Ez időtől kezdve Ulászló nem sok emlékezetre méltó eseményt jegyzett fel
a világtörténet krónikájába; de még a felesége naplójába sem. A
kozákokat engedte lázongani, a tatárokat pusztítani, a jezsuitákat
hatalmaskodni s a feleségét unatkozni.
A nyakán golyvája támadt, a mi még jobban ékteleníté, s elébb-utóbb
megfojtással fenyegette.
Még az is a sors satyrája, hogy a lengyel királyok (valamint a franczia
királyok) kiváltságai közé tartozott az, hogy ujjaik hegyének
érintésével golyvásokat gyógyíthattak meg, s most ime maga a csodatevő
kapta meg azt a bajt, a miből azért nem lehetett meggyógyulnia, mert ő
maga volt a király.
Utoljára a király belefáradt a sok opoponaxba és sparadraxba. Az
orvosát, a tudós Quartesiust kinevezte a fratres piarum scholarum
egyetemébe medecinæ professornak, maga pedig megszökött tőle, kivitette
magát a radzimini vadászkastélyába, egész udvari kiséretéből nem vive
mást magával, mint a feleségét, meg a bolondját. Ott egy czigány
asszonynak a tanácsára azt cselekedte, hogy félretett minden orvosságot,
s nem használt egyebet, mint a vadas kertje közepén a sziklából kiömlő
forrás tiszta vizét, a minek csodatevő hatásának kellett lenni.
S az ostoba együgyű czigány asszony még megtette volna azt az
ügyetlenséget, hogy csupa tiszta forrásvíz itatással kigyógyítsa a
királyt, ha történetesen ugyanaz a forrásvíz a királynét még hamarább
meg nem gyógyította volna.
Ulászló mindennap négy vederrel megivott abból az áldott forrásból, a
királyné pedig mindennap kétszer megfürdött benne.
Gyönyörű, csendes olympi hely volt az a forrás, hová csak az istenek
leskelődhettek le biboros felhők közül. A vadaskert különben is magas
palánkkal volt körülkerítve, azonkívül minden úton, mely a forrás
tájékához vezetett, fegyveres őrök voltak felállítva, hogy emberi
lénynek még véletlenül sem lehetett odatévedni.
Luiza Mária sokszor elnézegette magát abban a sötét tükörben, a mit a
fenyvesektől beárnyékolt vízmedencze tartott eléje s míg tündöklő bájait
a csendes víztükör eléje tárta, gondolkodott rajta magában, hogy lehet-e
szomorúbb alak a világon, mint egy öreg lengyel királynak a felesége?
Egy kis falevél, mely a víztükörre hullott, s a tündér alakot
szétzilálta, azt mondá neki, hogy annál még szomorúbb alak egy lengyel
királynak az özvegye.
Az jobban el van temetve, mint a holt férj.
Egy meleg nyári délután, mikor tündér grottájában saját képmásával ott a
víztükörben ismét tanácsot tartott, egy nézője is akadt dianai
élvezetének. – Actæon: csakhogy már a metamorphosis után: egy gyönyörű
tizenhatágas gím. – Nem a hódolat hozta ide: szomjas volt. Bizony olyan
nyugodt tekintettel nézte az istennői alakot ott a vízmedencze közepén,
a míg a vizet szürcsölé, mint – akár maga a férj. A mint elverte a
szomját, megint odább ment. Az ő eszményképe a vad szarvas ünő, nem a
tündérkirálynő.
Azonban nehány percz mulva ijedelmes csörtetéssel tör vissza a nemes
vad, s keresztül szökellve a patak medrén, a sűrű pagonyba menekül.
Nyomban utána pedig egy lovag vágtat, épen a királyné tündéri rejteke
mellett.
Az egész megjelenés egyszerre meglepő és felháborító volt a királynéra
nézve. Hallatlan vakmerőség volt az, hogy a király parkjában valaki
szarvasra vadászni merjen, s azt a tilalommal körülvett forrásig
üldözze; de maga a tilalomtörő alak külseje is egészen szokatlan.
Viselete nem lengyel nemzeti öltöny, hanem inkább olasz, vagy spanyol;
fején piros barét, lengő tollal; nyakán, kézcsuklóin csipkefodrok:
öltözete fekete bársony, arany övvel derekán átszorítva. És arczán is
hiányzik az itteni férfiarczok minden kiegészítő része; nincs se
szakálla, se bajusza, haja nincs csimbókba kötve; hanem szabadon leng a
szélben. És azért mégis rajta a lengyel vonások, az erős arczcsontok, a
szögletes áll, a villogó sötét szemek; – délczeg, daliás alak.
S hogy vakmerőségét még megtetézze: midőn a patakhoz ér, a szarvast
üldözve s ott megpillantja a királynét, hirtelen visszarántja a lovát s
míg a meglepett hölgy leplét sietve burkolja maga körül, gyönyörteljes
ámulattal mereng el alakján.
A királyné lángban égő arczczal siet lebomlott haját fejére feltűzni.
Azt hiszi tán, hogy az a koronáját fogja jelvényezni?
A bámuló lovag megszólal, az elragadtatás forró hangján:
– Gyönyörű asszony!
Ez fölségsértés! Ily szót kiejteni a meglepett királyné előtt.
– Távozzál innen! kiálta a hölgy, én vagyok a királyné!
A lovag elmosolyodott: nem rémült meg. Azt válaszolta:
– Sajnálom, hogy nem én vagyok a király!
Azzal visszafordítá a paripáját, sarkantyúit oldalába vágta, s a merről
jött, arra ismét elvágtatott.
A királyné fel volt háborodva. Nevet sem tudott még adni felindulásának.
Harag-e az, a királynői büszkeség s a női szemérem megsértése miatt?
vagy bámulat és megdöbbenés? – Ilyen alak nem jött még az ő közelébe
soha. Hogy neki, a nőnek hódoljon, nem a királynénak. A ki nem azért
közeledik, hogy egy darab kenyeret kérjen, hanem hogy szemébe merje
mondani, hogy «szép asszony». A ki nem azért jön, hogy a királynénak
valamiféle szolgája legyen: «ura» akar lenni!
De hát ki ez? Honnan jött? Hova tűnt el?
Luiza Mária föltette magában, hogy a mint az első kertőrt találni fogja,
zajt üt és üldöztetni fogja a vakmerő betörőt, s a hanyag őröket, kik őt
idáig eresztették, szigorúan megbüntetteti. De mire az első őrhöz ért,
már elfelejtette a haragját, s mire a várkastélyba jutott, már el volt
határozva, hogy senkinek sem fog szólani az egész kalandról.
A bohóczczal találkozva, a király felől tudakozódott.
– Hogy van ő felsége?
– Sajnálom, hogy jobb hirt nem mondhatok; ma megint jobban érzi magát,
mint tegnap, felelte a bohócz.
– Mit csinál a király?
– Mikor alszik, akkor álmodik, s mikor ébren van, akkor velem
magyaráztatja az álmait.
– Bolondok foglalkozása.
– Nem az, királyné asszonyom. Az álmok beteljesülnek. Lásd, a mit te
első éjszaka álmodtál, menyasszony fővel, a varsói királylakban, már
közeledik teljesültéhez. Azt álmodtad, hogy egy királynak és egy papnak
a felesége lettél. No, király felesége már nem soká fogsz lenni. Aztán
jön a pap. Tudod, hogy az a lovag, a ki téged ma a forrásnál meglátott,
az egy pap volt.
A királynét a bámulat, a rémség és meglepetés némává tette. A bohócz
játszhatott vele.
– Pap volt biz az, még pedig bibornok. Olyan nagy úr, a kinek minden
szabad, még a királyi vadaskerten keresztül vadászni, még a királynét a
forrásnál meglesni is szabad. Ez a nagy úr János Kázmér, a király
testvére.
– A király testvére?
– Az bizony, s ha te akarod, utódja.
– Eszed vesztéd-e?
– Soha sem volt. Bolondokat beszélek. Az a hivatalom.
– Honnan tudod e találkozást?
– Madár nem vagyok, hogy a levegőből láttam volna meg; vakand nem
vagyok, hogy a föld alatt hallgattam volna ki. Találd ki, honnan tudom
azt, hogy ő azt mondta neked: «gyönyörű asszony!» te erre azt:
«távozzál, királyné vagyok!» s ő vissza ezt: «kár, hogy nem vagyok
király!»
– Ő maga mondta neked.
– Ő mondta nekem, hogy téged szeret.
– Hát tartsd meg magadnak, a mit most mondok, bohócz. Nekem van uram: a
király, a papnak van ura: az oltár. Ha nekem még erről, a mit most
mondtál, beszélni mersz valaha: hát a milyen tarka most az öltönyöd,
olyan tarka lesz a bőröd a korbácsütéstől.
– Előre is köszönöm. Hanem én már láttam olyan királyt, a ki az országát
felcserélte a mennyországgal, és olyan papot, a ki a mennyországát
fölcserélte a földi országgal. Nem szólok. Te nagyon szereted a királyt.
Félsz özvegygyé lenni. Hogy engedheted meg, hogy elhagyja magától
orvosát, gyógyerejű egész patikájával, s idejőjjön, egy czigánynővel
kuruzsoltatni magát? Nem vádol érte a lelked?
A királyné arcza égett attól a gondolattól, hogy lelkében a hohócz a
legrejtettebb gondolatokat is úgy olvassa, mintha az nyitott könyv
volna.
– Én, ha megengednéd, szólt alázatos bókkal Wawra, elhozatnám a tudós
Quartesiust, hogy vezesse tovább a király gyógyrendszerét, a mit eddig
oly bölcsen intézett.
– Tedd hát! rebegé a királyné, izgatottan futva el a bohócz gúnyosan
alázatos tekintete elől.
Tudós doktor Quartesius tehát ismét megérkezett a királyi beteghez,
elhozta magával csodatevő theriákjait, tapaszait, érvágóit és
köppölyeit, s folytatva megkezdett munkáját, olyan szépen visszavezette
a már-már gyógyulási útra tévedett fejedelmet a maga régi
rendeltetéséhez, hogy mire az ősz elhozta a sárga faleveleket, ő felsége
IV. Ulászló is fölcserélte földi országát a mennyországgal, a hol
nincsenek kozákok, vagy ha vannak, hát nem lehet rájuk ismerni, úgy
átváltoztak.