De mikor minden elcsendesült, egy kiváló, csengő, határozott hang
elkiáltá:
– Nye poz wolim! Én nem akarom!
A ki e szót kimondá, az maga volt Szobieszky János.
Mindenki bámulva tekinte rá, míg ő helyéről fölkelve szólt:
– Nem akarom, hogy királylyá legyen választva valaki az országban, a míg
törvényeink meg vannak sértve, a míg egyetlen egy nemes akadályozva van
e gyülésben megjelenhetni; a míg e nemzet szabadságán a legkisebb csorba
van ejtve. Nem akarom!
E varázshatású szavakra a bejáratokat elzáró tömegek félrevonultak s
belépett a Kolóba a két Paz hetman, a Szobieszky-család ősellenségei, a
hősnek elkeseredett irigyei, versenytársai, Leonora bérenczei, a
lotharingiai herczeg pártfőnökei.
Odamentek Szobieszky elé.
Paz Mihály így szólt hozzá:
– Te ma legyőzted magad, s ezzel legyőztél minket. Elutasítottad a
koronát, s ezzel megtetted magadat királynak. Alávetetted magad
törvényeinknek s ezzel fölemelted magadat vállainkra. Kimondtad e szót:
«nye poz wolim!» s ezzel lehetetlenné tetted másnak, hogy azt kimondja.
Neked, mint jelöltnek, nincs szavazatod. Királyunk lettél!
S a felrivalló ordítás százezer ajakról hirdeté, hogy Lengyelországnak
olyan királya van, a kit mindenki szeret, III. János.
Szobieszky még követelte a személy szerinti szavazást is. Végbe ment az
is, dandáronkint. És százezernyi szavazat között egy sem volt «nye poz
wolim».