzani a maga helyén.
S az egyesült nép: oroszlán, a kinek a torkába kell dugni fejét az
ellenmondónak, s bizony leharapja!
A Koló minden bejáratát, lépcsőit, gádorát elfoglalták a jó hazafiak, a
kik ismerik a maguk embereit, s a kiről azt tudják, hogy Szobieszky
ellensége, azt nem eresztik be a gyülésterembe.
A szavazásban meggátolni a lengyel nemest semmi hatalomnak sem szabad;
hanem a fejét kettéhasítani a szavazás előtt a legközelebbi
szomszédjának, szabad.
A Kolóba csak azok gyűlhettek össze, a kik a Szobieszky megválasztását
akarták. Maguk a Pazok, a litvániai hetmanok, kinn rekedtek.
Paz Mihály, kit eltaszigáltak az ajtótól, pisztolyait ragadta elő, s
belőtt a Kolóba velök, úgy kiáltá el tiltakozását; golyói ott fütyöltek
el az elnöklő alkirály fülei mellett. Odabenn nem törődtek a kinn rekedt
szidalmaival és golyóival; folytatták az értekezést. Egy ellenmondó hang
sem jutott be.
De hátha mégis!
Emlékezünk még tán a szomorú alakra, ki János Kazimir alatt
szétrobbantotta az országgyülést a «nye poz wolim» szóval, s azóta
elhagyott magányában ült egyedül, számkivetve minden emberi társaságból.
Az utolsó lény is magára hagyta már: az elüzött asszony, kit meg akart
boszulni. Az megbocsátott már az ellene vétőknek, s visszatért eltiprói
lábait csókolni; de a boszú, ez megmaradt neki, az elátkozottnak.
Senki sem emlékezett már arczára, feljöhetett bátran Varsóba. Senki sem
látott a szívébe, mit rejtegetett benne?
Ez az ember, Sziczinszky, elszánta rá magát, hogy ő szétrobbantja az
országgyülést, s meghiusítja Szobieszky megválasztását egy maga.
Furfangosan kigondolt terv volt. – A Kolónak elnöki tribünje mögött volt
egy roppant nagy kályha, a mit olyankor, ha télen volt az országgyűlés,
fűteni szoktak. Sziczinszky éjjel fölmászott a Koló tetejére s onnan a
kürtőn át leereszkedett abba a magas kemenczébe s várt, míg az elnök
fölteszi a kérdést:
– Akarjátok-e Szobieszkyt királytoknak?
A második felhivásnál felemelte Sziczinszky a kályha tetejét, s kidugva
rajta a fejét, bekiáltott a terembe éles, rikácsoló hangon:
– Nye poz…
De a harmadik szót már csak a másvilágon ejthette ki, mert ott állt a
kályha párkányára felkapaszkodva Matheiszky Máté, s az hirtelen egy
bárdcsapással úgy ütötte le az ellenmondó kidugott fejet, hogy az
odagurúlt az elnök lábaihoz.
Az elnök a lába alá esett fő felett a napirendre tért át.
Harmadszor is föltette a kérdést:
– Akarjátok-e Szobieszky Jánost királytoknak?