Hanem ez mind nem akadályozta azt meg, hogy a zűrzavar közepett is meg
ne tétessenek az előkészületek a királyi menyegzőhöz, Luiza Mária és
János Kazimir között.
Az új király talán szerelmével is adós volt az özvegy királynénak, de
hálájával mindenesetre tartozott neki. Az tette őt meg királynak.
Bethune marquis, a kincstárnok, mondhatná meg, hogy hány kiürült pénzes
láda siratja azt az általános lelkesedést, a mely János Kazimir számára
Ulászló ravatalából trónlépcsőt csinált? Ezt vissza kell fizetni.
Luiza Mária azt hitte, hogy végre feltalált János Kazimirban egy
«csillagot», mely azt a végtelen sötétséget, a mi egy napjától
megfosztott női szív, át fogja derengeni. Nem a bálványozott hős ugyan
ez, de mégis dalia és nemes ember.
Azonban még a menyegző előtt történt valami baleset, a mi még ezt a
halvány csillagsugárt is kioltotta.
Mikor a király menyasszonyát kézen vezetve, a székesegyház lépcsőin
fölfelé haladt, egyszer csak útját állta egy férfi a templomajtó előtt.
A templom-bejárat előtti csarnokot, mint rendesen koldusnép ülte tele,
azok között senkinek se tünt fel egy marczona férfi-alak, kopott
gúnyában, meg egy fiatal sápadt nő, egy ingben, mezítláb, ki hosszú
leomló hajával takargatja ölébe buvó félmeztelen porontyát.
Mikor a királyi jegyespár a templom küszöbére lépett, eléjök toppant a
koldustömeg közül ez a férfi, felrántva karjánál fogva a reszkető
asszonyt térdepeltéből.
– Ismersz-e engem? János Kazimir! kiálta a vakmerő a királyra. Hát ezt
az asszonyt ismered-e, kis porontyával? Én vagyok Radziejowszky Jaromir,
s ez itt a feleségem, a te szeretőd, a kit te elcsábítál; ez a te
gyermeked, a kinek atyja lettél. Nem ismered-e őket?
– Őrült vagy, mondá a király, s félre akarta tolni maga elől a dühöngőt.
De a sértett férj megragadta vállán a királyi palástot, s fékezhetlen
dühvel kiáltá:
– Nem mégy be a templomba, míg szónak nem állsz! A míg bibornok voltál,
nem támadhattam fel ellened, nagyon magasan voltál hozzám; de most már
csak király vagy, most elérhetlek. Én ezt a nőt és gyermekét kitaszítom
házamból, egy ingben mezítláb: a tieid. Vedd fel, vagy taposd el: a
tieid. Ezt tedd királynéddá, azt tedd trónörökösöddé: mert a tieid.
Esküszöm az élő Istenre!
S azzal a reszkető asszonyt gyermekével együtt odaveté a királyi pár
lábai elé.
Luiza Mária bámulva látta biboros vőlegénye arczán a férfi-gyalázó
sápadtságot, az ijedséget, s a mi ezt felváltá, az nem a nemes harag
pírja volt, hanem a gyáva szégyené, a kelepczébe jutott hazugságé.
Szemei zavarodottan kapkodnak segély után, fagyos keze reszket
menyasszonya kezében, nincs egy szava sem ahhoz a nőhöz, ki zokogva
borul lábaihoz, s hosszú selyem hajával söpri a hideg márványt; sem
ahhoz a gyermekhez, ki kérő kis kezeit összekulcsolva emeli fel hozzá,
sem ahhoz a koldushoz, ki úgy tart leczkét a királynak, mintha ő volna
annak a bírája.
– A mit vétettél mint pap, tedd jóvá, mint király! Mert ha te becsuktad
előttem, mint pap, az üdvösség ajtaját, én becsukom előtted a templom
ajtaját!
S az őrjöngő még megtette volna, a mivel fenyegetőzött, ha Lubomirszky
és Bethune meg nem ragadják s a testőrök segélyével félre nem hurczolják
az útból a férfit, nőt és gyermeket, a kiknek sírásuk, átkozódásuk még a
templomba is utánuk hangzott, s belekiáltott a «Domine Salvum fac regem
et reginam» khorusába.
És ezzel az indulattal járulhatott az eljegyzett fejedelmi pár az oltár
elé, tanunak hívni a szerelem esküjéhez «azt», a ki a szivekben olvas.
János Kazimir ajkain reszketett az eskümondás, a boldogságról, a
szerelemről, az örök hűségről beszélő szózat, míg lelkében a szégyen, a
harag s az önvád dæmonai lázongtak; de a menyasszony szívvilágának ez
volt az utolsó napelsötétedés: az a félretaszított asszony, síró,
imádkozó kis gyermekével úgy állt a férj és feleség szíve közé, mintha a
hold sötét tekéjét örökre ott felejtené egyszer a boszúálló világ-úr a
nap és a föld között. A férj arczának minden glóriája eltünt örökre.
Csak kezeik lettek összekötve, sziveik soha.