Zolkiev valóságos kis paradicsom volt. A leggazdagabb és a legmíveltebb
lengyel főúri családnak székhelye; a természet szépségei egyesítve az
építészet és művészetek minden remekeivel. Ide hozta Szobieszky János
ifjú szép nejét, boldogsága tavasz korában, s az új pár szerelme által
igazán paradicsom lett Zolkiev.
A hol két ily nemes lélek összetalálkozik, eszményi szépségben arczra,
alakra egymáshoz illő; jellemében, hajlamában egymásnak tulajdon
mintája, ugyanazon gondolatok, ugyanazon álmok osztályosa, az érzelmek
kimeríthetlen mélységével, a nő és férj lelke annyira egymásba olvadó,
mint a szivárvány ellentétes szinei; az ott a paradicsom.
A mesébe illő harczok hőse egyszerre királya és rabszolgája volt
nejének; boldog csak annak mosolyában; aggódó csak annak elmélázó arcza
miatt. Hisz e méla arcz mögött nem rejlett bánat, csak az a titokszerű
sejtelem, a mit a nő érez, mikor közelegni érzi az időt, mely egy új
világot s abban egy jóslatteljes életet, vagy talán halált fog hozni.
A hős nem gondolt babéraira, csak arra a piczi gyöngyös főkötőre, a mit
Mária Kazimira rózsás ujjai hímeztek. Pihenhetett csatabárd és
vadászfegyver az agancsra akasztva; tombolhatott nyugtalankodva a mén az
akolban; a csaták hőse azzal foglalkozott, hogy az elejtett gyöngyszemet
fölszedje s a tű hegyére adja. A hadvezér költő is volt és énekes, festő
és szobrász; tudott szavalni és játszani; mindez annak a szolgálatába
állt, hogy ifjú nejének arczáról eloszlassa azt a felhőjét az «édes
bánatnak».
Egyszer azután e tündér-napfénytől beragyogott paradicsom közepébe
berohan egy rongygyá tépett alak, kinek arczán a por és sár csak a friss
sebhelyeket eltakarni jó; csak hangjáról ismerni rá. A jó Mateinszky
Máté az, a volt vőfély.
– Nem csókolózás napja ez, Szobieszky János! Kozákok és tatárok
kétszázezernyi haddal törtek be a határon, Doroszenszko hetman és Adel
Ghirai khán a vezérük, Küprili Achmed hadat izent Lengyelországnak, fél
hazánk lángba és vérbe van borulva.
– Hát a király? kérdé Szobieszky.
– Nincsen király. Leköszönt, pap lett, elbujdosott.
– Hát a hadsereg? A poszpolita?
– A hadsereg feloszlott, mert nem kapott zsoldot; a kincstár üres s a
poszpolita nem ült fel, mert a diætát szétrobbantotta egy «nye poz
wolim».
– Hát mi van még?
– Semmi sincs. Te vagy magad. Te vagy király, hadsereg, Lengyelország.
– Megértettem.
Mondá a hős s azzal megcsókolva szép feleségét, azt mondá neki:
– Te drágám! rögtön kocsira ülsz és utazol Francziaországba. Lajos
király majd pártodat fogja. Halljak felőled jó hírt, te felőlem inkább
semmit!
Az engedelmes asszonyt hű leventéi kíséretében azonnal útnak indítá. Azt
csak nem engedheti, hogy a kozák kezére jusson, s úgy bánjanak vele,
mint Konyeczpolszky feleségével.
Aztán sietett megfelelni annak a feladatnak, hogy most ő legyen király,
hadsereg és Lengyelország.
Mit talált maga előtt?
Egy rongyos, félmeztelen hadsereget, melynek már kilencz hónap óta nem
fizettek zsoldot; mindössze tízezer embert.
Kiosztá közöttök saját kincseit. A mi ingó vagyona volt, mind oda adta a
hadseregnek. A zúgolódókat kibékíté; egy hó alatt húszezer főre emelte a
hadsereget, s azzal rögtön szemközt ment a betörő ellenséggel.
Tizenötezer lovasa volt és ötezer muskétása. Az ellenségnek meg volt
kétszázezer harczosa.
S nem vakmerő, mithikus hős kalandra indult ki Szobieszky. Átgondolt
terve volt: merész és dicső. A katonai lángésznek egy villáma, mely,
amely perczben meggyullad, le is üt; oly merész és nagy terv, minő Nagy
Sándor perzsiai hadútja, minő Hannibal italiai hadjárata, minő Hunyadi
János belgrádi győzelme, lehetetlen, kimagyarázhatlan, de igaz.
Azt a kis sereget elosztá kétfelé. A nagyobb részét, a tizenötezer
lovast, elküldte Wisznovieczkyvel az ellenség hadseregét megkerülni,
meghatározva az útját és a találkozás helyét.
Akkor a megmaradt ötezer muskétással és ágyú-telepeivel egyenesen közé
veté magát az egész töméntelen ellenséges hadnak.
Egész dandára fellázadt ellene, mikor egyedül látta magát annyi ellenség
közepett. Árulást kiáltott a szemébe. De Szobieszkynek emberfölötti
hatalom volt adva. Mikor felállt hadserege közepett s csengő hangjának
varázsával elmondá előtte vakmerő, de dicsőséges tervét, a lázadó
katonák odaborultak lábaihoz, s a nyomai porát csókolva, esküdtek, hogy
követni fogják mindenhová, a halálba is!
De Szobieszky olyan helyre vitte őket, a hol a halált ők osztják, nem ők
veszik.
A podhaiczei hegyek felé fordulva, odaveté magát a kozák sereg közepébe,
s szinlelt futással becsalta azt egy előre kiszemelt szűk hegyi útba s
akkor irtóztató pusztítást követett el benne.
Az ellenség csontjain keresztül azután bevonult diadalmasan Podhaicze
városába.
Az csak nyilt város, de a hegyi utak a hozzájárást hatalmasan védhetővé
teszik.
Jól számított. Az ellenség boszút fog esküdni a kudarczért; minden
erejével a kis dandár ellen fordul, mely egy sáncz nélküli város
közepébe ékelte magát, hogy azt ott összemorzsolja.
Jól számított. Egyik horda a másik után jött oda Podhaicze alá temetőt
keresni magának; kozák és tatár, s a mit keresett, azt megtalálta.
Tizenhat napig tartott az ütközet, hol egy nyilt város falai közt egy
maroknyi had védte magát tenger sokaság ellen, s az összes ellenhad még
nem talált egyebet, mint temetőt magának. Az ötezer lengyel olyan bástya
volt, a mit nem lehetett összetörni. Tizenhat napig nem hallott felőlük
senki semmi hírt. Tizenhat napig volt általános búcsújárás
Lengyelországban, a harangzúgás templomba hítt mindenkit, imádkozni az
ellenség közé eltemetett Szobieszkyért és összes hős bajtársaiért. Csak
imádkozni érte, segíteni nem sietett a nagy óriás. A hó leesett már, s
hóban nem szeretnek a nemes urak hadakozni.
A tizenhatodik nap reggelén már az utolsó töltények járták. De hajnalban
kigyulladtak a hegytetőn a várva-várt jeltüzek. Ott közelít
Wisznowieczky! kiálta Szobieszky katonáinak, s azzal csatarendbe állítva
megtizedelt hadtestét, kirontott vele az ellenségre, melyet hátulról a
hegyekről alárohanó Wisznowieczky fogott két tűz közé; a kozák és a
tatár, a tizenhat napos ostromban kifáradva, kiéhezve, a szűk
völgy-katlanban megszorítva, tökéletes kudarczot vallott; a Kalga
szultán és Doroszenko attaman a harcz estéjén békét könyörögve jöttek
Szobieszky elé s térden könyörögtek tőle kegyelmet.
A podhaiczei győzelem megszabadítá Lengyelországot, csodamódon s egész
Európa viszhangzott a diadal hírétől.
A podhaiczei hősök dandárát diadalkapukkal fogadta minden város, s mikor
Szobieszky az országgyűlésbe belépett, az ország egybegyűlt rendei mind
egy tömegben felálltak előtte, a mit csak a királynak szoktak megtenni,
s a kulmi érsek, a korona kanczellárja, e szókkal üdvözlé őt:
– Te mentéd meg Lengyelországot! S aztán hasonlítá őt Herkuleshez,
Achilleshez, Apollóhoz s nevezte őt a «nagyok közt nagynak, a
nagyobbaknál nem kisebbnek s a legnagyobbak közt egyenlőnek!»
Szobieszky pedig azt felelé rá, hogy Isten menté meg Lengyelországot, s
aztán beszélt igen egyszerű szavakban a diadal legnagyobb részeseiről, a
közkatonákról s kérte a rendeket, hogy ebben a nagy lelkesedésben
fizessék ki nekik a hátralevő zsoldjukat.
S tán kifizették? Azt nem tették. Mikor fizetésről van szó, akkor mindig
«nye poz wolim!»