A mint Luiza Mária lehúnyta a szemeit, vele együtt Lengyelország jobb
napja is lehúnyt. A vihar újra hallatá távoli dörgését, s a láthatáron
köröskörül vészthirdető felhők tornyosúltak.
Küprili nagyszerű hadjárata megindult az egész keresztyén világ ellen; a
tatárhad ismét ellenségűl tört be a határon; a kozák elővette régi
boszúját s csatlakozott hozzá; János Kazimir segélyért kiáltott minden
barátságos hatalomhoz. Követei bejárták az udvarokat. Mindeniknek más
dolga volt, nem jöhetett. Bécshez bízott legtöbbet. Onnan visszatérő
követétől várta a vigasztaló biztatást. A visszatért követ a hozott
izenetet Wawrának adta át, (oka volt rá, egyenesen nem adhatta azt át a
királynak.)
– Itt van a bécsi segély! mondá a bohócz. Hol? Nem látod? Itt a
dobozban. Hadsereget ma nem küldhet Bécs a lengyel királynak; de
megsegíti az özvegy embert: küld neked hét arczképet: uralkodó családi
herczegasszonyok képei mind. Választhatsz közülök feleséget.
A királynak nagy zsebű franczia kabátja volt, abba dugta az arczképeket.
Azután lement sétálni a palotája parkjába.
A palota földalatti boltüregeinek ablakai e parkra néztek; azok börtönök
voltak, nevezetesebb államfoglyok számára.
Ez ablakok egyikéből asszonyi énekhangot hallott a király felrévedezni.
A hang ismerős volt, és megfoghatatlan, hogy támad az egy börtönből elő,
hová asszonyokat nem szoktak elzárni soha.
Oda ment a király. Bekémlelt a kettős vasrostélyon át az ablakon.
Lobogó szövétnek világítá meg a mély börtönüreget.
Ott hevert annak a fenekén, redves szalmán, egy lánczra vert férfi,
kiben a király a meggyalázott férjet, Radziejowszkyt ismerte meg. Az
ének egy asszony ajkairól jött, ki a földön fekvő fogoly fejét ölében
tartá. Az asszony kis fia pedig a fogoly lánczszemeivel játszott. Egy
gyóntató barát térdelt a fogoly lábainál s az utolsó kemetet adta fel a
haldoklónak. A nő halotti zsolozsmát énekelt.
És a király megismerte a nőt is, a gyermeket is.
A férj visszatért az elárult királyhoz, bűnbánva, bünhödésre készen, a
hol az elengedett vérpad után a börtön várt reá, s a nő visszatért az
elárult férjhez, hogy megoszsza vele börtönét.
Ez a nő holnap reggelre özvegy lesz, s az a kis fiú árva lesz.
János Kazimir, mint a kisértet-üldözött, rohant el e helyről, fel
palotájába.
Valami nagy elhatározás fogamzott meg lelkében.
– Ez a nő holnapra özvegy lesz, s ez a kis fiú árva lesz.
– Nos? hát választottál a hét herczegnő közül? kérdezé a bolond.
– Egyikét sem! Hozd elő papi taláromat, add ide camaorámat,
pásztorbotomat. Megyek a kolostorba vissza.
És azzal egy asztalra rakva a koronás ezüst sisakot, az arany
vezérbotot, kardot, övet, sarkantyúkat: felvette hajdani bibornoki
jelmezét újra.
– Vedd át, mondá Wawrának, a királyi jelvényekre mutatva. És mondd meg
az országnagyoknak, én Isten országát keresem, s visszaadom nekik a
földit.
És ennek a hírül adását a bolondjára bízta!
Az a nő lehetett már özvegy; az a fiú lehetett már árva.
János Kazimir még egyszer megjelent az országgyűlés előtt, hogy
megmondja az ország rendeinek: «Ti meguntatok engem s én meguntalak
titeket». Azzal kiköltözött Párisba s lett Saint-Germain des Prés-i
apátúr. Hogy azután mindvégig mily jámbor életet élt, arról beszélnek
eleget Ninon de L’Enclos és az özvegy L’Hopital marquisnő memoirjai.