Az egy maga több, mint a király és a nemzet. Az lefújja a papirról a
porzóval együtt a ráirt betüket; egy embernek a szava megsemmisíti az
egész nemzetnek az akaratát. Ez az absolutizmus, a mit az egyes polgár
gyakorol az egész ország fölött. Az orosznál «czar kazál», a lengyelnél
«nye poz wolim». Ott: «én»: «egy úr»: «parancsolom». Itt: «én»: «egy
jobbágy»: «nem engedem». Dæmoni jelszó mind a kettő.
A ki a «nye poz wolim»-ot kimondta, az teljes életére el volt veszve,
mint ember. A háza táját elkerülte rokon, jóbarát, ismerős. Cselédjei
megszöktek az udvarából, jobbágyai kiköltöztek falujából, mert annak a
bérese és parasztja is ki volt péczézve s botba futott, ha más határba
ment. A házához vezető utakat elárkolták, a hidakat letörték, marháit
bitangba hajtották s ő maga szabadnak lett kikiáltva, mint a madár. A
tizennégy nap leteltével úton, útfélen lelőhette, agyoncsaphatta akárki.
Szántóföldei ugaron maradtak, mert a jobbágy nem szántott többé
robotban; a cselédek a kapufélfától vettek búcsút, s a nemes ember
tenyere nem arra való, hogy azt az eke szarva feltörje. Ezentúl már csak
úgy fog éldegélni, mint nomád őseink: maga eljár az erdőre, nyulat, őzet
lőni, s az egyetlen asszony, a ki híve maradt, a király elvetett
szeretője, az alatt a kertben kapálgat, borsót fejt, káposztát öntöz:
abból élnek. Őszszel gomba is terem az erdőn, azt összegyűjtik, s a
somból lehet pálinkát főzni. Ha a tenger közepén egy korál-zátonyon
laknék, nem volna jobban száműzve.
De azért meg van az az öröme, hogy egy egész országot halomba
dönthetett! Egy szava elég volt, hogy a nagy alvó óriás fülébe kiáltva,
mikor az legjobban álmodik hatalmas hadseregről, dicső csatákról, fényes
diadalokról, fölébressze azt, s aztán ne lásson mást, mint lánczokat,
rongyokat és férgeket a testén.
S erre elég volt az ő egyetlenegy szava.
Hogy mi lett annak a következése, azt csak képzelete mesélte el neki,
mert hisz hírmondó nem taposta le a füvet az ő házának udvarán, hogy
elmondja neki, hányféle ellenség dúlja azóta az országot? hogy a muszkák
már elfoglalták Lithvániát s Lembergig száguldoznak portyázó hadaik,
hogy a svédek már Varsó alatt harczolnak; hanem beszélt neki
éjszakánként a tűzfénytől vereslő ég alja; köröskörül a láthatáron
felgyújtott falvak, városok lángja pirítja meg az eget: ott mindenütt
ellenség jár. Az ő vidékét kikerüli az. Mikor az elvadult, bozóttá vált
földek határához ér, a hol az utat benőtte a tövis, ott megfordítja a
lovát, s igyekszik az átkozott földről elmenekülni, a hol a gazda maga
sem eszik kenyeret.
S az ellenmondás dæmonának öröme telt ebben. Hozzá csak a csatatéren
jóllakott hollók látogattak el, azokkal beszélgetett.
A király fut. Nincs hová fejét lehajtania. Mint a szarvast a kopófalka,
úgy üldözi az ellenség. Ég a lába alatt a föld. És mindez egy embernek
egy szavába került; egy kicsiny kis embernek, a kit nem vesz észre
senki, csak a mikor felgyújtja az országot, akkor jegyzik fel a nevét. S
ebben a lángban van boszú és dicsőség. A ki szeret ezeknél melegedni,
miért ne gyújtaná fel a hazáját, ha megharagudott a királyára?
Az elátkozottaknak voltak ünnepnapjaik is. Mikor a megbélyegzett ember
éjjel valami nagy égés verőfényét látta az égen, akkor hajnalban
elindult azon táj felé. Nem kellett félnie, hogy honfitársaival
találkozik össze. Ott az ellenség jár: – jó czimbora! Attól már nem kell
neki félni. Azok is tisztelték az ő átkozott hírnevét. Olyankor aztán
örömhírekkel megrakodottan tért haza a puszta lakba, s friss vad helyett
friss rémtetteket rakott fel az inséges asztalra. De hát nem többet
ért-e az az úri asztalok minden csemegéinél, hogy gróf Konyeczpolszky
elfogta a lázadó kozák vezér, Bogdán feleségét és fiát, s megölette mind
a kettőt. A kozák vezér aztán visszafordult, ő meg Konyeczpolszky várát
foglalta el, annak is volt felesége és két fia: azokat a kozák a lengyel
tábor szemeláttára keresztre feszítteté, «mint Krisztust és a két latort
a Golgotán!» – Hogy a kiüldözött socianusok, a kozákokkal együtt
visszatérve, összefogdosták a kolostorból a szerzeteseket és az
apáczákat, s kényszerítek őket egymással házasságra kelni, s úgy vitték
el rabságra; hogy Csapliczky lengyel vezér az elfogott kozák hetmánt, ki
városostól együtt feladta magát, kivégezteté: de nem hóhér keze által,
hanem szakácsával ölette le, ezt a csúfságot egy egész ország vére sem
lesz elég lemosni. Ha agyonkínoztatta volna, azt még megbocsátaná a
kozák, de hogy a szakácsával ölette le, mint egy ludat: azt nem.
S az elátkozottnak ezt jólesett tudni.
Fut már a király és a királyné; pusztáról pusztára! A mely házban este
lefekszik aludni, abban nem talál nyugtot reggelig! A svéd had
elfoglalta nagy Lengyelországot. A főrendek csapatostól sietnek eléje;
nem harczolni: meghódolni. Csak Krakkó áll még, az őrzi a koronát, a
kincstárt, a templomok ékszereit és a pactum conventumokat.