Ulászlónak csak egyetlenegy bizalmas embere volt egész udvarában.
Ennek szokta legtitkosabb gondolatait elmondani, ez előtt merte
felfedezni, ha országnagyjaival elégedetlen volt, ennek merte
elpanaszolni, hogy a térdeiben köszvény kinozza, mikor lovon kell ülnie,
s jobb szeretne a fűtött szobában maradni mint a kozákok és törökök
legyőzésére táborba szállni; ennek engedte sejtetni, hogy az öreg
embereknek is vannak suhancz ábrándjaik. Ehhez több bizalma volt, mint a
főmarschalljához, mint a házi orvosához, mint a gyóntató atyjához; s ez
az ember volt az udvari bolondja, Wawra.
Bolondot minden előkelő nemes úr tartott akkoriban magának; a királyok
bolondjai rendesen nagy befolyású személyek voltak, szokatlan öltözetük
szokatlan szabadalmakkal ruházta fel őket. Nekik adhatott ütleget a
király; de ők meg mindenkinek.
Wawra jó nevelésben részesült. Bécsben taníttatták ki a jezsuitáknál.
Először papnak volt szánva, hogy mint missionarius a magyarországi
felvidék tótságát igyekezzék eltéríteni a magyar fejedelmek ügyétől;
később azonban fontosabb küldetéssel bizatott meg: udvari bohóczul
küldetett a lengyel udvarhoz, s ilyen minőségben szolgált a bécsi
udvarnak. Egy udvari bolond! a ki a nagykövetet helyettesíti. Hát miért
ne? Nem láttunk-e már olyan nagykövetet, a ki az udvari bolondot
helyettesítette?
Az ő révén került Bouisdauphin levele is Ulászló tányéra alá.
A király sejtette azt, hogy kedvenczének van tudomása e levél
tartalmáról. Este későn, mikor aludni ment a király, rendesen a bohóczot
is magával vitte hálószobájába. A király rossz alvó volt. Wawrának addig
kellett előtte mesélni és adomázni, mig megjött az álma.
Ez este csupa bolonddá tett férjekről szóló adomák jutottak eszébe a
bohócznak. A királyt untatta a dolog, mert vette észre a szándékot.
– Hát már most én adok fel neked egy talányt, szólt a bohócznak, s aztán
elmondta előtte is azt a számtani föladványt, a mit már Bethune
marquisval közölt: ha tizenötöt kiveszek a huszonötből, marad ott tíz;
hát a tízből lehet-e kivenni tizenötöt?
Azt nem, komám, mondá a bohócz, hanem végy ki huszonhétből tizenkettőt,
marad ott tizenöt, s a tizenötből már ki lehet venni tizenkettőt.
– Elmehetsz. Alhatnám. Mondá a király.
Nem volt pedig igaz; mert ezuttal nem hogy elaltatta volna a bohócz: de
egészen elvette az álmát szeméről. A király szívébe nagy nyilat vert ez
a második számtani feladvány. Hátha úgy volna? Csupa tövis lett a
fekhelye; nem maradhatott az ágyában. Felkelt, s fellármázta az
apródjait.
– Hivjátok nekem ide rögtön Radzivillt.
Ez volt a főkincstárnoka.
Azt pedig nagy munka volt éjszaka az ágyból kihuzni, mert nagyon
keményen szokott aludni, s azzal, a ki felköltötte, egész párbeszédet
folytatott s megint tovább aludt, s mikor már a félcsizmáját felhúzta,
megint visszafeküdt a medvebőrre s újra rákezdte a horkolást; még akkor
is álmos volt, mikor már a király hálószobájába bevezették, s ha lett
volna neki mihez megtámasztani a vállát, bizonyosan állva is aludt
volna. Így aztán egyre ásítozott, a míg a király nyugtalanul járt kelt
alá s fel a szobájában.
Egyszerre aztán megállt előtte a király s azt kérdé tőle:
– Mit gondolsz, miért hivattalak Radzivill?
Egy nagy ásítás volt rá a felelet.
– Ilyen szokatlan órában. De ne ásíts olyan sokat! Készen vagy-e a
menyegzőre?
– Hat hét óta egyebet sem csinálok, mint arra készülök.
– De nem az én menyegzőmre, hanem a magadéra.
Ettől a szótól egyszerre félbeszakadt az ásítási kedv a nemes úrnál.
Apró szemeit nagyokká igyekezett tágítani vörös, puffadt szempillái
között.
– Hogyan volt, fölség?
– Holnap neked, velem egyszerre, meg kell házasodnod.
– Holnapután leszek épen hetven esztendős.
Annyival inkább kell sietned, a míg csak hatvanas vagy. Hány feleséget
temettél már el?
– Hatot.
– No ez lesz a hetedik. A ki hattól meg nem ijedt, a hetediktől se
féljen.
Az öreg kincstárnok elkezdett szabódni, hogy nem neki való vállalat ez
már, hogy neki már embernyi, anyányi unokái vannak, hogy nincs kedve
asszonynépet őrizni; de a király kettészakítá minden mentegetőzését
azzal a hivatkozással, hogy hát nem megigérted-e nekem, hogy akármibe
ugrom bele, utánam ugrasz; ha a pokolba lovagolok, oda is velem
lovagolsz? Én most a paradicsomba hivlak velem!
– Az ám, dörmögé az öreg, de annál a lovaglásnál én leszek a ló.
– Meg kell lenni. Az ország érdeke kivánja.
– De hát ki akar a menyasszonyom lenni? Nem elég az embert az ágyból
kihuzatni azzal a szóval, hogy holnap meg kell házasodnod; legalább
annyit mondjanak meg, hogy szép lesz-e vagy csúf fiatal, vagy valami vén
banya? özvegy asszony, vagy valami fejedelemnek a kedvese, a kinek
hirtelen titulus és fejkötő kell? Én moringolok-e neki, vagy az nekem?
Legalább a nevét tudjam.
– A neve Ozvieczyn úrnője. Vele adom neked hozományúl az ozvieczyni
uradalmat.
– A regaléval együtt?
– Azzal együtt.
– Az már más.
– No hát már most maradj itt öreg. Ne fekügyél le újra. Jer velem; a
legénységünk elvesztésére búelfelejtésül igyunk egyet.
És aztán iddogáltak reggelig; nem tele kancsókat ürítve, a hogy a
németek szokták, hanem a hogy a lengyel szokta, apránkint kvaterkázva,
vagy a hogy a magyar mondja «búsultak».
Nem is látszott meg rajtok a dőzsölés, mire megvirradt.
Tizenkét szem keserű mandula, meg egy pohár savanyú káposztalé, egészen
helyre szokta állítani az embert. Hát mikor hét nap egymásután ott kell
megvirradni az asztal mellett.
A király igen jól kifőzte tervét.
Még nem hajnalodott, csak a toronyőr kiáltotta, hogy reggel van, az órák
ötöt ütöttek, s arra valamennyi harang elkezdett szólni a városban, mint
nagy ünnep reggelén. A királyi lak előtt megharsant a dob és trombita
szó. Török síp és réztányér olyan zajt ütött, hogy mindenkinek föl
kellett ébredni, s Luiza Mária herczegasszonynyal tudatá a
főudvarmesternője, hogy itt az a szokás, hogy öt órakor már fel kell
öltözni, mert a király a hat órai misén jelenlételt el nem engedi
senkinek.
A herczegnő törődött volt ugyan az úttól, s kedve lett volna egész nap
nem bocsátani be hálószobájába a napsugárt; de azért tudta, hogy a míg a
nő menyasszony, addig engedelmeskednie kell. Parancsot adott a
hozzátartozóknak is a fölkelésre. Mindannyian jókor érkeztek meg a
várkápolnába, a reggeli misére.
A király azt kivánta, hogy ez alkalommal a jelenlevők meg is gyónjanak.
Az is megtörtént.
Mise után reggelihez szokott összegyűlni az udvari nép. Jelen voltak a
király belső tanácsosai és nejeik, Radziwill herczeg és Wawra, a bohócz.
Bethune marquis sem hiányzott. A két franczia főúr, D’Arquien és
Guebriant marquisnők, valamint Mária és Eleonora franczia divat szerint
voltak öltözve; Luiza Mária herczegnő egyedül hódolt a nemzeti divatnak,
lengyel öltözetében.
A király feltünően nyájas volt. Azt kérdezé menyasszonyától, hogy mit
álmodott az első éjszakán a királyi palotában? mert az ilyen álmok
teljesülni szoktak.
A herczegnő gyermeteg őszinteséggel vallá meg álmát.
– Nagyon különöset álmodtam, sire! Hogy egy királynak és egy papnak
lettem a felesége.
– No az már teljes lehetetlen! mondá Ulászló. Mert én pappá nem leszek,
annyi bizonyos, s hogy papnak feleséget venni nem szabad, az még
bizonyosabb.
(Azért pedig mégis beteljesült a herczegnőnek az álma szórul szóra, de
ennek a magyarázata még egy kissé várat magára.)
A király a két iker-leányhoz is kegyelmesen leereszkedő volt.
Oly nagyon hasonlítottak egymáshoz, hogy alig lehetett őket egymástól
megkülönböztetni: arcz, termet ugyanaz, csak a szemekben lehetett
észrevenni a különbséget; de azoknak sem a színében; mert mind a kettő
mély világú, aczélkék szem volt; hanem abban, hogy az egyik félénkséget,
szelíd szemérmet, a másik villogó szenvedélyt, eleven észt, elhatározott
akaratot árult el. Amaz Mária volt, emez Eleonora.
A két leány D’Arquienné oldalán állt kétfelől; a király a herczegnőt
kézen vezetve járult oda hozzájuk, s beszéd közben hol a megszólított
leány, hol jegyese arczára nézett:
– Önnek a neve, szép gyermek? kérdé, kegyesen fölemelve a leányka állát,
hogy arczába nézhessen.
– Leonora, rebegé az félénken.
– Tudja ön, hogy én önt ma férjhez adom? Nálunk a leányok korán férjhez
mennek s nem válik kárukra. Nászhozományul adom önnek az ozvieczyni
uradalmat.
A leány megrezzent. (Hiszen csak tizenkét éves volt még.) A piros festék
arczán nem engedé, hogy elsáppadjon; de ijedten felnyilt szemei
mutatták, hogy meg van döbbenve.
De még jobban megijedt D’Arquiennė. Zavarában azt mondá ellenvetésül:
– A herczegnő még nagyon fiatal.
– «Herczegnő?» kérdezé a király, a marquisnő szemeibe nézve, vizsga
szemszurással.
Luiza Mária nevetve szólt közbe:
– Igen! A barátnőm elárulta, a mit még nem kellett volna, hogy D’Arquien
marquist ő fölsége Lajos király franczia pairré és herczeggé nevezte ki,
ide küldetése alkalmával.
A király gratulált a kitüntetéshez D’Arquiennek, a ki azt kénytelen volt
elfogadni.
– Annál jobb, mondá a király. Én Leonora herczegnő számára szintén
herczegi férjet szemeltem ki. Első országnagyom, Radziwill herczeg,
kincstárnok nevében kérem kezét.
S rámutatott a vőlegényre.
A szegény kis leány az ájuláshoz volt közel. Félelmében D’Arquienné
kezét ragadta meg; de ijedt szemei Luiza Mária szemeiben kerestek
oltalmat. Egy galambot hozzáadni egy pelikánhoz! Radziwill herczegnek
oly tokája volt, hogy erre a szárnyasra emlékeztetett. Ha azt mondták
volna a leánynak, hogy ma meg fogják áldozni, mint egy bárányt, nem lett
volna nagyobb az ijedelme.
D’Arquienné meg volt némulva.
Csak Luiza Mária nem vesztette el a lelkét.
– Nagy szerencse volna e kitüntető összeköttetés az ifjú herczegnőre
nézve, sire; de sajnálattal kell tudatnom, hogy őt még tegnap eljegyezte
mátkául Bethune marquis, s szülői szavukat adták.
Bethune marquis nem árulta el meglepetését a fölött, hogy ilyen könnyen
megházasították tudtán kívül. Értette az egész összefüggést. Tudta, hogy
ezzel az áldozattal ő tartozik «magasabb érdekeknek». (Utoljára még nem
is áldozat az.) S midőn a király feléje fordult kérdő tekintettel, ő egy
boldog szerelmes mosolyával hajolt meg előtte; igazolva Luiza Mária
állítását.
Leonora, mint a vízből kiszabadított, tekinte rögtönzött jegyesére; a
kire ugyan szintén nem volt épen semmi szüksége, de a ki legalább fiatal
volt és szelid arczú, s megszabadítóul méltán elfogadható.
– No itt hát elkéstünk, mondá a király cholerikus kaczagással. De se
baj. Itt van a másik testvér, a szép Mária. Ő még tán nincs tegnap óta
eljegyezve?
A király szaván átérzett a gyanakodás sarkasmusa.
Luiza Mária és a «gyermek» egymás szemébe néztek. Ajkaiknak nem volt
szabad szólni, csak a szemeik beszélhettek. Azok is csak pillanatokig. E
pillanatok alatt a két beszélő szemnek kérdezni és felelni kellett.
«Elvesztem, ha meg nem szabadítasz!» «Értettelek, megtartalak».
A király kinyújtva tartá a kezét. Egy király kezét, mely kérelemre van
kinyújtva, nem szabad soká így felejteni. A választ várják.
A kék szemek nagyot villámlottak. Erő és akarat tüze lövellt ki belőlük.
Mária hirtelen és mosolyogva tette kezét a királyéba e szókkal:
– Nekem tetszik a herczeg…
Luiza Mária szíve nagyot dobbant. Ő meg volt szabadítva; de Mária
elveszett. Minő alak ez, a kihez hozzá adják!
Hanem a gyermek leány egyszerre fel tudta fogni helyzetét. Valami
sejtelemszerű sugallat mondhatta neki e pillanatban, hogy ő van hivatva
országok sorsát eldönteni; nemcsak most, de jövőben és mindvégig.
Örült a szerencséjének. S nem sejtette a szerencsétlenséget benne.
Volt elég lélekjelenléte dicsekedő arczczal borulni D’Arquienné keblére
és kikérni annak anyai áldását és beleegyezését.
A szinjáték jól sikerült.
A bolond (nem Radziwill herczeg, hanem Wawra) tapsolt a kimenetelnek.
Hármas menyegző! Ezt jól rendezted komám!
A hármas esküvő még az nap végbe is ment a legnagyobb pompával a
Szent-János székesegyházban, melynek sekrestyéjét hosszú, fedett
tornáczok kötik össze magával a királyi várkápolnával.
A lakomának és az ünnepélynek csak a késő éjszaka vetett véget; a mikor
aztán a boldog vőlegények mindegyike vitte haza a maga menyasszonyát a
saját fészkébe.
Mikor a király, bucsúüdvözlő trombitaharsogás mellett, udvarnagyjaitól
kisérve, s menyasszonyát jobbján vezetve, magán-szobáiba félrevonult, a
bohócz odaténferedett az útjába.
Ő is egész a földig hajtá meg magát a királyi pár előtt. A lengyel
szokás azonban azt kivánja, hogy a ki meghajol, a közben is folyvást az
arczába nézzen az üdvözöltnek, ne szemlesütve tegye azt, mint az orosz.
Wawra is így tett; csakhogy nem a szemébe nézett a királynak, hanem
folyvást a «homlokára».
Ulászló vette észre a pasquillust, a mi ebben a tekintetben volt
kifejezve, s a homlokára bámuló bohócznak egy fricskát adott az orrára:
– No úgy-e, hogy nem tudod az algebrát?
A bohócz fél szája szegletéből mondá (mintha csak egy embernek akarná
mondani):
– Várjuk el a reggelt komám!
Lengyelül beszéltek: a mit Luiza Mária nem értett; de azért mégis
értette, hogy mit beszélhettek.
A nászéj utáni reggel titokteljes jövendő!