A király és a királyné futottak pusztáról pusztára.
Hasztalan fordultak a föld minden potentátjaihoz, Lipót császárhoz, XIV.
Lajos királyhoz, azoknak maguknak is mind nagy bajuk volt akkor.
Különös idők jártak. Az égen üstökös csillag rémképe kisértett éjszaka s
nappal álnapok rajzoltak kettős keresztet a firmamentumra: a
csillagászok világromlást jósoltak a Mars és Saturnus közelgő
conjunctiójából, s Varsó alatt olyan nagy földrengés volt, hogy a házak
ledőltek. S a mi az égben és a föld alatt végbement, az történt a föld
felett is.
Nemcsak Lengyelországban pusztítottak a lánczaikat széttört rabszolgák,
az egész világ tele volt futó királyokkal. Nápolyban Masaniello halász
fordította fel a trónt; Moszkvában a lázadó nép előtt kellett fedetlen
fővel meghajolni Alexis czárnak; Sztambulban Ibrahim szultán számára
fonták a selyem zsinórt az elégületlen janicsárok; Lipót császárt saját
országában keresték fel a magyar kurucz hadak, s Anglia királya I.
Károly szobája ablakából nézte, hogy tákolnak össze egy alkotványt lába
előtt, a mi aligha vérpad nem lesz, s maga XIV. Lajos is futott Párisból
saját népe elől.
Egyik földi király nem segíthetett a másikon.
– Forduljunk az égi királyhoz! Szólt ekkor az özvegy Radziwill herczegné
Luiza Mária királynénak.
Az özvegy (csak özvegy menyasszony!) akkor volt legvirulóbb hajadon
korában. Férjhez menetelekor neki is új nevet adtak: «Mária Kazimirá»-t.
A kik szerették, azután «Mariettá»-nak hívták, s a kik rettegték később
«Kazimirá»-nak jegyezték föl.
– Forduljunk segélyért az égi királyhoz! S ha már nincs más hely, mint
Krakkó: vándoroljunk mi asszonyok szent Szaniszló vértanú
sírkápolnájához, gyalog és mezítláb.
Szaniszló vértanú, Lengyelország védszentje, megérdemelte nagyon, hogy
nemzete tiszteletben tartsa; ő nemcsak az égi világban volt szószólója
hazafiainak, hanem ezen a földön is sokszor kisegítette őket. Mikor már
minden segélyforrás kiapadt, a végveszedelem idején, megnyitotta szent
Szaniszló a kincstárát, s a mi kegyes adományképen abban összegyűlt évek
alatt, oda adta a királynak hadviselésre. Mindig hozzá fordultak a
végszükségletben és soha sem tagadta meg busás segélyét. Az ilyen aztán
az igazi szent! A ki megérdemli, hogy a királyné és udvarhölgyei
kiszálljanak czifra hintóikból s lehuzva piros sarkú czipőiket, selyem
harisnyáikat, napokon át, kavicsos, göröngyös utakon keresztül, porban
és sárban, hosszú, mértföldekre nyuló búcsújárásban, alázatosan
közelítsenek felé.
Kitartottak. A nők erősek, ha valamit fölfogadtak, s az égiekben
legalább hűségesebbek az erős nemnél.
Mikor már csak egy napi búcsújáróra voltak Krakkótól, szemközt rohan
rájuk egy felriadt raj, a Krakkóból menekülő nép e rémhírrel: «Krakkó
alatt az ellenség!»
Asszonyok, leányok, férfiak, koldusok, nagy urak, hintók, talyigák,
lovasok, gyalogok, összekeveredve, egymást rémítve, kergetve.
A hol a két futó had összetalálkozott, ott azután meg kellett állni.
Egyik a másikat tartóztatta fel. Ez is ütközethez hasonlított: csakhogy
az volt benne az eldöntő kérdés, hogy melyiknek a rémülete nagyobb? Az
viszi el a másikat magával. A keletről jövő búcsújárók a kozákok dúló
hadáról beszéltek, mely hátuk mögött jö hömpölyögve, mint az áradat; a
nyugatról jövők pedig a nagy futásról, melylyel a pilaviczi ütközetből a
svéd sereg elől felbomolva porlott szét a lengyel nemesi felkelő had, s
védtelenül hagyta Krakkót. A várparancsnok ott közelít nehéz
társzekereivel, a mikre az ország kincsei, a korona, a királyi jogar, a
szent Szaniszló ezüst koporsója vannak sietve felhányva. Merre futni
velök?
A királynak csak egy okos embere volt: a bolondja.
– Meneküljünk a koronával együtt Ausztriába! kiálta Wawra, s általános
volt a helyeslés.
– Fussunk át a határon!
A király és a királyné is ezt találták legokosabb tanácsnak.
Hanem ekkor egy minden zsivajon túldörgő mély férfihang kezdett úrrá
lenni a zűrzavar fölött.
– Hallgassuk Zamojszkyt! zsivajgja a nép, s utat nyitott egy porlepett
lovag előtt, kinek két ágra nyúló fekete szakálla hosszan terült le
bivalybőr pánczélos mellén.
Zamojszky János mintaképe volt az igazi lengyel nemesnek.
Vagyonban gazdagabb mint a király; czímeiben «a római szent birodalom
herczege», Sandomir nádora, Zamojszcze várának örökös ura. S a hogy
termetével betölté azt az óriásra szabott pánczélt, úgy betölté
tetterővel a magán viselt czímeket.
Fia volt annak a Zamojszky Jánosnak, a ki Báthory Istvánt megválasztatta
lengyel királynak s az ellen trónkövetelőt, ausztriai Miksa főherczeget,
hadseregestől együtt foglyul ejtette, ki az orosz czárt a lengyel trón
zsámolya elé térdelni kényszeríté, ki Zamojszcze városában épített egy
várat és egy tudományos akadémiát – a saját költségén.
A fiára maradt örökségül megmutatni, hogy mire való a mesés kincs, az
erős vár, és a tudományok háza.
Akadémiájában neveltetett Lengyelország számára tudósokat, jó hazafiakat
és becsületes embereket: a várában pedig tartott jó katonákat és
hatalmas tüzérséget. Palotája tárháza volt a művészet és díszmű-ipar
remekeinek, miknek beszerzéséhez a jó izlést franczia és olaszországi
utazásában szerezte meg. Háza mindig otthona volt minden hazai és
külföldi tudósnak.
– A király futhat az országból, ha úgy akarja; de a korona nem fut el a
lengyel földről.
Ezt akarta az a dörgő hang tudtúl adni.
– Még áll Zamojszcze vára! s ha kell, daczolni fog a kerek világgal. A
kinek még van szíve, jőjjön velem. Nyitva a kapum jó barátaimnak, s nem
nyilik meg ellenségnek soha!
A király nem vette magára a kérdést, hogy van-e szíve? Ő a bolondja
tanácsát kivánta követni.
Luiza Mária mit tehetett volna egyebet, mint hogy férjét kövesse?
S ha a királyné azt határozta, hogy a határon túl fusson: nagyon
természetes, hogy udvarhölgyei is vele menjenek.
Hanem egy alak kivált a sok közül. Mária Kazimira, a két iker-leány
egyike.
– Én nem hagyom el ezt az országot, mely engem leányának fogadott; ezt a
földet, melyben férjem hamvai nyugosznak. Én megyek Zamojszcze várába!
S ez a mondás oly szikra volt, mely lángot gyújtott egyszerre ezernyi
ezer elbusult szívben. A gyávából hős lett, mikor azt látta, hogy a
gyengék leggyengébbike, egy özvegy, a ki még gyermek, lép előre,
szemközt az ellenséggel, s azt mondta: én jobban szeretem a hazámat,
mint az életemet!
A királyi pár azon vette észre, hogy udvaronczaival együtt magára marad.
Luiza Mária szíve megdobbant Mária Kazimirának e nagy elhatározásától.
Keblére vonta az ifjú nőt: legkedvesebb kegyenczét s marasztalni kezdé.
– Hogy mennél te Zamojszcze várába, hogy élnél ottan – egyedül?
Zamojszky János pedig már akkor abból az egy szózatból megtudta, hogy ez
a nő az, a ki az ő szívére legméltóbb ebben az országban.
– Nem fog egyedül élni Zamojszczéban e hölgy, nemes királyném: hanem
élni fog, mint az én párom, az én feleségem, Zamojszk úrnője.
S minthogy Mária Kazimira gyalog volt és mezitláb, félkezével fölemelé
őt magához, s odaülteté maga elé a nyeregbe s azzal a bámulat zaját
túldörgő hangon kiáltá hadnagyának:
– Vágtass előre Zamojszczéba! Lakodalomra készüljenek! Nászmenet jön a
házhoz! Ezt az egész vidám társaságot itten meghivom magamhoz
násznépnek! A ki vigadni akar, jőjjön az én házamhoz! Szívesen látott
vendég lesz mindenki!
S azzal szerelmes jegyesét egy előjáratott hintóba ültetve, a kocsi
mellett lovagolva kisérte Zamojszczéig; az egész menekülő tömeg:
asszony, gyermek, férfi, úr, koldus, gyalog, lóháton, szekéren tódult a
nyomába, s mindnyáját befogadta Zamojszcze vára.
És hét napig nem volt vége-hossza a lakodalomnak, a hol a násznép egy
egész vidék menekülő népsége volt. Ide futottak a Wisznovieczky
herczegek, az ifjú Koributh, s a Szobieszkyek anyja Theophila, két
leányával; a környék nemessége kincseivel és gyermekeivel. Mindannyinak
volt helye a vőlegény lakában.
Zamojszkynak telt az ilyen vendégségre. Tárházai tele felhalmozott
eleséggel; pinczéi borokkal. Az úri lakomáknál ezüst tányérról evett
minden vendég. Csak a kést, villát kellett magával hoznia hazulról, s a
vendégszerető házi gazda tréfái közé tartozott az, hogy mikor a vendégei
egy narancsot felszelnek, vagy egy diót feltörnek, abból mag helyett
fényes aranyak hulljanak a tányérára.
Ezzel a lakomával felelt Zamojszky a svéd királynak a pilaviczi
győzelemre.
S a tréfa annyira meglepte a győztest, hogy elkerűlte Zamojszcze várát.
János Kazimir király és a királyné pedig futottak a határon túl.