Ez rendbe hozatván, előállt Bonzi bibornok, a pápa nuntiusa, s felolvasá
az egyházfejedelem brevejét, mely által János Kazimir bibornokot papi
esküje alól feloldja.
A volt bibornokot levetkőztették egyházi köntöséből, ledörzsölték
tonzurájáról a szentelt chrysma nyomait, s ezután ugyanazon érseki kezek
felkenték a homlokát, hogy képes legyen királyi korona viselésére, s
ráadták a fejedelmi mezt, fejére tették a koronát. Mint bibornok ment be
a templomba, mint király jött ki belőle.
De nagyon szorult király volt ebben az órában. Elmondhatta magáról, hogy
egész országa abból a térből áll, a mit a kardja hegyével körül
keríthet.
Országa fővárosának minden hostádjában ellenség tábortüzei égnek.
Azok között legnehezebb ellenfél a két idegen (bár nem a
legelkeseredettebb). Legelőször is ezektől kell megszabadulni. A
honfitárs ellenségekre majd azután kerülhet a sor.
Mindössze ezerkétszáz testőrből állt az új király egész hadserege.
Tegnap még pap volt, ma már hadvezérnek kellett lennie. Az is a kor
szokásaihoz tartozott. Sok püspök, a ki írni nem tudott, a kard
markolata végén hordta a bevésett névbetűit, s úgy ütötte azt rá a
pergamenre aláirás helyett.
Az özvegy királyné így szólt az új királyhoz:
– Te menj a magad hadseregével Bogdán ellen, én megyek az én haderőmmel
Izla khán ellen, s majd a hol ismét egymásnak nyujtjuk a kezeinket, az
lesz igazán a «kézfogó».
János Kazimir meg volt felőle győződve, hogy a királynénak is van
hadserege, s a lengyeleknél nem szokatlan az, hogy a nők vezessék
harczba fegyveres hadaikat.
A király tehát úgy tett. A maga hű csapatjával kivonult a kozákok ellen,
hanem aztán, mikor meglátta azoknak sokaságát, mást gondolt.
Elküldé a követét Bogdánhoz. A követ elvitte magával a fejedelmi pálczát
és a lófarkat, az uralkodás és fővezérség jelvényeit az attamánnak a
király nevében, felajánlva neki a békés szövetséget azon esetre, ha az
attamán segít a királynak a dúló pogány tatárokat elverni a nyakáról.
A kevély, elbizakodott kozák vezér visszautasítá a fejedelmi
jelvényeket.
– Nem vagyok én gyermek, hogy nekem fakardot, meg csörgetyűt küldjetek
játszani. A tatár nekem szövetségesem, s a pogány nem roszabb nekem,
mint a jezsuita. Nem én kérdezem a ti ma csinált királyotoktól, hogy
megengedi-e nekem, hogy attamán legyek? hanem ő tudja meg én tőlem, hogy
mi áron engedem meg neki, hogy király legyen.
Azzal előhozatott egy ökörbőrt, egy egész kicserzett ökörbőrt, a minőből
a bocskor-talpakat szokták szabni; neki hasaltatott egy pópát, a ki
tudott a betűvetés mesterségéhez s teleiratta azt követeléseivel, a mik
között a legutolsó volt az, hogy a többiek pontos megtartása végett a
kozákok követei ott üljenek a lengyel országgyülésen s a metropolitájuk
karszékkel és szavazattal bírjon az országtanácsban.
Bogdán vezér azt hitte, hogy ha mindez ökörbőrre van írva, akkor jobban
megmarad. Ezt azután összegöngyölítve az ajándékpálczával és lófarkkal
együtt a követ hátára rakta, az úgy tért vissza, mint egy csizmadia a
vásárból.
János Kazimir és országnagyjai elszörnyedve olvasták a hallatlan nehéz
föltételeket, a mik között voltak egészen teljesíthetlenek is; például,
hogy a jezsuiták hatalmaskodása megszüntettessék, hogy a zsidóktól az
adóbérlet elvétessék. Ámde János Kazimir nagyon jól ismerte azt a
jezsuita szabályt, hogy «mikor nagyon meg vagy szorulva, igérj meg
mindent, messze van Rómától Jeruzsálem, még messzebb van a földtől az
ég, de legmesszebb van az igérettől a megadás».
A király tehát aláírta az ökörbőrt, rá is akasztotta a függő pecsétet, s
úgy küldte vissza azt megerősítve Chmielniczky Bogdán fejedelemhez,
kérve őt szépen, hogy már most hát menjen haza békével a maga országába.
Bogdán vezér azonban ekkor azt mondta, hogy meg kell várnia, mit szól a
szövetségese, Izla khán, ehhez a kiegyezéshez? s az alatt gondolkozott
rajta, hogy mit lehetne még követelni a királytól?
Izla khánnal, a másik ellenséggel, azonban sokkal jobban tudott elbánni
a másik hadvezér, a királyné. Nem vitt ellene se hadsereget, se követet
nem küldött hozzá: maga kereste őt fel tábora közepén, s csak kincseit
vitte magával, és talán még egyebet is. Az asszony-hadvezér nem nyerte
meg, nem verte meg az ellenséget, hanem megvette azt, s a tatár vezér
eladó volt. A míg Chmielniczky Bogdán azon törte a fejét, hogy mi
jogokat követeljen újból a szövetséges tatárok számára, azok egyszerre
csak rajt ütöttek, s buzogánynyal verték a fejébe azt a tudományt, hogy
a pogány is rosz, a jezsuita még roszabb, de legroszabb a kettő együtt.
Luiza Mária diadalmasan érkezett a királyhoz, egyik ellenséggel
elkergetve a másikat s a futók táborhelyén keresztül nyujtá kezét a
megszabadítottnak, s az igazán örvendetes kézfogó volt.
Chmielniczky Bogdán ugyan már magával vitte az aláirt ökörbőrt, de biz
azt a szép darab bőrt kár volt elrontani azzal a sok ráfirkált betűvel,
mert nem elég ahhoz a király aláirása, abba még a rendek is
beleszólanak. Mikor a convocatios országgyülésre feljöttek a kozákok
követei, azokat a nemesi rendek az ablakon dobálták ki; a metropolitájuk
jobban járt, mert azt be sem eresztették.
Mire azután újból elkezdődött a kozák lázadás, tatár pusztítás.