Mikor Radziejowszkyt a templomajtóban elfogták, a szegény, félrerugott
asszonynyal és porontyával senki sem törődött. Azok mehettek, vagy fekve
maradhattak, ha felkelni nem bírtak.
Mégis akadt egy ember, ki beléjök botlott. Sziczinszky Bogiszlávnak
hítták.
Regényesebb volna, ha úgy adnók elő, hogy ez valaha imádója volt az
elvetett asszonynak, s most kétségbeesésében ő jött oda, kezet nyújtani
neki, hogy bukásából felemelje; de vázlatunk ily symmetrikus vonásokat
nem tűr. Ennek minden része sajátságos, idegenszerű, a népfajt erős
kifejezésekben jellemző ötletekből áll. Sziczinszkynak nem volt semmi
köze ehhez az asszonyhoz: csak azt látta, hogy sír, s két férfi által
ide-oda rugdostatik, az egyik a férje, a másik a szeretője: a király, a
ki most épen esküvőjére megy, s hogy van egy kis gyermeke, a ki
görcsösen kapaszkodik a nyakába s mind a ketten félmeztelenek, majd
megfagynak. Ez elég ok volt Sziczinszkynak, hogy felszedje őket a
földről, felültesse a szekerére, bele takargassa saját bundájába s
elvigye őket magával haza Bielogrodnoba, ahol jószága volt, rajta szép
háza, udvartelke: ott elfér asszony és gyermek. Az asztalnál is lesz
majd számukra hely.
A hazavitt asszony aztán elbeszélte gazdájának, a mik vele történtek.
Nagyon szomorú mese volt az. Senki sem volt olyan hibás, mint a király.
Sziczinszky igazi lengyel volt, a kit az idegen szenvedés boszura
ingerel. A maga baját nem bánja a lengyel; de a másé miatt képes
megváltoztatni az egész életét. Az, hogy az ő majorsága épen útjába esik
a dúló tatár-hadnak, nem aggasztotta; csak azon dúlt-fúlt egész nap,
hogy ezért a szegény asszonyért hogy álljon boszút? Nem szólt neki
semmit, nem biztatta, nem fenyegetőzött: a lengyel nem szokott kérkedni
a tett előtt; tett után inkább.
A világtörténetnek még egyszer föl kellett jegyezni azt a mesébe illő
harczot, mely Menelaus elcsábított felesége miatt támadt. A
Radziejowszky felesége miatt támasztott hadjárat még a trójai
hadjáratnál is siralmasabb volt: csakhogy az Iliász dicső hérószharczai
nélkül.
Valami nagyra kellett magát elhatározni a lengyel nemzetnek, hogy a
végveszélyből kimeneküljön. S az elhatározás nehéz volt, mikor mindenki
tudta, hogy a legnagyobb bajnak a király az oka, a ki háromszoros esküt
tört meg, a mikor mint bibornok, trónörökös és vőlegény egy férjes nő
hűségét kisértetbe vitte. Haragudtak is rá sokan s a felkelés és a
subsidiumok megszavazása kétséges volt az országgyülésen. Mikor
egyetlenegy szó elég a határozatot meghiusítani.
Azonban hat hét nagy idő, a mi az országgyülési idény tartama. Ez alatt
az ellenkezőket minden oldalról körülvették, puhították. A szájasabb
követeket kiszemelték, kapaczitálták, lekenyerezték, lehizelegték. A
jezsuiták ékesenszólása hatalmas; még hatalmasabb ékesenszólása van az
asszonyi szép szemeknek; de leghatalmasabb ékesenszólás adatott annak, a
kinek a hangja rekedt: az aranynak. A kit a papok meg nem tudnak
puhítani a pokol félelmeivel, a kiket Luiza Mária és Leonora igéző
szemei meg nem babonáztak, azt megtéríték Bethune marquis szent-György
lovagjai, a minők a tallérokra és arany pénzekre verve vannak. A hatodik
héten már nem lármázott senki.
A lármázó követeknél azonban sokkal veszedelmesebb kategoria a
hallgatóké. A kik sunynyognak, hátukat oda támasztják a falhoz, a
szájukat a markukba fogják s mikor megszólítja őket valaki, nem engednek
a szemükbe nézni s ha feleletre kényszeríttetnek, azt mondják: «Isten
tudja, hogy lesz, mint lesz?» vagy a fejöket bólintgatják, s azt mondják
mindenre: «jól van, jól!»
Ezekkel is el tudtak bánni. A mely nap a nagy szavazásra került a sor,
reggel minden követnek meg kellett előbb gyónni és áldozni. A gyónó
czédula nélkül senkit a gyülésbe nem eresztettek. Ez nemcsak az
ünnepélyesség végett történt, hanem azért is, nehogy valami alattomos
socinianus, vagy egyéb schisma-követő lopózhassék a gyülekezetbe. A
gyóntató jezsuiták aztán, a kinek a fülbesugásából azt tudták ki, hogy a
szíve ránczai között az ellenmondás szándékát rejtegeti, annak az
áldozat-ostyában egy kis gyönge, ártatlan altatót adtak be, a mitől a
dissidens majd szépen aludni fog a maga helyén, mindaddig, a míg a «Te
Deum laudamus» éneklésre fel nem rángatják. Hiszen aludni az
országgyülésen másutt is divat, s nagy csoda, hogy egyéb európai
parlamentekben még eddig be nem hozták ezt a módját az ellenzéki siró
gyermekek elcsendesítésének.
Így el volt készítve minden a legszebben. Az országgyülés bezáró ülését
maga a király nyitá meg, a koronás királynéval az oldalán; együtt voltak
az érsekek, a püspökök, a harmincz palatinus s a nyolczvan castellán, a
százhatvan sztaroszt, és a szejmikik követei, a «drobna schlachta»
szóvivői, és azután a városok képviselői is, de a kiknek együttvéve volt
csak egyetlenegy szavazatuk. (Ne titkoljuk, hogy ez 48 előtt
Magyarországon is így volt.) A «veni sancte spiritus!» eléneklése után,
az ország marschallja Lubomirszky felolvasá azt a hosszú jelentést,
melyben előadatott, az országnak jelen szorongatott helyzete s mindazok
a módszerek, a mikkel ennek elfordítására a siker reményével működni
lehet.
A ki magától a hosszú szónoklattól el nem aludt, azon segített a
jezsuiták laudanuma; a dissidensek horkoltak; a hű karok és rendek alig
várhatták, hogy a marschall összecsapja a testes iratot, s ők felállván
helyeikről unisono felkiálthassanak: «helyeseljük!»
Hanem a mint a choralis lelkesedés hangja elcsendesült, mielőtt a
marschall ráüthette volna a pecsétet a megszavazott törvényre, egy mély
dörgő hang felkiáltott valamelyik ablakfülkéből:
– Nye poz wolim!
Az ellenmondó Sziczinszky volt.
E fatalis kiáltás után hirtelen felszakítá az ablakot és kiugrott azon
át az utczára.
Ha benn marad a teremben, bizony darabokra aprítják! Hanem künn az
utczán nem bántja senki. A követ teste sérthetetlen az országgyülés
előtt és azután tizennégy napig; csak benn a teremben forog abban a
veszélyben, hogy a szomszédjai levágják a nyakát, ha kimondja a
veszedelmes szót, vagy a torkába fojtják azt, ha észreveszik, hogy ki
akarja mondani.