A tatár fejedelem behívta a törököket, a kozák attamán pedig az
oroszokat Lengyelországba, az egyik dél felől, a másik kelet felől
pusztította az országot. János Kazimir királynak bő alkalma nyilt
királyi hatalmát érvényesíteni a haza külellenségei rovására, hanem hát
arról ő nem tehet, hogy a jezsuita köntös hosszabb a királyi palástnál.
Neki elébbvaló dolog volt az, hogy az országából kitisztítsa a
lutheranusokat, anabaptistákat és sociniánusokat s elkérje kölcsön
Spanyolországtól a szent inquisitiót. Divatba jött a máglya és a
keresztre feszítés. Mindenekfelett pedig arra fordítá figyelmét, hogy az
őt nyilvánosan meggyalázó Radziejowszky Jaromiron fejedelmileg boszút
álljon. A felségsértő férj a senatus elé idéztetett, s ott egy
szavazattöbbséggel elitélték halálra és egész nemzetségét örök
becstelenségre, czímerét összetöretésre; még a lovát is elitélték
megnyúzatásra, a házát is elitélték földig lebontatásra, még a földeit
is elitélték – sóval bevettetésre.
(Az egy többséget tevő szavazat annyi pénzébe került a királynak, hogy
abból egy ezredet ültethetett volna lóra a kozák ellen.)
Az itélet mind rendén végre is hajtatott, egész Radziejowszkyig, a ki
nem engedte magát nyugodtan lenyakaztatni, a hogy czivilizált népeknél
van már begyakorolva a nemesi rend, hanem birokra kelt a fogdmegekkel, s
barbár módon keresztül vágta magát rajtuk és elmenekült.
János Kazimir rövid időn megtudta, hogy hová szökött Radziejowszky?
A lengyel két dolgot tud mesés módon. Szeretni és gyűlölni. Hazáját
szeretni, s az idegent gyűlölni. Hanem a mit még jobban tud, ez:
«gyűlölni a maga fajtáját».
Ha a lengyel megharagszik a saját nemzetére, az kiengesztelhetlen. Annak
a haragja nem olvad fel az anyja könyjeiben, mint Corioláné.
Radziejowszky Jaromir Károly Gusztáv svéd királyhoz menekült. Magával
vitte az itéletet, melyet János Kazimir ellene kiadott, s nem kért
kevesebbet a svéd királytól, mint hogy indítson háborút a lengyel király
ellen.
A svéd király elolvasá az itéletet s biz azt elég sulyosnak találta, de
az, hogy egy király «egy» jobbágyát igazságtalanul elitélteti, még nem
ok arra, hogy őt a szomszéd király haddal megtámadja.
– Csak olvasd végig! mondá a lengyel nemes. Egész a névaláirásig.
János Kazimir neve után következtek a szokásos czímek, a mik közé ő ezt
is felvette: «Svédország királya».
De ez már elég ok volt arra, hogy Károly Gusztáv rögtön háborút indítson
János Kazimir ellen. A svéd hadak még arra sem vártak, hogy az új
házasok a mézes heteiket eltöltsék; jöttek pihent erővel nagy
Lengyelország ellen Pomeránia felől. Ez már a harmadik ellenség volt: és
a legfélelmesebb.
És a lengyel királynak még mindig nem volt több hadserege annál az
ezerkétszáz főnyi testőrcsapatnál, a mire a rendes hadsereget az
országgyülés leszállítá.
E végveszedelemben újra lángra lobbant a lengyel szívekben a
honszeretet, az összehivott országgyülés csodáit idézte elő az igaz,
nemesi áldozatkészségnek. A főurak felajánlották banderiumaikat, az
egyháznagyok kincstáraikat nyiták meg, elhatározták, hogy minden nemes,
a húsz évestől az ötven évesig, lóra üljön, a városok lövészcsapatokat
állítsanak ki, a tüzérség lovakat kapjon, a vezéreknek a zsold
utalványoztassék, a paraszt élelmiszereket szolgáltasson az
egybegyűlendő hadseregnek, s annak fővezére legyen maga a király. Ha
akarta, oly haderőt állított ki Lengyelország, hogy muszka, kozák, svéd
és török imitt-amott szedi össze magát, úgy elpaskolják egyszerre mind a
négyet!
Ha akarta!