Ki volt ez a Szobieszky János? s hogy jött az most ide?
Kezdjük az ismertetést a hősök anyjánál.
Szobieszky Anna, a nagy Zolkievszky leánya volt; azé a hős lengyel
vezéré, ki Moszkvát ostrommal foglalta el, s a minden oroszok trónját a
lengyel királynak szerzé meg, és a czárt magát is elfogta. A Viasdova
palota boltozatán ott állt a kép, a mint Zolkievszky a fogoly czárt
lánczra verve viszi a lengyel király elé. A képet Dolabella isteni
ecsetje örökkévalóvá tette volna, ha Nagy Péter czár el nem követi azt
az istenölést, a mitől Attila is visszaborzadt, hogy a nemzetét sértő
remekművet a falról levakartatá. Mert a művész remekét megsemmisíteni,
valóságos istengyilkolás.
E nagy hadvezér legvitézebb hőse volt Szobieszky Jakab. Ő maga egy saját
költségén kiállított ezredet vitt a hadjáratba. Elindulásakor «az arany
ezrednek» nevezték azt, ragyogó fegyverzetéről; visszatértekor a «vas
ezred» volt a neve. Ő tört be legelső Moszkva kapuján.
Ez a Szobieszky Jakab győzte le a khoczimi ütközetben Ozman szultánt s
diktálta neki a békét. E dicsőséges harczban elesett Zolkievicz egyetlen
hős fia, s csak unokái maradtak meg, egy ifjú, Dániel, s egy hajadon,
Theophila.
Egy ütközetben a vakmerő ifjú Dániel tatárfogságba jutott, s a fogoly
herczeget a tatár lefejeztette, fejét elküldte Stambulba.
Csak az egyetlen unoka maradt meg, Theophila. Ez örökölte a Zolkieviczek
egész roppant hagyatékát; kincseiket, gyülöleteiket, és
hazaszeretetüket. Ennek lett a férje Szobieszky, a khoczimi győző, a ki
ezt a három kincset meg tudta kétszeresíteni.
A mi Theophilának legelső gondja volt: mesés váltságdíjért
visszaszerezni testvére, a hős Dániel levágott fejét. Annak a számára
épített fényes kápolnát Zolkievben; s aztán mikor a két fia, Márk és
János annyira megnőtt hogy a szót megérté, minden reggel elvezette őket
ebbe a kápolnába s letérdelteté nagybátyjuk siremléke elé, s újra meg
újra elmondatá velük az esküt, hogy nagybátyjuk halálát nem hagyják
megboszúlatlan.
De nemcsak vad dühvel készíté elé fiai lelkét nagy feladatukra, a mívelt
külföld legjobb tanárait hozatta el Zolkievbe, s ahogy növekedtek
gyermekei, egymással vetélkedve lovagias testgyakorlatokban, úgy
gyarapodtak tudományban és művészetben. A gyermek János úgy tudott bánni
az ecsettel is, mint a kelevézzel és karddal: eltalálta az emberfőt;
élethíven az ecsettel, halálhíven a fegyverrel. Költő volt és
troubadour; elragadó szónok. Már gyermekkorában arra szoktatta az apja,
hogy vele vitatkozzék, szabatosan és kifejezésteljesen. Kezdje a
szabadság kultusát azon, hogy még az egyetlen emberrel szemközt is, kit
az isteni törvény maga tesz korlátlan urává, az apával szemközt is,
tartsa meg függetlenségét, mit nem a durva nyerseség, hanem ész és
öntudat tart fenn.
S mikor kinőttek az iskolából a fiúk, akkor az apa kirepíté őket a
világba: tanúljanak repülni a maguk szárnyain. Theophila gyermekeinek
búcsúzásakor a két család czímerét egyesítő paizst adott át, a spártai
anya e jelszavával: «vagy ezzel, vagy ezen!»
A két hösfi nem szerelmi kalandokat, nem élvezeteket hajhászni ment a
világba. Azt a helyet keresték föl mindenütt, a hol zivatar volt.
Angliát beutazták Cromwell nagy küzdelme idején; Nápolyt felkeresték,
mikor Masaniello volt az úr, s Párisban harczoltak mint köztestőrök a
liga ellen.
S akkor összebeszéltek, hogy beutazzák – Törökországot. Felkeresik magát
azt a leghatalmasabb ellenfélt, a kivel apáik annyi végzetes harczot
vívtak, saját titokteljes birodalmában: tanulmányozzák a rejtelmes
óriást, ki egész Európát fenyegeti, tulajdon udvarában. Elmentek együtt
Stambulba.
A keleti tündérmesék világának közepette érte őket utól a gyászhír, hogy
atyjuk meghalt, – s a még annál is nagyobb gyász, hogy hazájok
haldoklik.
Ez a hír hazahivta őket. Nem kerültek a hosszú, de biztos tengeri útra,
hanem lóra ültek, – merre legegyenesebb az út Sztambulból hazáig –
Thráczián, Bulgárián keresztül, át a Dunán Oláhországba, azon keresztül
a podoliai határig, egy napot sem pihenve s megrövidítve az éjt.
És végtűl végig a hosszú úton, a mi szemközt jött rájok, az elfogott
lengyel honfitársaik tömege volt, kiket, mint a csorda barmot, hajtottak
rabságra, vásárra, tatárok, oláhok, kozákok. Egy hosszú processió, több,
mint kétszázezer ember, rabkötélre füzve; a papok, apáczák egymáshoz
kötözve, s az embernyáj félmezítelen és korbácsütéstől vérző tagokkal;
megannyi nemes alak!
A két Szobieszky elkeseredett dühvel állta útját e gyászmenetnek.
Csekély csapat volt kiséretük; de az első csata után megszaporodott az.
A foglyokról letépték a rablánczokat, s a levágott kisérők fegyvereit
adták kezeikbe, s aztán mint a hógomoly nőtt egyre az úti kíséret. A két
hősfiú hazatértében felgombolyítá a rabságra vitt lengyel tábort, s
hadsereget gyűjtött az ellenség földén, s ezzel a felszabadított
rabokból összetákolt haddal, melynek fegyvere az elkeseredés, taktikája
a halál megvetése, rohanta meg az ellenségek leghatalmasabbikát, a svéd
királyt Zamojszcze ostroma alatt és legyőzte azt. Legyőzte ugyanazzal a
haddal a legvitézebb svéd sereget, mely mint a polyva porlott szét az
ellenségek legmegvetettebbike, a kozák paraszthad előtt!
Ez volt Szobieszky János első diadala.
Tudta jól, hogy az egyetlen helyen, mely még Lengyelországból meg nem
hódolt az ellenségnek, ott kell találnia azt a nőt, a ki a Szobieszkyek
anyja! Nem volt több húsz évesnél. Az anyai csók jutalmáért vágyott.