Luiza Mária nagyon megcsalódott férjében, a királyban. – Hiszen nem
férjet jött ő ide keresni, hanem királyt. – Álmai nem a szerelemről
beszéltek, hanem egy hatalmas nemzet fölötti uralkodásról. Föltette
magában, hogy elfelejti egészen a multat: azt az egész világot, melyben
növekedett, minden finom élvezeteivel, izgalmaival, cselszövényeivel s
megtanul egy vad, de nemes faj küzdelmeiben részt venni egy olyan férj
oldalán, a kiben megtalálta a Tamerlanok, a Tarikok, az Ivánok
eszményképét.
Ebben az eszményképben csalódott azután legkeserűbben.
Radziwill halála után megürült a főkincstárnoki állomás. Luiza Mária
némi kárpótlást akart nyújtani a D’Arquien családnak azért, hogy a
herczegi brevet Francziaországból oly sokáig késett, s ezt abban
találta, ha D’Arquien Leonora úgynevezett férjét, Bethune marquist
ajánlja kincstárnokul a királynak.
Luiza Mária e kérelmét megelőzte női szeretetreméltóságának egész
bűvhatalmával, hogy Ulászlót olyan kedvében találja, a milyenben Heródes
még Keresztelő János fejét is képes volt elajándékozni.
A király meghallgatta a hízelegve, vállhoz simulva, arczczirógatva
elmondott kérelmét a királyi feleségnek, s azután ő is hasonló
nyájassággal sugá a fülébe:
– Mit ád a marquis?
A királyné hátrahökkent.
– Mit ád a marquis? Miért? És kinek?
– Hát azért a nagy hivatalért: neked? Pénzt? Mennyit?
– Nekem? Pénzt? Hivatalért? A királyné nem akarta megérteni.
– Hát természetesen. Ez a királyné dolga. Az első feleségem olasz nő
volt, az egy esztendőben hat millió tallért tudott kiverni a
hivatalosztásból, s azt megfeleztük. Asszonyoknak jobban áll az alkuvás.
– De hisz ez simonia!
– Hát miből éljünk? Miből tartsuk fel a rendes testőrséget? Az udvari
fényt?
– Nincsenek a királynak uradalmai? Nincsenek vámok? Regálék?
– Vannak. De azoknak a bevétele úgy elolvad, mire idáig ér, mintha jeget
küldenénk nyáron Konstantinápolyba.
– Hát nem fizetnek itt adót?
– A nemes emberek nem. A paraszt fizet patkó-adót: 18 garast minden
patkótól. Ezt szaporítani nem lehet, mert azt az országgyülés sem
határozhatja el, hogy egy lónak több lába legyen négynél. Új adónemet
behozni nem lehet. A mely követ az új adót megszavazná, azt otthon a
«szejmikiben» agyonvernék. A zsidóktól nem lehet több «donativát»
kiszorítani. A templomi kincsek s a korona ékszerei már mind zálogba
vannak téve. Új vallásfelekezetek sem akarnak egy idő óta támadni, hogy
az eretnekek vagyonait el lehessen confiscálni; a socinianusok «bona
caducait» az országnagyok mind felosztották már maguk között: az a
«panis bene merentium». Itt nincs más eladni való, mint a hivatalok.
Arra van vevő elég. S jól fizetnek.
– De hát mit csinál a nemzet akkor, hogy ha háború üt ki?
– Oh, akkor egyszerre megváltozik minden. A szűkmarkú nemes egyszerre
megnyitja az erszényét, az országnagyok felültetik bandériumaikat, mikor
harczolni kell, akkor a lengyel nem fösvény se vagyonával, se vérével, s
akkor a királynak is jó dolga van; mert ha az ellenség hadi kárpótlást,
vagy a szövetséges subsidiumot fizet, az az övé. Békesség idején azonban
hivatalokat árul: arra való a felesége.
Luiza Mária elszörnyedt e horoscoptól.
– Sire! Nem ön volt az, a ki a német császárnak odadobta a mentekötőjét
a kincsei halmazához, mikor az megkinálta önt, – cserébe kedvező
békeföltételekért?
– Akkor «nemes ember» voltam.
– És most nem nemes ember többé?
– Nem, madame. Lengyelországban a király az utolsó paraszt, a kinek
mindenki parancsol, s a ki egyedül fizet adót az országnak. Mikor
megválasztottak királylyá, az nekem négy millió talléromba került. Én
vettem ezt az árút nagyban s eladom kicsinyben. Ez így volt és így lesz.
Ez így van rendén. Hát csak nyugodjék ön meg benne, hogy Bethune marquis
a főkincstárnoki hivatalt ötvenezer aranyért fogja megkapni. Megéri az
árát. Radziwill nyolczvanezer aranyért szerezte. Harminczezret az ön
szép kék szemeiért engedek el neki. Hanem jövőre takarékos legyen ön
ezekkel a kék szemekkel. Inkább azokra vesztegesse ezeknek bűbáját, a
kik kérni jönnek, mint rám, a ki osztok.
Luiza Máriában még egyszer fellobbant az asszonyi büszkeség. (Ez tovább
tart, mint a férfiui.)
– Sire! mondá a királynak. Nem jobb volna e helyett hadat izenni
akármelyik szomszédjának, s a hadjárat dictaturája alatt rendet csinálni
itthon?
– Késő, madame. Ifjan megtettem. Harczoltam, győztem; iskolákat
alapítottam; törvényeket alkottam. Ma már a lábam gyönge a kengyelhez s
a kezem a kantárhoz. Megy a szekér, a merre a lovak viszik.
Luiza Mária elértette a keserű sarkasmust s azontul igyekezett kialkudni
a büszkeségével.
Mit adott aztán és mit nem Bethune marquis? az nem jön kérdésbe többé;
annyi bizonyos, hogy kincstárnokká ő lett kinevezve.
Valamint a királyi férjben, épen úgy a környezetében is nagyon csalódott
Gonzaga Luiza Mária. Képzeletében megnépesítette a varsói királyi
palotát szilaj, harczvágyó daliákkal, kik rohammal vesznek be várakat és
asszonyszíveket s talált helyettök épen olyan hizelgő udvaronczokat, a
milyenektől Versaillesban megcsömörlött. Hajh! az igazi lengyel daliák,
azok otthon ülnek ősi kastélyaikban, s minthogy a király semmi
háboru-indításra meg nem mozdítható, vadásznak és duzzognak; a hatheti
országgyülésre feljönnek, az adót szépen megtagadják s aztán megint
hazamennek: otthon összehívják a szejmikit, a nemzeti népgyülést, ez
előtt elsorolják a kormány bünlajstromát s ezzel bevégeztek minden
érintkezést a királylyal.
A királyné napról-napra jobban meggyőződött róla, hogy igaza volt Anjoui
Henriknek, mikor azt mondta a lengyel királyról, hogy nem több, mint
«koronázott falusi biró».
Hanem azért az udvar tele volt nemes urakkal, a kiken nagyon meglátszott
a jezsuita nevelés. A hizelgéshez a bajuszos száj is ért. Luiza Máriának
egy-egy kiváló délczeg alak meg-meg eleveníté ábrándvilágát; – az
idegenszerűnek bűvereje van; de mikor már a kiválasztott hősnek kezdett
álmaiban belopózkodási találkozást engedni, akkor egyszerre kisült, hogy
az is csak azért pislogott olyan epedve a királyné szép szemei közé,
mert valahol egy darab «jólérdemesültek kenyerét» sejti bitangjában s
azt szeretné forró sóhajtásai árán elnyerni.
Luiza Mária udvarlóinak nem volt szívük, csak gyomruk és zsebük, mely
soha sem akart megtelni.
A királyné utoljára kezdte átlátni, hogy ő csakugyan nem más itten, mint
annak a szatócsnak a felesége, a ki megvette a legkelendőbb czikkeket
vég és hordó számra, s a feleségének a dolga azokat kimérni rőf és itcze
szerint.
Ulászló rosszabb volt mind férjnek, mind királynak azoknál a
gyámtalanoknál, kiket a véletlen mindakettőhöz való tehetség nélkül e
czímek alatt koronaviselésre itélt; mert ő egy kifáradt tehetség volt:
öntudatosan hasznavehetetlen. – Mint hős, mint hazafi, mint országjavító
kezdte, aztán belezsibbadt az eredménytelen munkába. Meghódította a
kozákokat, azoknak a fejedelme hűbéri kötelezettséget vállalt. A lengyel
és a kozák egyesülten megvédhette volna Lengyelországot a töröktől, az
orosztól, a némettől; a helyett összevesztek a diætán a fölött, hogy
milyen sorban üljenek egymásután! s azután olyan verekedést
támasztottak, hogy az alatt minden szomszéd annyit vehetett el az
országból, a mennyit akart.
A király behozta a jezsuitákat, hogy alapítsanak iskolákat, s azok a
helyett azt tették, hogy kipusztították tűzzel vassal a protestánsokat
és socinianusokat az országból. Rendezni akarta a hadsereget európai
módra, s az ország rendei leszállíták a rendes hadai létszámát
ezerkétszáz főre. Parancsolni akart és senki se fogadott neki szót.
Rendezni akart és ellene szegültek. Takarékoskodni akart és meglopták.
Nem király volt, csak arany-töviskoronás martyr.
Egy ilyen zsibbadt szívhez lánczolta Luiza Mária a magáét.