A lengyel főváros, Varsó, a Visztula balpartján fekszik, átellenében
Prága, a külváros. A két hadsereg ott adott egymásnak találkozást a
jobbparti mezőnyön, Prága előtt.
A ki csak férfi névre érdemes volt Varsóban, az mind ment az ütközetbe.
Ez nem szólásmód. Valóban úgy volt. Három napig tartott a harcz,
megújulva minden reggel; s a lengyel asszonyok kiűzték házaikból a
férfit, a ki magától menni nem akart; új meg új csapatok érkeztek a
csatatérre; már az őszszakállú véneket, már a tizenkét éves gyermekeket
is csapatokra oszták, felfegyverezték s oda küldték a vérmezőre. Menni
kellett a rokkantaknak, a fellábbadt betegeknek is s a papok, püspökök
ott száguldoztak a csapatok élén; egyik kezükben a kereszttel, a
másikban a karddal, míg a nők a hidfőket foglalták el, s a gyáva
megfutamodót visszakergették az ütközetbe.
A királyné és Mária Kazimira a balparti halmokról nézték e rettenetes
dráma lefolyását. Ott volt körülöttök Lengyelország nemes hölgyeinek
színe, virága: valamennyi közt legkitünőbb alak a két Szobieszky anyja,
Theophila.
A lengyel hősök ott remekeltek, feleségeik, anyáik, nővéreik,
szerelmeseik szemeláttára buzdítva a túlpartról áthangzó üdvkiáltástól,
új dühös rohamra elkeserítve a szélhordta átokrivallás mennyei
kardalától. Minő harczjáték volt az! Az egyik parton egy nemzetnek
valamennyi hős férfia, a másikon valamennyi honszerető leánya s a hogy
nem mozdul el helyéből a harczoló férfi három nap és három éjjel, úgy
tanyáz elszéledetlen a hölgysereg, helyét el nem hagyva, dolgát meg nem
únva a szabadban. Jöhet zápor, szél, zivatar, égetheti a forró nap
arczaikat, nem mozdulnak el helyeikből, nem jut eszükbe éhség, szomj,
félelem; nem alélnak el, nem jön szemeikre álom. Csak a sebesültek
ápolására gondolnak s a harcz kimenetelét lesik reménykedve.
Ott ül a királyné is egy dombon; egy fordított dob a trónja. Az égető
napszurás ellen nappal, a hideg szelek ellen éjjel, egy vállára vetett
darócz szűr védi.
S aztán mutogatják egymásnak: az ott az én hősöm! az a tiéd! Megismerik
őket zászlóikról, fegyverzetükről. S mikor egynek a hőse lefordul
lováról, nem szabad sírásnak hangzani! Vissza kell fojtani a könyeket a
szívbe.
A harmadik nap is leszállt már s az ütközet még nem volt befejezve. A
tatár lovasság egyszer már keresztül törte a svéd sereg derekát, s egész
a király testőrseregéig hatolt. Izla khán dárdája Károly Gusztáv
mellvértjén hajlott el; de elhajlott. A testőrcsapat állt, mint az
érczfal, s estefelé a lengyel sereg balszárnya össze volt törve.
A túlpartról látták az asszonyok, hogy dől meg egy dandár a másik után:
a svéd had egyre előre nyomul.
Ekkor hangzott fel az első jajkiáltás ajkaikról.
És ez oly rettenetes hang volt, hogy megrendíté a harczolókat. Az éj
sötétje nem volt elég hatalmas szétválasztani a küzdő feleket; a lengyel
nők jajszava nem hagyott pihenést a harcznak. A vezérek kazalokat
gyújtottak fel a mezőn, a zászlótartók fáklyákat vettek kezeikbe lobogó
helyett, hogy a harczolók láthassák egymást, s mikor a felhős ég
koromsötét éjszakát borított a földre, ott lehetett látni e rémes
bolygófényeit a temetőnek, a mint előre-hátra száguldoztak, egymást
üldözték, keresték, összecsaptak, kialudtak, újra kigyuladtak.
A fáklya fényénél messzire kitünt a király alakja. Aranykoronás ezüst
sisakjáról messziről rá lehetett ismerni.
Egyszer aztán az ezüst sisak eltünt. Nem esett el a király: csak
csukláját rántotta sisakja fölé; s aztán futott. Feladta a csatát.
A néző asszony-tábor hogy elhallgatott egyszerre! Ebben a némaságban
volt a legnagyobb fájdalom.
A királyné láztól reszketve rogyott a földre. Vége mindennek.
A svéd fáklyák előre nyomultak a balpart mentében.
Most egy új dandár állítá meg őket; a fáklyáktól körüllángolt körben egy
ifjú lovag vágtatott, arany harczbárdját magasra emelve.
– Az ott Szobieszky János!
– Az én fiam! Kiáltá Theophila. Imára, nők. Le térdeinkre! Kiáltsunk
Istenhez!
– Nem, nem imádkozunk most, kiálta egy másik asszonyi hang. Nem olvasó
kell ide, hanem tüzérkanócz! Ágyukat ide! Hozzatok ágyúkat!
E szózatot Mária Kazimira hangoztatá.
S pillanatok mulva ott voltak az ágyúk: az asszonyok maguk töltötték,
irányozták, lobbantották el azokat, oda tüzelve a folyón keresztül az
ellenség közé, a hol legsűrűbb a tömeg.
Luiza királyné láztól reszketve bámulá azt a fekete ruhás gyermeket: az
ő kis kedvenczét, Mária Kazimirát, a mint özvegyi fekete ruhájában ott
parancsnokolt az ágyúüteg közepett, maga irányzá, maga vezénylé a
lövésre a halálszóró ércz-csatakígyókat, utat seperve a lángfény
közepett harczoló hős számára, a vértezett embertömegek között, a kik
omlottak előtte, mint a kaszált rend.
Szobieszkynek egy asszony segített harczolni; egy asszony, a ki imádja
őt és hazáját; a varsói hármas nagy nap utolsó éjszakáján.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Győzött-e e döntő ütközetben a svéd? azt nem mondhatja meg senki. Csodák
történtek; égi, földi tünemények.
Még egy hatalmas nagy haderő állt Lengyelország határán: Alexis orosz
czár hadserege.
A svéd király őt is felhívta Lengyelországon megosztozni.
S az orosz azt mondta rá: osztozni bizony jó!
Csak az a kérdés, hogy kinek a köntösén megosztozni, a lengyelén-e, vagy
a tieden?
Az orosz czárnak több szüksége volt a keleti tengerpart tartományaira,
mint egy darab, megszelídíthetlen lengyel nép lakta sivatagra.
Az éhes farkas azon tanakodott magában, hogy a két dulakodó bika közül
melyiket vágja le?
Istenitéletre bízta a dolgot.
Alexis előhozatta az ukraniai pusztának két legszilajabb bikáját; tüzes
billogvassal az egyikre rásütteté Lengyelország czímerét, a másikra
Svédországét, s aztán országnagyjai és vezérei szeme láttára egymásra
bocsátá a két dühödt vadat a sorompok között.
Ez döntse el: a svéd bukik-e el, vagy a lengyel?
A lengyelország czímerét viselő vad törte le a másikat.
Ez volt az oraculum.
A sors úgy rendelé, hogy Alexis czár ne Lengyelországot rohanja meg,
hanem a jó barátot, a svédet. Osztozni a szövetségessel jó: de belőle
még jobb.
Károly Gusztáv, a míg Lengyelországot leigázni járt, egyszer csak azt
vette észre, hogy a háta megett a szövetségese elfoglalja az ő legszebb
tartományait: Liefland, Kurland, Finnland egy kardcsapás nélkül odavesz.
Akkor aztán hanyatthomlok futott haza Lengyelországból, a saját
birodalmát védelmezni a szövetséges társ ellen.
Ahogy elmulasztja a háromhetes zivatart egy holdmegújulás: úgy tűnt el
Lengyelország földéről minden ellenség. Még havak előtt nem volt több
szabad lengyel föld, mint a mit Zamojszcze vára ágyui tisztára sepertek,
s ma már nem volt ellenség a haza földén.
S mind ez két Isten csodája, és a két Szobieszky hőstette volt.
Nem sokáig voltak ketten.
Szobieszky Márk a szlobodiszai ütközetben elesett. Kár ifjú hősvéreért;
de még nagyobb kár bölcs eszéért, mert vele együtt húnyt el a
töröklengyel szövetség. Most azután már csak egy Isten és egy hős
maradt, Lengyelország számára csodákat elkövetni.
Hát nem elég az?