A királyné haldoklott.
Testi és lelki szenvedések megtörték életerejét. Elvégezte, a mire
küldve volt és semmi tenni valója sem volt már a földön. Kifáradt a
küzdelemben annyi külellenséggel, egy magában meghasonlott nemzettel, s
egy minden nagyra képtelen királylyal: – a sorssal magával.
A Visztula partján sétálva egy napon, miután hasztalan vitatkozott
visszavonó országnagyjaival, e keserű szókra fakadt: «ergo moriendum!»
(No hát haljunk meg!)
Ez volt az ifjú deli Cinq Mars lovag utolsó szava, mikor a vérpadra
lépett. Gonzaga Luiza Mária «ezt» ismételte.
Érezte, hogy meg fog halni; hogy meg kell halnia.
A franczia udvari orvos, a királyi csillagász s az irgalmas szűzek
minden betegápolói nem birtak halálos baján segíteni. Mi baja volt? Az
«élet!» Ebből kellett kigyógyulnia.
«Ergo moriendum!»
A halál sejtelmeivel szívében, a királyné odahivatta két kedvenczét,
Leonorát és Mária Kazimirát. Két gyűrűt vont le ujjáról. Az egyik
egyszerű csontgyűrű volt, a másik aranykarika.
– Ez a Gonzaga-gyűrű, mondá a haldokló, Leonora kezét megfogva; ami úgy
fénylik rajta: nagyanyámnak egy szál körültekert haja. Ez a gyűrű
talizmán: boldogság, szerelem, hódító varázs lakik benne. Ezt neked adom
Leonora. Azután Mária Kazimira kezét vonta magához, s az arany karikát
annak az ujjára húzta. Ez is talizmán: a Gonzaga herczegnők jegygyűrűje
volt mindig: ezzel a gyűrűvel jár a hatalom.
S mikor odavonta magához Mária Kazimira fejét s megcsokolá homlokát, ezt
sugá neki:
– Ez a homlok koronát fog viselni. A királyné meghal, s utána te jösz.
Pedig még akkor élt a király is.
Hogy kinek adta Leonora a Gonzaga-gyűrűt? nem tudjuk még; hogy Bethune
marquisnak nem, annyi bizonyos. Mária Kazimira az arany karikát
Szobieszky jegygyűrűjével cserélte ki. A varsói napok jegyezték el őket,
s soha egymáshoz illőbb pár nem találkozott egymással a földön.
A királyné ajtajában ott várt már a vőlegény küldötte, Matheinszky Máté,
a mátkakoszorúval, a mi rozmarinból volt fonva.
A királyné maga tette fel a koszorút Mária Kazimira fejére, megküldve a
vőlegénynek a szokásos mátka-tálat.
A lakodalom napján, ősi szokás szerint, még hajnalban, napfölkelte
előtt, mikor még minden sötét volt, fáklyavivők seregétől környezve jött
el a vőlegény menyasszonyáért, kisérve pompában ragyogó daliái,
huszárjai csapatjától, ő maga gyémántoktól tündöklő vőlegényi köntösben,
paripájának zablája, patkója vert arany, csótárja, nyerge igazgyöngy és
smaragd-kövektől fénylő; a királyi palota előtt fogadta a főkanczellár
maga a nászmenetet. A királyné volt az örömanya; ő vezeté kézenfogva
Mária Kazimirát az oltárhoz; s a pápai nuntius, Odescalchi, adta az ifjú
párra az áldást. (Rövid időn az eskető áldozárból pápa lett, az
egybeadott vőlegényből, menyasszonyból királyi pár, s az örömanyából –
halott.)
Egész serege a poetáknak várta a templomajtóban az ifjú párt, verseit
egyszerre valamennyi igyekezve össze-vissza szavalni előttök. Délutáni
négy óráig nem szakadt vége a lengyel és latin epithalamium-szavalásnak.
A lakoma a királyi palotában kezdődött meg, s ennek minden terme a
meghívott vendégekkel volt tele, kik a vőfély Matheinszky Máté hívására
egyenkint az új pár elé léptek, s menyegzői ajándékaikat odarakták
eléjök egy márvány asztalra, hogy az, ha márványból nincs, leszakad a
kincsek terhe alatt. Arra elkezdődött a lakoma; hordó számra folyt a
tokaji bor, s mellé a lelkesült áldomások; éjfélután félrevitték az
asztalokat, bevonták veres bársony szőnyeggel a termek padlatait s
kezdődött a táncz.
S a reggel nem új napot hozott, csak a tegnap folytatását; lakoma, zene
és táncz, dicsbeszéd és áldomás váltogatták egymást.
S még a harmadik nap is csak folytatása volt a menyegzőnek, a násznép a
vőlegény házához kisérte a menyasszonyt, s ott még nagyobb volt a pompa,
mint a királynál. Az étkező asztalok arany csipkés abroszokkal
megterítve, tányérok, billikomok ezüstből, velenczei kristály és
porczellán a hölgyek számára; a drága csipkékkel szegélyezett
asztalkendők odaszegezve az asztalhoz, hogy az inasok el ne csenhessék,
s a lakománál felhordva minden, a mit csak a négy világrész izeset
teremt, ételek hód-farkból és medvetalpakból, a lengyel asztal ínyencz
különlegességei, franczia és magyar borok; s aztán a drága jó dohány, a
minek a kultuszát a pipával a lengyel már akkor oly magasra vitte, hogy
estefelé a terem egyik végétől a másikig nem lehetett látni. A harmadik
nap estéjén már a felhevült fők exotikus állapota tetőpontra jutott: az
áldomás-iváson a nemes urak összekaptak; «kard ki kard!» hamar kimondott
jelszó, a kardok összepengettek az asztal fölött: a felszolgáló inasok
uraik segélyére rohantak; a zűrzavar, a tombolás általános lett,
hajdusereg, bámész nép, maga a muzsikáló czigánybanda berohant a
terembe; kristályt, porczellánt összetörni, az asztalkészletet, ezüst
tányért, billikomot elkapkodni, egymást agybafőbe verni; kard
csattogott, buzogány pufogott, a vér s a bor összevegyült a padlón, úr
és tolvaj dulakodott egymással s az «amabilis confusio» alatt a vőlegény
és menyasszony és a királyné udvari kiséretével a belső szobákba
elmenekültek.
Mert ez csak rendes lefolyása volt az úri lakodalomnak s az ifjú pár
örülhetett a szerencséjének ezúttal; mert ősszokás szerint, a míg a
lakodalmat az általános tülekedés, melyben az asztal étszerei közprédává
kerülnek, be nem fejezi, addig ők magányukba vissza nem vonulhatnak, s
ha a násznép hét napig megtartja az illendő tartózkodást, ez csak az
ifjú pár vesztegzárát hosszabbítja meg.
A királyné maga vetkőzteté le az ifjú menyasszonyt, s megcsókolta, úgy
hagyta ott vőlegénye nászkamarájában.
Aztán ő is haza ment s lefeküdt ahhoz a vőlegényéhez, a kinek a csókja
csak a másvilágon ébreszt fel. Meghalt.