Fényesebb temetkezési pompa még aligha kísért fejedelmi halottat
sírboltjába, mint IV. Ulászlót. Először is a szandeczi palatinus
banderiuma összeverekedett a lyubomiri palatinuséval a fölött, hogy
melyiké legyen az elsőbbség a koporsó kíséretében, kicsinyben mult, hogy
a fáklyákkal fel nem gyujtották a királyi várlakot. Azután a Krakkó
elővárosban a köznép megrohanta a zsidókat, a kik a meghalt király
kegyenczei voltak, s azoknak az összetörött butoraiból máglyát rakott a
piaczon, s azt meggyujtotta, a félmeztelen asszonyok, gyermekek, vének,
jajgatva menekültek végig a Dluga és Viedova utczákon, a királyi
gyászpompa processiójával szemközt; a Prága külváros felől pedig egyre
terjedő füstfelleg hirdette a nagy vésztüzet, a mit a felzendült kozákok
támasztottak, kik tatár csapatokkal egyesülten, most találták eljöttnek
az időt, hogy hangosan követeljék a magok számára az egyenjoguságot az
országgyülésen, s érsekük számára az ülőhelyet az országtanácsban.
Most ők voltak előnyben a lengyelek fölött, mert az ő fejedelmük lovon
ült, ezeké pedig a ravatalon feküdt. Minden utczán másnemű tumultus,
zendülés, lázadás pusztított, gyujtogatott, s a gyászpompa harangjai
közé a külvárosok félrevert harangjai, s a lázadók ágyú- és
puskaropogása vegyíték ijesztő zajukat.
S e zürzavar közepett a Szent-János székesegyházban az elhunyt király
requiemén énekelték a karok a szent zsolozsmát: «lux perpetua luceat
ei». A pontifikáló bibornok maga a király öcscse volt: János Kázmér.
Ha Luiza Máriát megdöbbenté a vadászköntösben vágtató lovag alakja, ki
őt magányában meglepve, vakmerő, luxuriosus tekintetével megalázta és
felmagasztalta: mint királynőt megsérté, mint nőt, meghódítá: úgy most
ugyanazon alak, az oltár előtt állva, az egyházfejedelmi biborpalástban,
arczán a világ fölött álló lelki nyugalom kifejezésével: az egekig
emelte. Ebben a nehéz órájában a világbomlásnak, úgy állt ott a főpap,
mint az őskeresztény patriarkák mintaképe, rendületlenül, félelem
nélkül, kezében a görbe pásztorbot, a mi minden fegyvernél, minden
jogoknál hatalmasabb. A nyugodt mosolygás arczán a vész közepette olyan
volt, mintha dicsfény venné azt körül.
A mint a gyászszertartás véget ért, még a ravatalt szét sem bontották,
melyről a király koporsóját az imént beszentelve, leszállíták a
sírboltba, midőn egy hang felkiáltott a gyülekezetből:
«Tartsunk országgyülést!»
Ez nem volt szokatlan. A lengyel országgyülésnek lehetett helyiséget
változtatni. Ha sürgős volt a dolog, hirtelen összeütöttek bármely
szabad téren deszkából egy tágas köröndöt, s meg volt az országház; ha
nem lehetett ott tanácskozni a rakonczátlankodók miatt, összebeszélt az
egyetértő többség, összegyűltek egy templomba, vagy egy palotába,
kikiáltották, hogy «itt az országgyülés» s mire a dissidensek neszét
vették a helyváltozásnak, meghozták a határozatot. Mert a
határozathozatalhoz egyértelműség kellett: egyetlenegy «nem akarom!» szó
szétrobbantotta az országgyülést.
Ezúttal jól volt szervezve a cselszövény. A választott elnök,
Lubomirszky György, elfoglalta az elnöki széket a ravatalon. Egyúttal az
elnök maga volt az indítványozó.
Előadá a nemes követ azoknak, kik mind az özvegy királyné hívei voltak,
hogy az ország mily végveszély válságát éli; fejetlenség a hívek között,
és sárkányfejűség a lázadóknál. A zendülés magában a fővárosban is
szerteszét dúl. Szövetséges kozákok és tatárok egyszerre ellenségekké
váltak. Chmielniczky Bogdán attamán és Murai khán tűzzel-vassal
pusztítják a vidéket, s nincs ember, a ki az ellenállást vezesse. Az
országnak király kell, azonnal és rögtön. Király, a kinek helyén van a
szive, a ki a legnagyobb vész óráiban hivei között jelen van és őket
vezetni kész, ki az ég áldását s a pápa beleegyezését előre is
biztosítja: csakhogy rá nem mutatott János Kazimir herczegre.
A nemesség nem várta végét a beszédjének, hanem közberivalt, kiáltva
«János Kazimir király» nevét. Ulászló még hallhatott belőle valamit,
csak akkor csapódott be utána a kriptaajtó.