Van egy csodálatos ablak, a min keresztül a ki néz, nem lát meg olyan
dolgokat, a miket rajta kívül százan, ezeren látnak, az egész világ lát.
Ez a megbűvölt ablak a férj szeme. S nagyon jól van ez így. Mindig
elismertük, hogy az ember a teremtés tökéletessége; de semmiben annyira
nem tűnik ki a gondviselés bölcsessége, mint abban, hogy a férjeknek nem
adott Janus-főt, hogy az egyik ábrázatjukkal mindig a multakra
nézhessenek vissza.
Mikor Radziwill herczeg meghalt, úgy illett, hogy Ulászló sajátkezűleg
írjon részvétnyilatkozatot a gyászoló násznak, D’Arquiennek.
Ulászló francziául jól beszélt, hanem a franczia helyesírásban nem volt
egészen nyeregbiztos. Mikor a D’Arquienhez intézett levél czímezésével
vesződött, Wawrához folyamodott tanácsért: hogyan kell D’Arquien
czímében ezt a szót írni «pér»?
A bohócz a helyett, hogy tisztességesen pair-et diktált volna neki,
père-t mondott a tollába. Azután azt is kivánta tudni a király, hogy a
herczeg szónak megfelelő igét nagy, vagy kis betüvel írják-e a
francziában? Wawra természetesen azt mondta neki, hogy kicsinynyel.
A jó marquis D’Arquien tehát kapott egy condolentiás levelet a király
sajátkezű calligraphiájával, a minek a borítékán ez parádézott a neve
előtt: «père et duc», a mi kis betüvel annyit tesz, hogy «atya és füles
bagoly!»
A rossz tréfa pedig olyan, mint a kényeső, hogy az keresztül fut, és
elpárolog, ha csak porusokkal ellátott tartóba teszik: az «ember» pedig
olyan. A helyesírási sottiset nem csak maga a marquis vette észre, hanem
valamennyi udvaroncz, a kinek a levél a kezén keresztül ment. D’Arquien
dühös lett, mint egy vadkan. Odament a királynéhoz s sírva panaszolta el
neki, hogy rajta minő csúfság esett; már ezentúl őtet minden ember, a ki
csak «Pér»-nek és «Duc»-nak szólítja, mind kis betüvel fogja mondani.
Még a «füles bagoly» czím csak hagyján: de az «atya» czímzet valóságos
insultátió! Ezt a királyné elképzelheti. Ez malitiosus persifflage. Ő
azt nem tűri el. Be fog rontani a királyhoz, s megmondja neki, hogy az ő
czíme se nem «apa», se nem «bagoly», hanem «marquis». Adják meg neki az
igazi czímét.
A királyné nagy nehezen lecsillapította a dühöngőt, s rögtön iratott a
franczia királynak Bethunenel, figyelmeztetve őt adott igéretére, hogy
tudniillik D’Arquien marquist az ő kedveért ki fogja nevezni herczegnek
és pairnek, s sürgetve kérte, hogy küldje el minél előbb a kinevezési
diplomákat.
De biz a franczia királynak akkor egyéb gondja is volt ennél, s vagy
elfelejtkezett róla, vagy azt gondolta, hogy Mária és Leonora
úrhölgyeknek nincs már szükségük a herczegi czímre, miután férjhez
mentek; D’Arquien kinevezési diplomája csak nem jött meg; s a közben a
haragos marquisnak csak türnie kellett, hogy őt minden ember Pairnek és
Ducnek czímezi beszéd közben: kis betüvel.
Ez volt az egyik ok, a miért a világtörténetben egyik legnevezetesebb
forduló pontnak kellett beállani.
A bolond nem volt olyan bolond, hogy észre ne vegye, miszerint a
franczia beköltözöttek, a királyné, az özvegy Radziwill herczegné, annak
a testvére, Bethune marquisné, s az egész D’Arquien család neheztelnek a
franczia királyra.
Ez a «neheztelés» pedig nehéz szó.
Épen ezekben a nehéz időkben mondta azt egy híres magyar vezér a magyar
fejedelemnek azon kérdésére: «volna-e a világon olyan kincs, vagy olyan
erőhatalom, a miért engem el tudnál árulni?» ezt a nevezetes választ:
«nem, fejedelmem, nincs olyan nagy kincs, sem olyan nagy hatalom a
földön, a miért téged elárulnálak; – hanem hogy egy kicsiny
neheztelésért nem árulnálak-e el? azt nem tudom». (Bercsényi
Rákóczynak).
Ezt a kicsiny neheztelést észrevette a bolond s attól kezdve az után
látott, hogy a királynénak is – bolondja legyen.