A pilaviczi ütközetből megfutott lengyel főurak nem tartották elég nagy
sárnak azt, a miben megúsztak, még benne is akartak maradni. Mind oda
sereglettek a győztes svéd királyhoz, átadni hódolatukat.
Egész «Nagy-Lengyelország» meghódolt az idegennek, s a nemes urak jártak
karöltve Varsó utczáin a svéd lovagokkal s hagyták écossaiset tánczolni
az asszonyaikat a Wasa fejedelmek veres dragonyosaival.
Csak egy hiányzott közülök, a kinek a távolléte nagyon feltünt:
Zamojszky János herczeg.
A svéd király nagy elfogadási ünnepélyt rendezett, a minek diæta nevet
adott, s arra meghivó leveleivel felszólítá a megjelenésre a meghódított
Nagy-Lengyelország főnemeseit. Zamojszky is közöttük volt.
Mind siettek megjelenni; csak Zamojszky küldött kimentő levelet a svéd
királynak.
Válogatott derék mentsége volt: jobbat nem is kereshetett volna.
– Nem mehetek; mert azon a napon a király inasának a lakodalma van, s
azon nekem ott kell lennem!
A királynak az inasa ő maga volt.
– No megállj! Majd viszek én hát neked násznépet is, meg muzsikát is
lakodalmadhoz.
Károly Gusztávnak igen jó czíme volt háborút indítani Lengyelország
ellen. – A lengyel király egy levelet írt hozzá, melynek a boritékán a
svéd király nevét követő czímek elszámlálása után csak kétszer volt
odatéve etcætera. Háromszor kellett volna odatenni.
Ennek a harmadik «etc.»-nak az elmaradása elég ok elpusztítani egy egész
nemzetet.
Ekkor született meg először Lengyelország felosztásának a terve.
A svéd király felhívta Alexist, az oroszok czárját, Bogdánt, a kozákok
fejedelmét, a brandenburgi herczeget és II. Rákóczy Györgyöt, Erdély
nagy fejedelmét, hogy oszszák fel magok között Lengyelországot. A négy
utóbbi fejedelem ráállt: csak az orosz habozott még.
A lengyel nemesség négy oldalról megtámadva, saját országgyülése által
az önvédelem eszközeitől megfosztva, királyától elhagyva, az ellenfelek
között leghatalmasabbik karjai közé veté magát: meghódolt a svéd
királynak, s azt hívta meg Varsó fővárosába.
Úgy hullott a svéd király kezébe Lengyelország, mint egy érett alma.
Aki pedig az alatt Krakkót elfoglalta, az Rákóczy György volt.
A svéd király aztán megtanította a lengyel nemes urakat szelíd
erkölcsökre. Az nem azért hívta össze az országgyülést, hogy egy ember
kiáltó szava azt mondhassa: «nem akarom», hanem azért, hogy egy ember
megmondja a többinek: «én így akarom!» s a többi hallgasson. Úgy hívták
azt csúfságból, hogy «néma országgyülés».
És a nemes főuraknak és a követeknek ott künn kellett hagyni a
kardjaikat a folyosón, mikor az országgyülésbe beléptek. Elhagyni az
elválhatlan kardot, amire a tanácsteremben is jól esik hivatkozni! A
kinek a kardját elvették, az nem is tehet mást, mint hogy hallgat.
A svéd király azt is tudta, hogy hogyan kell adót kivetni, és behajtani?
s a szűz nemesi vállak megtanulták azt viselni.
A barbaroktól féltek a lengyel főurak, hogy azok elpusztítják, fölégetik
a királyoktól ápolt kultura remekeit. Inkább égtek volna azok porrá és
hamuvá! A svéd elküldte azokat diadaljelül Stockholmba, a Viasdova
királyi palota remek szobrai, Dolabella nagy festményei elvándoroltak a
Wásák palotáiba.
A vad scytya fajtól féltek, ki a fogoly nemes urakat keresztre
feszítteté, élve elsíroltatá; s a kihez menekültek, az még roszabbat
tett velök: kigúnyolta és lenézte; s igaz nemesre nézve ez az igazi
keresztrefeszítés, élve eltemettetés.
Az Athosz hegyi barátok, az olympi püspök fanatizált népe, tűzzel-vassal
pusztította a római hitű lengyel templomait, kolostorait; a czivilizált
svéd protéstáns volt: az nem üldözte a jezsuitákat, csak épen nevetni
járt a szertartásaikra, s belekaczagott a misemondás antiphonáiba; nem
gyilkolta le, csak összecsókolgatta a szent szűzeket, s a misemondó
ruhákba, a papi kasulákba és szutánokba a trombitásokat és dobosokat
öltözteté fel, úgy parádézott velök Varsó utczáin. És minden közhelyen
nevetségessé tette a lengyel nemzeti viseletet; az ő tollas kalapja,
szalagoktól repkedő tarka öltönye lett a divat.
A «néma diæta» az egész országot jelentette.
Hanem ekkor is volt egy ember, a ki azt merte mondani: «Nye poz wolim!»
Zamojszcze ura: az utolsó otthon maradt nemes, a ki azt merte üzenni a
királynak: «én nem mehetek ma te hozzád, mert a király inasának a
lakodalmára kell mennem!»
– No hát majd elmegyek én arra a lakodalomra! mondá Károly Gusztáv, s
megjelent Zamojszcze vára előtt, a vendégsereggel.
– Szállok az úrnak!
A násznép azt mondta:
– Állok eléje! S megkezdődött az «áldomásozás».
Húsz napig tartott ez az áldomásozás-koczintás – mozsarakkal! Húsz napig
szóratta Károly Gusztáv tűzgolyóit és bombáit Zamojszcze várára. A
lakodalmas ház, a gyönyörű palota, melyen olasz művészek kezei
remekeltek, a diadalmenetek képeivel fedett falak, a drágakövekkel
rakott mozaikok, a könyvtár, a ritkaságok muzeuma, mind korommá égett.
Három millió tallér értéke volt a kincsnek, a mi a király inasának a
lakodalmát megbánta.
– Csigavér! szólt nevetve Zamojszky, s megcsókolta szép Máriáját. Ne
búsúlj miatta! Jövő évben másikat építünk helyette.
S aztán levezette a nejét a palota alatti boltozatok alá, s megmutatta
neki a felhalmozott kincseket, a mikből még pompásabb palota is kitelt a
leégettnél.
Egy nap aztán félbehagyta a bombázást Károly Gusztáv.
Zamojszky másnap küldött neki egy hordó lőport, izenetével.
– Úgy látom, hogy elfogyott a lőporod. Adok kölcsön.
A király erre odaküldé heroldját a vár kapujához.
Zamojszky a felhívó trombitaszóra megjelent a bástyán.
A herold felszólítá a király nevében, hogy ne hagyja tovább pusztítani
se várát, se népét, hódoljon meg.
Zamojszky nevetve válaszolt:
– Nem tett a király még eddig semmi kárt az én váramban, s ágyútekéitől
még nem sérült meg más, mint egy vénasszonynak a fejkötője, aki az
ablakon kinézett, meg egy pulykának a farka, a mi az udvaron sétált.
E sértő gúny a hatalmas ország-hódítónak egész haragját kihívta. Az
ostrom újra megindúlt, s szakadatlan ágyúzás után a svéd hadak a
várfalakat rohammal készültek elfoglalni.
Zamojszky tudta azt, hogy mi vár reá.
Kézen fogta, átölelte Mária Kazimirát.
– Kedves galambom, mondá neki. Holnap lesz a lakodalmunk utolsó napja;
következik a bezáró táncz: a fegyvertáncz. Lehet, hogy új vendégeink
jönnek. Te vagy a gazdasszony: neked kell őket elfogadnod, ellátnod
mindennel. Jer velem, megmutatom a kamarádat, a honnan a konyhára te
adsz majd ki a «nagy vacsorára».
Azzal levezette a fiatal feleséget még egy boltozattal alább, egy mély
pinczébe.
A nagy vacsorához valók ott voltak hosszú sor tonnákba elrejtve. Drága
kincs: lőpor.
– Hallod-e, gyémántom, ma vagy holnap rohamra indul az ellenség s Isten
kezében van sorsunk. Amennyi férfi van Zamojszczeban, az mind a falakon
fog harczolni, meg nem tér onnan, hacsak győztesen nem. Az asszonyok
pedig összegyülnek itt a boltozatok alatt, a mik fejünk felett vannak.
Köztük van Grizelda testvérem, a Wisznovieczka herczegleányok,
Szobieszka két hajadon leányával, Konyeczpolszky Jaromir neje: a lengyel
nők ős mintaképei, szentek az égben, hívek a földön. Itt várják a harcz
kimenetelét. – Mikor az el fog kezdődni, te lejösz a bolt alá egyedül, s
itt várod, hogy érted jőjjön valaki; bezárt ajtónál. – Nem fogsz félni
egyedül? Nem. Mária Kazimira nem tudja, mi a félelem. – Tehát vársz. – S
ha férfihang lesz az, mely a zárt ajtón keresztül megszólít, akkor
felkiáltasz: «gloria in excelsis!» s sietsz kinyitni az ajtót; ha pedig
női hang, a mi megszólal künn, akkor azt mondod: «dies iræ: dies
hodierna!» A mai nap a harag napja!
Akkor tudod, hogy veszve van minden; akkor tudod, hogy mit kell tenned.
Mária Kazimira megszorítá hős férje kezét. Úgy lesz.
– Hallod, már kezdi az ágyúzást az ellen! Isten veled.
Megcsókolták egymást. Mária Kazimira becsukta magára a vas ajtót és
egyedül maradt. S az ezüst kargyertyatartóban égő viasz fáklyán számolá,
meddig tart még az élet? Talán addig, míg az a viaszgyertya csonkig
leég? Még akkor is alig volt több, mint gyermek. Második menyegzőjéhez a
mindennapi éji zene az ágyúdörgés volt s a feje fölött megütött
boltozatok döngése.
Várt sokáig. Az ágyúdörej megszüntével semmi hang sem hallatszott ide
alá a felvilágból. Ki tudja, mi történik odafenn? A harcz rémképei végig
vonultak lelke előtt. Ha megannyi hős is minden férfia Zamojszczenak, a
hatalmas svéd sereg előtt meg nem állhat összetöretlenül. Történnek-e
még csodák a földön? Talán ha valaki erősen imádkozik ott mélyen a föld
alatt, meghallja azt, a ki ott lakik a magasban a csillagok fölött.
Mikor már a viaszgyertya a végső ízén égett, léptek és hangok
hallatszottak a vasajtóhoz vezető lépcsőzeten: férfi léptek, férfi
hangok.
Mária Kazimira kitörő örömmel rohant az ajtót felnyitni, s a mint azt
kitárta, a vakító fáklyafény aureolájában egy ismeretlen, idegen férfi
lépett eléje. Egy délczeg ifjú, a hősregék tüneményes alakja: sisakja,
vértezete ezüsttől, aranytól ragyogó, vértől és koromtól szennyes; kard,
lándzsa nyomától horpadt és tépett, arcza diadalmámortól szilaj, gyöngéd
fájdalomtól érzékeny, hódító és szelidítő egyszerre. – Ez arczot nem
látta Mária Kazimira még soha, ez nem volt a mindennapi vendégek között!
Az égből kellett ennek ide leszállni.
Az ifjú belső hévtől reszkető, harangzúgásként zengő hangon mondá az
ifjú nőnek:
– Asszonyom: a diadal miénk! A svéd szétverve! Hanem hős férjed elesett.
Az ifjú nő, annyi ellenmondó indulat, ily nagy egymás ellen lázadó
érzések küzdelme alatt ájultan rogyott össze.
Mikor felocsúdott, a nemes hölgyek körében találta magát, s ott meglátta
ismét azt az ifjút, ki mély sírjában a diadal és a gyász hirét hozta meg
neki. Most már nem volt fegyver, pánczél rajta; selyem köntösben volt, s
egy nő lábainál térdelt, annak a térdeit ölelte át, annak a kezeit
halmozta el csókjaival s örömtől zokogva rebegte: «óh anyám! édes jó
anyám!»
Az a nő volt Szobieszky Theophila.
A hős nevét megmondá a vár-udvarról felhangzó diadalordítás:
– Éljen a mi megszabadítónk, Szobieszky János.